„Hja kérem, könnyű úgy ihleni, ha az ember kedvesét Virágnak hívják” – mondja Zsille Gábor a könyv fülszövegében. Igen: könnyű nekik, mert a „szüntelen létezés” legszebb fázisában leledzenek, amikor habzsolni kell az életet és egymást, és egyet akarni és eggyé lenni, és leszedegetni a virágról a nektárt szorgosan, mint valami méhecske: gyűjteni, halmozni, raktározni a boldogságot. Nagyjából erről szól ez a kis könyvecske, körülbelül annyi verssel, ahány éves a szerző. És minden szöveg egy-egy himnusz a hétköznapok szépségéről, a hétköznapokéról, amelyeket átvilágít a szerelem fénye, s az életszeretetről, a társas lét biztonságáról. Boldog versek ezek, s kicsit visszaigazolódnak általuk a saját „boldog képeim”. Mert írni, festeni a boldogságról se nem divat, se nem szokás manapság, mondhatni, kell hozzá valamiféle bátorság, szembefordulni akarás a sötétséggel, a baljós árnyakkal, s rátalálni a fényre.
Odaadni mindent egymásnak, fél kezet és két kezet is akár, kiáramoltatni az életenergiát, adni mindent, ami adható, a másiknak, a másikért. „Merthogy / a két ember / egy mű”. Viselik egymást: „Úgy csókoljuk / egymást rá / önmagunkra, / mint a feszülő / egynyári ruha” – így a vallomás, alkalmi dresszként”, „összenőve”.
Vannak tehát csókok, van az ajkakon pezsgőillat, van halevés „este/nyolc után/a sárga homokra tett/étteremasztalon”, „hatnegyedes szirti Poszeidon-diszkó”, belelépés „ugyanabba a tengerbe”, fürdés „ugyanabban a zuhanyozófülkében”, egymás jelenlétének érzékelése a parti pálmaernyők alatt. Mert olyanok ők ketten, „mint két/kerekre mosott/kőporszem/és sóoldat/keveréke/a szánkban”, akik, miközben elnéznek a világ végére, ponttá és vonallá lesznek „a világ mutatóújj-peremén”. Így képezik ketten a természet és a világmindenség részét, tudatában kicsinységüknek, mégis a teljességet birtokolva. Mi más juthatna a recenzensnek eszébe, mint a filozófia örökös problémája a végtelen kicsi és a végtelen nagy tárgyában, de Pascallal együtt állítható, hogy e két ember párosa mégis valahol a világ (legalábbis saját világa) közepén helyezkedik el, s akárhonnan nézzük is, a végtelen paradoxonjaival állíthatók korrelációba, ahogy erre – akarva-akaratlanul – maga Székelyhidi is rátapint: „Emlékül bárhol / állhatunk, / mondjuk / egymásnak később, / bármi tér képünknek / megfelel, hiszen mi / látszunk a fókuszban, / a fotótáj mint / ölelés szerepel” (40), és „minden mindennek / párosa, / ahogy neked én” (45-46), „d(D)iadalmenetünk egyenes” (47).
Naplóként is értelmezhetjük a kötetet, az idő „hordalékának”, ahol a részek egészet alkotnak: utazások, munka, „motorozás a rodoszi rónán”, biciklizés, fürdőzések különféle tengerekben, Virág fotózása „gótikusan”… S míg „Párizs fényeivel / játszik Erósz és Hekaté”, […] „míg kékké nem / változik minden, / elsötétül, naranccsá / a házak és a folyó bezöldül” (53), újraélhetjük saját párizsi emlékeinket is akár.
A szerző egyszerre van belül és kívül a történésekben: átélője, egyben rögzítője az eseményeknek, érzéseknek. Leírásának, elemzésének tárgyát alapvetően a kétszemélyes kapcsolat és a hétköznapi szituációk képezik, az emberi létezés a boldogság érzékelésében, megélésében merül ki, azaz nincs veszteség, nincs szenvedés és nincs haláltudat sem, s csak néha világlik-sejlik ki a kötetből a modern szubjektum egyébként messze száműzött „ontológiai szorongása”: „El tudsz képzelni egy eltűnést? / Az átjáróban a bemenet egy, / a kimenet nulla, / hová feketedik mindenki?” (76) S a következtetés: „Nem megyek ki, / mert nem tudok visszajönni” (77).
Székelyhidi Zsolt jól bánik a szavakkal. A gondolatokat gyakran újszerű kifejezésekbe tömöríti, jelzős szerkezetei, kifejezései, hasonlatai játékosak, ugyanakkor pontosak – például mint a „karcsú vízformák”, „kikandikáló habkeblek”, „kerekded tengertompor”, „hullámhang kősuhintás”, „földmozdulatlanul”, „fotórealisztikus báj” –, olykor akár finom „lírai” beütésekkel: „A derékszögű / fényszövet / napfonalakra / száladzik”, „tört ívű fák szélcsöndbe / karolnak”, „az ő mézének, lisztjének / keverékeként vagyok”, „Szerelmünk kifényesedett / szobaék, kettőnk összdísze”, s képes arra is, hogy egy díványt vagy egy padot az otthon szimbolikus színterévé változtasson.
A személyes érzések visszafogott megjelenése e prózába hajló lírában természetes hangvételével és tömör mértékletességével tűnik ki, ez az, ami élvezetessé teszi a versfolyamot. Olyan ez a kötet, mint a május végi kora reggel: hűs és melengető egyszerre, és főleg friss, csurom friss.