A 2016. évi Tokaji Írótábor az 1956-os forradalom szellemiségét elevenítette föl, s az ünnepélyes megnyitó első verseként Oláh János A budai hegyek alatt című katartikus költeménye hangzott fel: „vívtunk, ha kellett, és ha nem, / én Istenem, Jóistenem, / nem ismert ránk a félelem. / Vívtunk csak a szabadságért, / lyukas zászlónk igazáért. // A Corvin köz, a Juta-domb, / Széna téren a gyér falomb / soha többé semmit se mond, / mintha mi sem történt volna, / hallgatás a szánk levarrta. // Száműzötten, hajléktalan / meghúzhatom itt-ott magam, / de nem érti senki szavam, / kiröhögnek, ha említem, / bízvást miben egykor hittem.” Döbbenettel, megrendülten hallgattuk a versmondást: drága költő-, íróbarátunk immár földöntúli üzenetét; hiszen csak néhány nappal azelőtt kaptuk a gyászhírt felőle. Így közös néma főhajtással s emlékező szavakkal őelőtte is tisztelegtünk, amikor ötvenhatról beszéltünk napokon át. És dacos fogadkozással vagy anélkül is – ébresztő keserű mondataival fülünkben-lelkünkben: mégiscsak az ő és a zászló örök érvényű igazának hirdetésére szántuk újra magunkat. Mert amint utána a farkasréti temetői búcsúztatásán Jókai Annától, Kovács Istvántól, Lezsák Sándortól, Szentmártoni Jánostól és a többiektől is hallottuk: aranyfedezetű sorsirodalmi munkássága hiteles és értékbiztos nemzettudatunk fundamentumába kell, hogy épüljön.
Oláh János (1942–2016)
Oláh János impozáns életművének valódi arányai most már aztán igazán megmutatkozhatnak mindenki számára. 2011-ben jelent meg a novellái színe-javát tartalmazó Száműzött történetek című kötet, amely „kegyetlen nyíltsággal” (Kodolányi Gyula), „drámaiságában is egzakt pontossággal” (Pécsi Györgyi) vetíti ki a kommunista korszak embernyomorító hétköznapjait: a szenvedésözönnek meg az élni akarásnak azt a különleges sorspanorámáját távlatosítva, amely felrázó autentikussággal világít rá az ezt a népet az elmúlt évtizedekben tépve-zilálva gyötrő mindennemű kifosztatásokra, alávettetésekre, elkorcsosulásokra – ami ténylegesen külső vagy belső száműzetésbe sodorta a tisztességet és a tisztalelkűséget. Az elbeszélések „a fenyegetettség kordokumentumai: hogy romlott meg, hogy esett szét egy egészséges élet, egy közösség, miféle hatalmi téboly és hipnózis gyöngített és ölt ki emberi érzést, veszélytudatot” (Lezsák Sándor); narrátoruk „korhű krónikásként tárja elénk a szabadság nélküli rend természetét, árnyalt és hiteles képet rajzolva a bolsevik típusú diktatúra majd félévszázados ámokfutásáról” (Ködöböcz Gábor) – a számvető szembenézés egyfajta modern népiséget (móriczi, sántai örökséget) tovább újító módszerességével és invenciózusságával. A szuggesztív újrealizmus „hihetetlen pontossággal és magabiztos vonalvezetéssel kanyarítja” a történetmondást: azokról a kisemberekről, akik „próbálják túlélni a néha-túlélhetetlent, és magyarázatot találni a néha-megmagyarázhatatlanra” (Lajtos Nóra); akik „folyton folyvást saját körülményeikbe ütköznek”, s akik sebzettségének „legfájóbb hatása pedig az, hogy egy közösség hagyományos struktúráit és kultúráját pusztítja” (Kelemen Lajos). Igaz, élénk, életes néptörténelmi tabló ez tehát. Az újabb összefoglaló könyv, a többrészes, monumentális regény (Közel, 2014) a hasonló tematikát a magyar és a világirodalmi (egyszerre konfesszionális és tudatáramoltató) modernség számos jellegzetességével, az erőteljesen lélektani és metafizikai sugallatú konkrét-tárgyias ábrázolással és nyelvezettel juttatja kifejezésre. Az emlékidézés formatechnikája – „az önpusztító önkeresés, az önélveboncolás hangja”, a „prózaversre emlékeztető” asszociativitása, „bartóki kontraszthatásaival” (Határ Győző), a „paraszt-, vagy pontosabban szegényregény” (Réz Pál) elemző mélységeit költői-vizionárius irányba tágító, így a szerzőt Proust tanítványaként is jellemezhető intonációja –, az előadásmód rétegezettsége, dús epikai összetettsége (Oláh János önvallomása szerint is) pedig még a francia új regény (a „nouveau roman”) esztétikai hatáserejétől is gazdagodik: a „közelség élménye” (az új értelmezési lehetőségeket kínáló, objektivista, úgyszólván fenomenológiai mikro- vagy hiperrealizmus), a tárgyakat a „pórusaikig kinagyító” szemlélet: mind-mind a vérbő léttapasztalatok műgonddal cizellált intenzív stiláris megalkotottságát demonstrálja egyszersmind.
A műfaji, poétikai sokszínűség és változatosság kincsestáraként becsülhetjük a 2014 végén közreadott Belső tükör – Összegyűjtött versek 1958–2014 című hatalmas könyvet is, amely Oláh János szinte teljes lírikusi oeuvre-jét magába öleli. (És következhetnének még nagy sikerű drámáinak vagy esszéinek, publicisztikáinak az összegző kiadásai is. – Miközben mennyien, de mennyien emlékeznek páratlanul áldásos irodalomszervezői, szerkesztői, kiadóvezetői, tehetségpártoló munkásságára, kivételesen önzetlen és fáradhatatlan kultúrairányító tevékenységére is! Vallanak is erről sokan bensőségesen a „…mint egy mély folyóban…” – Antológia Oláh János 70. születésnapjára /2012/ című tisztelgő kötetben, s majd, elhunyta után az általa fémjelzett Magyar Napló 2016. novemberi emlékszámában.) A „belső tükör” introspektív metaforája a viviszekciós önanalízisre hajlamos, a modern személyiséget felzaklató érzelmi, látványi és látomásos benyomásokra érzékeny költői én helyzetét definiálja (a „belső tükrök egy eltévedt tekintet tánctermében égnek”; s a „kígyómarás érzete” meg a „méhek falánk sava” „gyógyít és gyilkol”), vagyis a szubjektív létérzékelés de profundis ágazik föl a közösségi és a transzcendentális világszférák és sorsdimenziók övezeteibe. A belső így egyben külső tükör is: egész korok, hosszú évtizedek, társadalmi állapotok és változások visszképévé, sorjázó nemzedékek közérzetének hű lenyomatává tágul. Az „őszinteség szabadító ereje” bontakozik itt ki a meditatív tömörítés és áttételezés, „a keresetlenség és a választékosság szerencsés egyensúlyát, a szkeptikus moralista bölcsességét” hordozó esztétikai értékformákban, az egyszerre rezignált és protestáló létkritikai hangvételben, a konok, fanyar, pontos és szenvtelen stílusba feszített látleletek és veszteségtudatos közérzet-jelentések atmoszférájában, a „kollektív megbántottság hangulatát” tüntetve kifejező kor- és kórképekben (ahogyan Alföldy Jenő taglalja). „Néhány sor, s mennyi finom, rejtett mélység, titok, utalás, kérdés” (Tőzsér Árpád).
A Kilencek (Nagy Lászlót idézve: a „torkonvágott forradalmak pirosát s gyászát” viselők) legendás antológiájának, az 1969-es Elérhetetlen földnek a címadó versét Oláh János írta, s a megszenvedett szülőföld-élmény (az elszakadással és a mégis-ragaszkodással, az elsüllyedt múlt és a bizonytalan jelen-jövő keltette titokérzésekkel) már ott is egyetemes létélménnyé tágult. A „domboldal // száraz füvei közül / néztük a robogó fellegeket” – zárult így ama nevezetes költemény, hogy félévszázad múlva, az utolsó versek egyikéből ezt hallhassuk: „A föld, ahonnan menekültem, / a föld, ahova megérkeztem, / élő sebként sajog köröttem” (Gyalog jöttem). Ilyképpen teljesedik e lírai út, e költői világ, „lakonikus mondatok, nyelvi párhuzamok és ellentétek” racionalitása révén (Rózsa Endre szerint), s azzal is, hogy „nála az intellektualizmus filozofikussá is válik, s ezzel egy időben nemegyszer enigmatikussá vagy példabeszédszerűvé” (Vasy Géza) – Utassy József sziporkázó imagista entuziazmusával, Kiss Benedek érzelemtelítetten ötletes, mágikus dalpoézisével, Péntek Imre groteszk, abszurd villódzású nyelvbravúrjaival, Mezey Katalin profanitást és szakralitást ötvöző stílusával, Konczek József neoavantgárd, újexpresszionisztikus hangütéseivel, Kovács István talányosan képzettömörítő, Győri László játékosan fantáziamozgósító versmodorával összevetve is. Kozmikus hiány és csendzúgás, a választalan némaság háttérmoraja övezi az egzisztenciális sugallatú szavakat: „Beszélni kellett volna mindarról, / miről beszélni nem lehet” (Nagyítófény); „Magtalan magként csírázik ki bennem / a meddő kérdés, hogy miért, miért?” (Titkok léte…); „Mióta ezt az egyszemélyes nyelvet beszélem, / azóta nem hiszem már, / hogy felöltözhetnek a csontok ott a pusztán, / hogy odaférkőzhet a szó / valaki közé és közéjük. / Elhallgatok, hogy hihetőbb legyen” (Biblia idézet); „Másra valló szavak mögött / rejtőznek az igazi szavak, / és az idejükre várnak, / mikor mindent elmondanak” (Búcsú nélkül). S a közösségi magyar megmaradás kétségessége: „Kövér tankoktól rázkódott az asztal / s a lámpafény egy ördöglepke-szárnyon. (…) Amire készültem, most már hiába. / Talán jobb is, ha nem válik valóra. / Rászoktattam magam a hallgatásra, / gyűrött papírra, hideg altatóra” (Titkos ország); „E kiszolgáltatott helyzetben, / ha lehet élni, beszélni minek?” (Vállamon a kártyavár pora); „A történelem lábát / bennem törölte meg, / de gyalázatom nem fájt / végül is senkinek” (Tanulság nélkül); „E konok nyelvet / kevesen beszéljük, / de ahhoz mégis / túl sokan, / hogy értsük egymást” (Magyarok); „Ég vándorát újra látod! / Nomád íjad megfeszíted, / célzod, célzod, buta látnok, / léha voltod, üres nincsed. // Akit hajdan űztél-vágytál / átszökellve berket-árkot, / most, amikor rátaláltál, / szántszándékkal elhibázod” (A csodaszarvas elvesztése – Jankovics Marcellnak); „Olyan nehéz szótlanul szólnom hozzád / szétszabdalt, kivégzett, hazátlan ország, / mert néma vagy és néma vagyok én is, / e némaság ínyemből serkedt vér-íz. // S ha megszólalnánk is, kihez ki szólna, / nem hitetlenség, de nem is hit volna. / Vége van, jaj, mindennek vége, vége, / ne szégyelljük, mondjuk ki bátran végre” (Olyan nehéz…). A hierophánia térségében, a theophánia közegében azonban – a gyökeres mélységekből az égbe szökő, a végest a végtelennel összekötő templomtorony által – a fentiek erői betörhetnek a teremtő anyai matériába: „Templomtorony hatol a földbe, / és Gaia anyánk megtermékenyül. / Szerelmesen fölkapja ölbe, / s fülébe duruzsol a jeges űr” (Gaia anyánk). S ha „egy hangtalan / dal sír föl daltalan” (A nemlét dallama): a földtől az égig, mégis és mindenütt: „ősi nesz” zenél.
„Oláh János álmában is éber, a vak világban is látó költőként, ’a történelem gégemetszett csöndjét’ megtörve, kimondja a már-már kimondhatatlant” (Tőkés László). „Olyan, falhoz állított, majd összedrótozott kezekkel, arccal lefelé elföldelt vagy kiforgatott tekintetű és megtört nyakú szavaknak adott újra ragyogást, mint ’haza’, ’nemzet’, ’hazaszeretet’, ’együttérzés’, ’barátság’ és ’ország’” (Jánosi Zoltán). Műve így lett valóban mindnyájunkat eszméltető igazságbeszéd, bölcsességbeszéd, sugárzó sorsbeszéd.
