Nem ismerem azokat, akik felszállnak reggelente, mondta, de már majdnem úgy vagyok velük, mintha ismerném őket. Ott az a magas, rövid hajú nő. Még nem nyugdíjas talán, de nincs túl messze hozzá. Reggelente ott áll a megálló szélén, és várja a barátnőjét, aki mindig, vagy majdnem mindig késve érkezik. A lakótelepen lakhat, és mindig a zebra felől közelít. Nem vág át a parkon, pedig akkor megúszná a várakozást, és nem fékezné le a piros.
Aztán ott a férfi, folytatta, aki a csikket mindig maga elé szokta ejteni. Mindig farmerban van, és egész lényéből valami zavaros egyszerűség árad. Valaha fiatal volt, valaha fontos lehetett neki a zene (akkor még beat, később rock), ma pedig eléggé keserű ráncok húzódnak a szeme alatt.
Az a szőke nő valahonnan ismerős volt akkor is, amikor először láttam. Azt hiszem, típus. Nem szép, nem csúnya. Az utóbbi időben felszedett pár kilót. Talán tanárnő? Vagy valami hivatalban dolgozik? Fogalmam sincs. Általában egyedül ül, aztán valaki csatlakozik hozzá, és akkor már ketten ülnek és néznek maguk elé.
Aki azonban megdöbbentett, az a bibliás asszony. Az a fajta, akire azt szoktuk mondani, igazi, jellegzetesen rosszul öltözött teremtés, tele gátlással, tele nyűgökkel és gondokkal. Tudod, nézett rám, az az igazi áldozat. Az anyja üvöltözött vele, az apja verte. Fiatalon lelépett otthonról, még tizenkilenc évesen, persze, nem azért, hogy önálló és normális élete legyen, mert arra nem volt felkészülve, hanem a családból családba, pontosabban egy házasságba menekült. A férjétől azonban csak azért nem hidegült el, mert valójában nem is alakult ki köztük soha semmilyen mélyebb kapcsolat. Nem sokat szexelhettek, s ha igen, csak azért, mert a férfi úgy jött haza. Érezte rajta, hogy ivott. Hagyta, tegyen vele, amit akar. Időbe telt, amíg rájött, hogy ez semmivel sem jobb, mint amiben a szülői házban volt része. Talán még szörnyűbb is, mert amíg kislányként feküdt és ébredt, várhatta, hogy egyszer majd minden megváltozik, ha felnőtt lesz. Most azonban már felnőtt, és nem érezte azt, hogy ebből a házasságból lenne hova menekülnie. Az ajtók bezárultak, itt ragadt ebben a hatodik emeleti lakásban, ahol minden rá maradt. A férje csak enni meg aludni járt haza. Talán két vagy három olyan alkalomra emlékezett az elmúlt harminc évből, amikor mintha megállt volna velük az idő. Szombaton (ősz lehetett, úgy emlékezett rá) valamivel tovább aludtak. A nap visszafogottan sütött kint, és a férje felajánlotta, hogy készítene pirítotttészta-levest, amit az apja annyira szeretett annakidején. A másik alkalommal moziba mentek, és a férfi előadás előtt azt mondta, inna egy kólát. Kérsz te is? És nemcsak kólát hozott neki, hanem jókora zacskó pattogatott kukoricát is, amire azt mondta, popcorn. A harmadik pedig? Az talán nem is volt.
A nő végül a megfoghatatlanba próbált kapaszkodni. Az mégsem lehet, hogy semmi értelme az egésznek. Hogy semmi örömöt nem ad az élet. Még azt sem merte hozzátenni, hogy ez a kurva. Maga sem tudta, hogyan keveredett a gyülekezetbe, amiről sokáig nem is mert szólni otthon. Csak akkor mondta el, mi van, amikor a férje egyszer hamarabb jött haza, ő pedig fél órával utána. Hol voltál, kérdezte vészjósló hangon. Ismerte ezt az arcot, és tudta, semmi jóra nem számíthat. Arra gondolt, hogy elő kellene vennie a Bibliát és megmutatni neki, hogy abban ott van minden kérdés és válasz, de utóbb úgy értékelte, hogy ha a férfi azzal veri fejbe, talán rosszabbul jár, mint így, hogy ököllel esett neki, és két vagy három csapással megúszta. A miértre természetesen nem válaszolt, nem hozta zavarba a nő sikítozása sem. Ez viszont az asszonyt dacossá tette. Amit eddig nem tudott (nem akart) pontosabban megfogalmazni, most nyilvánvalóvá vált számára. Megértette, hogy ezt az embert (a szájszagával, a borostás arcával, a primitív mondataival) teljes szívéből gyűlöli. Aki azonban hisz Istenben, Bibliát olvas reggelente a buszon, nem adhatja át magát ilyen ördögi érzelmeknek. Ettől még inkább kezdett kiborulni, hogy hiába törekszik arra, legyen jó, de újra és újra, folyamatosan beleütközik a Sátán jelenlétébe, aki mást sem akar, mint hogy az ember elbukjon.
Talán akkor is ez járt a fejében, mondta, amikor a könyvet lapozgatva átsétált a zebrán és elütötte egy autó. És nézett, mit szólok erre.
Töprengve bámultam magam elé. Fogalmam sem volt, honnan ismerjük egymást. Ki ez az ember, mit akar ezekkel a történetekkel. Arra gondoltam, más útvonalon kellene járni holnaptól. Majd találkozunk, mondtam, és leszálltam a buszról. Majdnem nekiütköztem a magas, őszes hajú asszonynak, aki azt figyelte, hogy a túlsó oldalról valaki nagy léptekkel közeledik a most még pirosat mutató lámpához. A virágos még nyitva volt, és a pékség is, de lassan már sötétedett. Táskámba nyúltam, belekotortam, tudtam, hogy ott kell lennie. Ahogy elővettem, éreztem, kicsúszik belőle a könyvjelzőm. Utánanyúltam, de a szél elsodorta a színes papírdarabot, én pedig csak a fékcsikorgásra kaptam fel a fejem, akkor azonban már késő volt.
Sötét lett, iszonyatos, hideg és üres.