Deák Németh Mária grafikáiról
A jávai moha népszerű akváriumi dísznövény. Kövekhez, fakéreghez és egyéb tárgyakhoz kapcsolódva növekedik. A jávai moha természetes élőhelyén is a víz alatt él. Az elhalt részei barnásak, valamint apró szemcsék folyamatosan fennakadnak sűrű szövedékében, ez a színét fakóvá, majd piszkosszürkévé és sötétbarnává teszi. Deák Németh Mária nem az akváriumok világába vezeti nézőit, de a formák változatosságával mégis egy élőhelyet formáz, alkot, egy lehetséges világot teremt, az ember előtti állapotot, vagy az ember alattit, mindegy, ezek párhuzamos világok, átjárhatóak, ha úgy is tűnik, valami kővé vált, valaminek csak a maradványait látjuk. Mondjuk egy szárnynak. Deák Németh Mária a repülést fedezi fel egy-egy töredékben, résben, elmozdulásban, hullámban, vízfelületben. Tükröt tart a természet elé, formáit követi és elemzi. Újjáteremti őket, újakat alkot, kapcsolatokat hoz létre, úgy tölti ki a papír felületét, hogy az mozgalmas, dinamikus formakapcsolatokat mutat. A repülés is így lesz nála olyan pillanat, amely kiszökött az anyagból, elválik tőle, szabaddá lesz. Ez a szabadság hatja át képeit, amelyek nem fedik fel titkukat, mit is látunk vagy láthatunk. Deák Horváth Mária formáz, formát hoz létre, alakzatot, időtlent és időhöz kötöttet. Színt alig használ, fekete-fehér uralja a papírt, a nyomatot.
Deák Németh Mária: Szárnyak
Víz alatt és víz felett, elfolyik valami, paca keletkezik, önmagába fordul valami, egy hullám. Hullám hullám hátán, kioltják egymást. Deák Németh Mária felszínei csak pillanatnyi csendet hordoznak, zajtalanok, akár a csillagrendszerek mozgása, látjuk, de nem halljuk. Ahogy a jávai moha színe is fakóvá, szürkévé, sötétbarnává lesz, úgy lesz egy-egy rajz, grafika esetében is. Nincs örömtánc, ha a repülés az is, vagy annak gondolnánk. Szárnyak nélkül hova juthatunk el? Két lábon járunk, ez nem maga a repülés. És mégis. S a kis szobába toppanék… / Röpűlt felém anyám… (Petőfi Sándor: Füstbe ment terv). Deák Németh Mária a természeti formákat elemezve jut az általa megrajzolt formákhoz, elemekhez, kapcsolatokhoz. Egy világot épít fel, még akkor is, ha ez a világ romos, dülékeny, bizonytalan, még akkor is, ha kőbe zárták. A művész formába zárta a mozgást, a körforgást. Befalazta magát, átalakult kővé, kaviccsá, egysejtűvé, kocsonyás testté, tojássá. A születés és halál képeit is látjuk, az elmúlást, és hogy mi éli túl az emberi lelket, testet.
Absztrakt világ ez, arányok és méretek viszonyát látjuk, a tér elfoglalását, az idő kiöltését, folyását. Folyik az idő, a testek elmozdulnak, nincsenek a helyükön, ill. a helyükre kerülnek idővel, nem tudjuk, hogy mikor. Időtlen testek és formák. Szembe tűnnek, olykor észre sem vesszük őket, állunk a gyepen, egy bokornál, egy erdőszélen, egy fodrozódó víz felületénél. Árnyékok lebegnek, madarak suhannak el a víz fölött, látjuk őket a víztükörben. Szállnak. A végzetükre nem gondolnak, mert a végzet is jelen van ezeken a képeken. Ez elmúlás és a történet újabb kezdete. Kihalás, elhalás, megmaradás. Mi vész el közben? Az ember vagy maga a táj és egy-egy részlete kopik ki tudatunkból, vagy épp ott rögzül egy életre szólóan?
Kisformák, összeillesztve, egymásba rakva, és az egymásmellettiség a függetlenséget is jelenti, nincs hierarchia, alá- és fölérendeltség. Ki gondolna erre most, a képeket látva? A szabadság illúzióját látjuk, önmagunk szabadságát, a szabadság világát? Árkol az idő, formát és testet ölt, szokatlant, humorosat, megdöbbentőt. Daganatokat látunk az Út-ban, a terhet, amit cipelünk, amit egy idő után nem tudunk cipelni, le kell adnunk, vége, nincs tovább. Hiába a terápia, a sugárzás. Az élet sokszínű, de az élettelen világ is, Deák Németh Mária mindkét világot felébreszti nézőjében. Olykor talán a Balatont is, a balatoni fogast, a balatoni szelet és nádast, a homokszemek surrogását, a partra vetetett kagylókat, amelyek idővel kifehérednek. Ahogy az ember emlékezete is egyre fehérebb lesz, vakfoltokkal teli.
