Időmértékes szerelem
Látod, a testmeleg ágyon már horgonyt vet az este,
s tisztán vibráló fényt szűr arcunkon a bánat.
Mint a kihunyt csillagnak kortalan, árva szilánkja
reng izzó feketén az örök rend érctelen öblén
gyöngéd szívünk, gyöngye, a csönd kongatja az éjfélt.
Röpke a perc, ha egész a halálig fordul az álom,
mégis időtlen, mert langy válladat érzi a vállam,
s míg vénáira görcsöl a hűs, harmat-teli hajnal,
ringat egyetlen nyughelyem: óvó, szép öled árja.
Inventarium
Mindazt, mi taníthatatlannak tűnt, csakis
a tehetetlenségélményért, de megtanultam,
akár a kigyúlt napnak hajított kavics,
mely éppen tulajdon árnyékába zuhan.
Sziromhasadás
Csak a tenyered akartam érezni!
Nem a bordáimon, nem is az arcomon,
csak test-meleg kabátom hideg gombjain.
A szertehullt világ küllőivel szememben,
akár az éj gyászrongyán gyilkolni készülő vad,
magamba fojtani vakon, még egyszer, illatod.
Igen, a kezeid mozgását akartam hallgatni,
ahogy félénken kenyeret törnek,
vagy épp láncra kötözik hűséges ebed
a fejfámnak szánt juhar reszkető bokáján.
Csak összezárt, két tenyered vártam szétnyílni,
amikor nincs, amikor nem jut más sziromhasadás.
Mindegy…
Talán a késnél is élesebb üresség,
vagy az ezredszer újraálmodott ölelés
elragadtatása szaggat, pusztít el…
Végül is mindegy,
hallgatásod majd tisztára mosdat.
Csak az az egy kérdés marad:
a puszta csönd vajon közben,
vagy azután súlyosabb?
Kései hexameterek
Édesanyám, már hamvad a pír arcom komor öblén,
és a redők késéles csöndje hasad le a szívig.
Mint új alkonyi lángban, kéken lobban az est el,
hanttá hunyt szemeim tükrén úgy ébred a bánat.
Nézd, most elringat remegő tenyerén a világ, de
parttalan álmok könnyű fodrain éber a vágy még,
göndör gőze a vérkörök ágbogas útjain úgy dűl,
mint langy májusi illat az ablak tört üvegén át.
S mert hosszú-hosszú percek bölcsője a képzet,
elhittem tán, most végleg, végleg hazatérek,
s két kar a halk, mindent értő sírásig emelhet.
