Kozmikus költő-keltető

Itt vagyok, csüngök,
itt lógok, mint szeren,
persze nem ama kábítón, mint
teafilter a tealében
a végtelenek párhuzamosain,
de végtelen csak egy,
csak egy lehet, súgja, zizegi
fülembe egy kikericssárga,
karcsú testű, csuklós villamos,
a kettes, itt a Dunánál, miközben
rajta hajók delfincsőre mellett
süvítek el csőretöltve, kilőve, de be nem,
a robbanások őse világkerék-koltjából,
a mindenségek kicsiny boltjából,
nos, égboltjából.
Párhuzamos agya-világaimban
kutakodom és azon morfondálok,
hogy miként tengődik egyik
paralel univerziómban ál-teregóm,
ha van, vagy csak duálom, az ideálom
az allélpárom a kettős és kovalens ügynök,
a szoros szövetséges, „én kedves ellenségem”.
Az egyik hasonmáskiadásom,
az ezeregyszázötvenkettedik, egy dunaszauruszokból
tovafejlett lény gyakran visszatér, meglátni,
sőt   látogatni önmagam, szomorúan veszi tudomását
szegény saurischia, hogy a dunák
és dínók itt eliszapmadarasodtak,
persze előbb, ornitischiák lévén,
ilyenkor azt mondja nékem:
Ne legyen már galibabőrös,
nem maga halt ki!
A másik lelki testvándorlások
győztese, estetöltések dalia festője,
saját versei írásának nemtője,
ő a máig fennen álló római birodalom
udvari költője, másként mondván, ő irányítja,
hogy mihamarább kaphassunk egzakt képet,
a háromdimenziós fénymásoló gépet,
ezt a kozmikus költőállomást, ahol sokszorosítják
az üdvös munkálatokat végzők drága testét,
lelkét és tevékenységét.
Várom tehát, hogy mikor fertőznek meg
újra jelenlétükkel ezredvéges példányaim,
hogy fényeskedhessék belső sötétségem,
hogy eredetim a külsővé ne váljék,
hogy a megszokott enyészet virágozzék
felettem és alattam.

Víz

Aranyhalként a
globális akváriumban
evickélek.
Élek,
(mint partra vetett
rész-akvárium), mint vízbe vetett terrárium, cethal
nyelte idegenanyag.
(Az antiagyag aknaáramában),
mint amalgánt az
odvas
fogba
az ég alatt (az ég felett) és (az ég alatt) a föld felett lévő vizek
közé zártak,
bár nem vagyok más, mint (90%) 70% víz
és pára, persze hő- és vérmérsékle-
tem szerint, és párolgok fel, határ a csillagos
ég, majd le, majd fel, majd le,
ez aztán a delej,
nem üres csevely,
csak belvizeim ki ne öntsenek.

Ó, sárkányrepülők és sárkánygyíkok,
oltalmazó szárnyatokkal óvjátok
esőáztatta felszállópályá-
mat.