Aki fát ültet, bízik a jövőben – tartja a mondás. Aki sorozatot indít, ugyanígy lehet ezzel. Kiadványszériába fogni egyrészt felelősség, önként vállalt ígérvény, hogy lesz majd folytatás, másrészt optimizmus: hit abban, hogy lesz mivel folytatni. A Képírás Füzetek első darabja a harmadik évezred küszöbén, 2000-ben, az újba kezdés szimbolikus pillanatában született meg, s bár azt akkor még nem hívták Képírás Füzeteknek, a második darabot már igen. Ma, bő másfél évtized távlatából kijelenthető: a vállalás felelősségteljes volt, a bizakodás pedig megalapozottnak bizonyult.
Egy sorozat felé elemi elvárás, hogy felismerhető legyen. Lehetőleg már messziről. Ki ne emlékezne a Delfin könyvekre, a sárga borítós Albatroszokra, vagy épp a Lyra Mundi azonos gerincmagasságú, vízjeles papírra nyomott – máig futó – versválogatásaira. A Képírás Füzetek legfeltűnőbb külső karakterjegye a formátum: a legelső kiadvány 23,5×29,0 centiméteres méretben jelent meg, s ezt néhány milliméteres szórással mindmáig sikerült megtartani. E következetesség már önmagában is látványos és tiszteletreméltó, ugyanakkor maga a méretválasztás is szerencsésnek bizonyult. Ez a formátum magasságát tekintve belül marad az A4-esen – ami egyrészt nyomdailag hálás, másrészt albumszerű, de még kezelhető kivitelnek felel meg –, a szélessége viszont nagyvonalúan túlnyúlik azon, s ezzel azonnal kimozdul az irodai szabványt idéző képarányból: egyedivé, exkluzívvá válik. Szintén a felismerhetőséget erősíti a konzekvens címlapszerkezet – általában egyetlen karakteres kép, továbbá szerzőnév és cím –, valamint a hátlap is, amelyen rendre nincs más, csak a kezdetektől változatlan logó, amely a sorozatmegnevezést és a megjelenés évét is magában foglalja.
Formai szempontból az első két évfolyamnál – jelesül: az első három kiadványnál – a borítókartont tekintve egyediségre törekedtek a készítők: egy olajzöld, egy homokszínű és egy erősen texturált re-papír fedőlap váltotta egymást. A negyedik füzetet azonban már síkos felületű, elegánsan ünnepélyes mattfeketébe burkolták, amely külalak azóta is uralja az évfolyamokat, s amelynek megnyugtató állandóságát csak néha szakítja meg egy-egy fehér borító.
A fekete és fehér képviselte minimalizmus, letisztultság a belső dizájnban is visszaköszön. Bár természetesen az egyes füzetek tördelése eltérő, igazodva mindenekelőtt a szöveges és képi tartalomhoz, illetve ezek kívánatos arányaihoz, a borítót jellemző puritánság, levegős áttekinthetőség belül is rendre megjelenik, meghatározó szervezőelve a látványnak. Mindez nyilván nagyban Bátai Sándornak is köszönhető, aki sorozatszerkesztőként mindmáig viszi a szériát, és több kiadványt – főként az első évtizedből – tervezőként is jegyez. Mellette tervezőként mások mellett HAász Ágnes, Tellér Mária, Gábor Enikő, Barti Magdolna és Krnács Ágota nevével találkozhatunk az impresszumokban. Ahol kiadóként – szintén a stabilitás jegyében – a kaposvári Képírás Művészeti Alapítvány neve olvasható, általában kiadói vagy támogatói együttműködésben a Szigetvári Kultúr- és Zöld Zóna Egyesülettel, illetve jó ideje a Magyar Elektrográfiai Társasággal.
A forma fontos, de a tartalom nyilván fontosabb. A Képírás Füzeteknél az összkép e tekintetben is markáns és következetesen végigvitt koncepciót tükröz. A meghatározó tematikát és a határozott felütést mindjárt a legelső kiadvány címe megadja: Elektrográfia. Az apropó az azonos című csoportos kiállítás, amelynek a Pisai Művészeti Akadémia adott otthont 2000 őszén, s amely a műfaj hazai reprezentánsainak alkotásait vonultatta fel. Az ebből válogatott– nagyrészt fekete-fehér, részben viszont színes – képanyagot a füzet Bohár András Elektrográfia: valóság és virtualitás határán című, magyarul és angolul is olvasható, nagy ívű elemző esszéjébe ágyazottan tálalja.
Ez a fajta szerkesztés, amikor egy kiadvány a katalógus szerepét is betölti, ugyanakkor annál sokkal többet vállal, mert önállóan is megálló, az aktuális eseményen, kiállításon jóval túlmutató, gazdagon rétegzett tartalmat kínál, az egyik tipikus esete a későbbi megjelenéseknek, hasonlóra több példát is találni. A legelső füzet azonban védjegyszerűnek mondható a szerző személyét illetően is. Bohár András, a 2006-ban fájdalmasan fiatalon, 45 éves korában elhunyt filozófus, esztéta és kritikus, aki számos tanulmányban vizsgálta az elektrográfia természetét és magyarországi fejleményeit – s nem utolsósorban alkotóként is művelte a műfajt –, a Képírás Füzetek kitüntetett szerzője. Az első másfél évtizedben megjelent negyedszáz kötetből hetet önállóan jegyez írásaival, ugyanakkor kiállításmegnyitói, egyes alkotókra (például Sándor Editre, Sós Evelinre, Harangozó Ferencre, Ország Lászlóra) vonatkozó elemzései kapcsán legalább még ennyi kiadványban felbukkan hosszabb-rövidebb – az utóbbi tíz évben sajnos már csak archív – szövegekkel. Életművének gondozását, hozzáférhetővé tételét, illetve emlékének ápolását a Képírás Művészeti Alapítvány fontos feladatának érzi, olyannyira, hogy e szervezet az egyik alapítója a 2010-ben létrehozott Bohár András Magyar Elektrográfiai Gyűjteménynek is.
A kiemelt szerzők között mindenképpen meg kell említeni Szombathy Bálint kritikus, költő, képzőművész, művészeti író nevét is, aki a kisebb – részben saját munkásságát, részben más alkotók képciklusait bemutató – esszék mellett szintén több nagyobb lélegzetű fejtegetést publikált már a füzetsorozatban. A fő tematika szempontjából a legátfogóbb, A magyar elektrográfia rövid története című munkája éppenséggel nem a Képírás Füzetek pecsétjét kapta, hanem önálló kétnyelvű könyvként jelent meg, ám (a kissé nyújtottabb formátumot leszámítva) dizájnjával, illetve a szöveg és illusztráció egyenrangúságát hangsúlyozó szerkesztési koncepciójával is tökéletesen illeszkedik a projektbe.
A Bohár és Szombathy nevével fémjelzett darabok mellett – illetve részben ugyancsak az ő kisebb írásaikkal fűszerezve – a többi kiadvány is főként a tágan értelmezett elektrográfia különböző területéről választ alkotókat és életműszeleteket (a már említettek mellett ide sorolható például HÁász Ágnes, Herendi Péter, Tellér Mária, Kecskés Péter, Krnács Ágota kötete), vagy épp a műfaj határterületeiről ad jelzéseket (Szlaukó László, Lux Antal). Ország László fotóesszéje (Kőrös-torok), vagy Káplán Géza és Klencsár Gábor szintén fotóalapú, ihletetten titokzatos projektje (Tárgyak léle(k)gzete) a profiltiszta fősodort erősítő kivételeknek tekinthetők.
A Képírás Füzetek természetesen nem arra vállalkozik, hogy teljes és reprezentatív képet adjon a magyarországi elektrográfia múltjáról és jelenéről, releváns alkotóiról és trendjeiről, bár a történeti feldolgozásban fontos mérföldköveket tud felmutatni. A Képírás Füzetek nem szakmai folyóirat, hanem igényes, műgonddal szerkesztett és megtervezett, s nem ritkán katalógusmotívumokkal átszőtt antológia, elgondolkodtató olvasmány, vizuális élményforrás – immár több mint másfél évtizedes múlttal. Projektek, alkotók, új és archív kollekciók, feldolgozásra méltó életművek szerencsére bőven akadnak a jó ideje önálló műfajként elismert elektrográfia szférájából – az elismertetést annak idején az Árnyékkötők munkája alapozta meg, ma pedig a Magyar Elektrográfiai Társaság visz aktív szerepet e téren –, a következő másfél évtizedben is lehet tehát miből építkezni.
A Képírás Füzetek számára a következő kézenfekvő lépés az eddigi termés hozzáférhetővé tétele. Aligha lehetnek sokan az országban, akik elmondhatják magukról, hogy ha kedvük tartja, leülnek otthon a könyvespolc elé, és belelapoznak a teljes szériába. Pedig egy sorozatnál ez is fontos motívum: hogy hiánytalanul átláthassam és birtokolhassam az egészet. Legalább virtuálisan. A digitalizálás, az online füzetpolc feltöltése megkezdődött, a Képírás internetes folyóirat portálján 2016 őszén már jó néhány példány elérhető, letölthető, lapozgatható. A mielőbbi teljessé tétellel párhuzamosan érdemes lenne kialakítani egy egységes sorszámozást, s még inkább egy precíz, részletes és könnyen kezelhető-kereshető online katalógust, repertóriumot, indexet az eddigi füzetekben felbukkant alkotókról és alkotásokról – Képről és Írásról egyaránt.
