Vadmalacnak éppen beszámolt a világ híreiről Komája. A színekről tudott meg egyet-mást, sorolta: ”Holdezüst, alpakkaszürke, lézerkék, bismarck-barna, égetett okker…”

Mohafakó díványán Vadmalac hallgatta, néha ámuldozott, néha meg mulatságosra kifordította a neveket. Ilyeneket fűzött például a Komája lelkes beszámolójához: ”Bárcsak itt lenne az a kristály a mancsomban”, mondta például a báriumkristály-sárgára, vagy: ”Behemót egy szín lehet az a bejzs – mondta a Bahama-beige-re, – kivédeni azt a pejzsem nem elég…”

Egyedül a delfti-kéket szerette, annak ellenére, hogy Delftben soha nem járt. Lehet, hogy nem is fog. Ettől haloványan elszomorodott, de aztán erőre kapott újra: ”Emlékszel a Vágra?, kérdezte a Komájától. Arra a völgyre, a völgy zöldjére?”

Hát hogyne emlékezett volna a Komája. Hiszen ugyanabból a völgyből származtak el, ide a Bükkösbe. “Ahol az Árva folyik beléje, olyan zöld nincs máshol a világon!”

“Úgy, mondta Vadmalac, ahol az Árva…” Érezte, hogy duzzad az ereje, már nem is bírta fekve, felült és megölelte a Komáját.

(A Vadmalac meg a kitartott magas Cé sorozatból)