(Részlet egy készülő kollázsregényből)
Belép a budiba, elreteszeli az ajtót. Nyugodtan szarni számára élvezet, különösen a szennyes munka után. Japán, mármint hogy ő maga: vágott szemű. Mit áruljon még el saját személyéről…? Frissen szedett áfonyát árul a bogáti erdőszélen, teste eladó a cseh sztráda mentén. Csehül áll, más szóval, éjces. Kaunas határában talál rá élete fájára, általa az égiekkel kapcsolatot teremt. Transzcendentális kapcsolat, szellent hozzá, egyszerű laposat, mialatt eltöpreng: az őszinteség-e a lényeg, vagy a szeretet? Meglepődik, hogy rímelnek körülötte a dolgok, s összhangba kerülnek a részek. Bent, igen, a budiban bent, miközben szellent. Önmaga előtt szégyenkezik emiatt, kínos. Mármint hogy nagyapja még tojást patkol, s a Kénos-tetőre nem dzsippel hajt ki. Dehogy. Kigyalogol, kasza vállon. A tojást, mit maga patkol, a milennáriumon kiállítják. Utálja az erőltetett rendet, az egyenruha fegyver az intelligencia ellen, nem ő találja ki. Meg volt halva!, kiáltja. Betakarják. Úgyhogy gondtalan szarik, egyazon ürítéssel szarik rá. Saját kérdésére. Nem könnyű eldöntenie, helyzete válogatja. Blazírtan vállat von. Blazírtan a bálnára is. A temzeire, illetve a Temzén úszik felfele. Miközben ő harminchármat terít le felindult állapotában, lefekszik a nője mással, azért. A dinnye magját sem köpi ki, lenyeli, ugyanis utazik. Legalábbis abban a hitben él: úton van. Gyerekkorában hatvanhatoznak, nem tűnik ki a kártyajátékokban (sem), hivalkodik nyomorúságával, szenveleg. Vissza ne térne hozzá holtan…! Ki? A gyerek. Hülye kérdés: hova való egy bálna? Pontosít: gyenge abból is. Távolba köpni az emeleti ablakból. Hogy éppen Kaunas… Anyai ösztönből úszik, indokolják a szakemberek, kicsinye után a Temzén felfele. Az neki jelen pillanatban nyolc, igen, Londont nem látja meg, kétszer visszaadják… Kurva angolok! Kelet felé repül, Amerika irányába. Ösztöne meggátolja, hogy felfalja a sajátját. Kérdése van: álljon be szerzetesnek? Ugyanis Frici fél méterrel örökösen lekörözi. Fógel Dalma rámosolyog, dögöljön meg! Törje ki a nyavalya! Nyaka ráncosodjék! Száraz cipővel ki szánja meg? Mezítláb caplat a lucsokban, lélekben magányos. Harmadnap katonák hatolnak be a kolostorba. Röhög magában: hova lettek a tiszta rímek?! Kijavítja, évekre rá, már docens – ne nyaka, ráncosodjék a… szemérme! Harangoznak. Övé a dicsőség, más szóval, metróval utazik, az élet nagy kérdéseiben dönteni képtelen. Krómozott budiba szarik, háborús bűnösnek titulálják. Nem mutatkozik pesszimistának, búskomorság ellen elmesél egy anekdotát: barátnője Sydney-ben várja. Sydney két igrek, a jegyautomatába viszont Sidneyt ír be, az pedig Amerika. A texasi átszállásnál elcsodálkozik, megnyugtatja magát: Ausztrália nyugat felől is megközelíthető. Kicsi a világ, ugye, továbbá a globalizáció szent. Járja a kolostorokat, hová tűntek a szerzetesek?! A fejüket verik. Kijavítja újra magát: háborús bűnösként tisztelik. Beront. Ugyanannyit megsebesít, mint ahányat megöl, kilő mindent, ami mozog. Három golyó – koponyánként. Szőr mentén bánik áldozataival. Ellenségeivel, mert kezdetben nem világos, ki barát – főszerkesztő egy nem éppen dicsőséges korszakban. A seggét… Nyugtalankodik: ki mossa majd le nyolcvanéves seggéről a szart? (Családja kettő) Családja van kettő, tíz meg tizenhét évesek. Felesége nem hagyja el, ő maga villanyszerelő, legutóbb áprilisban temet. Üdülés Horvátországban – futná másra a családi büdzséből? Mi több: felülről látja az Akropoliszt. Addig nyújtózik vagyis, amíg a takarója ér. Nem felejti: halált szimulálva menekül meg. Szívesen mesél: úszva próbálkozik, kenujuk léket kap. Félútnál férje feladja. Önvédelemből lő, geológus, csakis azért: pánikba esik. Hálát ad az égnek, amiért megmenekül. Huszonötöt lekaszál, hetvenkedésnek veszi környezete, annyiszor tér vissza hőstettéhez – próbálja feldolgozni, ez lenne a szempontja. Élni kötelező, unokáját neveli. Mikor tovább nem bírja, az őserdőbe menekül, fia utána. Tábornok, nem sajnálnák tőle a golyót. Kezdetben mentegeti, némán, magában. Majd menteni akarja. A kicsi kint reked a parton s bekövetkezik az apály. Ebből is pénzt csinálnak! Rosszalja a dolgot: a Big Ben tövében?! Látványosságot az anyai ösztönből?! Az euró a lelkivilágot elsorvasztja. Tenyerét kifordítva, hangtalan sír. Tanácstalan: kicsi Székelyfölddel mi lesz?! Agydaganatából kikúrálják, s a tüdeje viszi el?! Felkiált: Bogát! Cigarettát vásárol a piacon, majdnem felrobbantják. Langyos ősszel enyeleg az idő, hát meg mer szólalni: elcserélik a pulyákat. Nyíltan, rendőr meg szégyen kizárva. Gyapjúból szőtt tarisznya kezében – beállhat szerzetesnek. Kérdez. Gondolkozik, mond, tudakol… Ezek megnyilvánulási formái, legalábbis önmaga számára. Üvölt. Vendégmunkás, a welsi árapályról mit sem tud. Elpusztul, odavész. Távoli otthonában család várja. Elesik Galíciában. Unokája ösztöndíjas, utazik a hős nyomában. Elpusztulok, motyogja maga elé. Várja fia hívását. Kihalnak a mai világból az ösztönök, meggyőződése, bebizonyítják neki az ellenkezőjét. Az igazság az, hogy meglepi a dagály. Eltakarja szemét, nem akarja látni, elképzelni még kevésbé. Visszaadják. Értsd: visszatoloncolják. Mire felocsúdna, igen. Ébred haláltusában. Kinek nincsenek előítéletei? Küzd ellenük, menekül a sablonoktól. Rájön, nem tudja menteni, nyúlkálni utána fölösleges. Azt is csak az ember képzeli: a bálna tartozik valahová… Gondolkozása vegán, csúfolják is érte: kétdimenziós. Ő meg csak púderezi a Kriszta fenekét, fel ne pálljon. Nem lepődik meg a zúgást hallván. Próbálja kiolvasni belőle, mennyien érkeznek. Hány motor hörög – házuk a dombtetőn, az ablakok a távolba néznek. A távoli otthon, igen, jól olvassák, a színes bőrű is ember. Anyjukba küldi a zsidózókat.
