„A költő számot és szabályt rendel
a valós vagy valószerű eseményekhez,
és az egyetemesről beszél”
Averroes
Mint ahogyan a kultúrtörténet is dogmatizálta, az írás, az ember – tűz utáni – legfontosabb találmánya. Általa válik a közlendő, a megosztandó tartalom, érzelem, adat stb. távoli helyeken is értelmezhetővé. Mindehhez persze szükség van valami közösen elfogadott jelrendszerre, ami az adott közösség, de a perifériáin élők számára is értelmezhető. A lascaux-i ember még vadászatának remélt prédája, napi betevője reményében bölényt, őstulkot, szarvast rajzolt barlangja félhomályában a sziklákra, tudva azt is, hogy ezek az ábrák az utánuk érkező barlanglakók által is fölfogható idolok.
Idolok! Fontos megállapítás, hiszen az egyiptomi hieroglifák is idolok egyszerűsített ábrái és – mindenképp – szóképek is! Mert a hieroglif írás is képírás, ahogyan az a legősibb sumer ékírás is. Itt még nem beszélhetünk hang-kép azonosságról, csak szimpla képegyszerűsítésről, ősi absztrakcióról, ha úgy tetszik.
Az első írástudó/kép-írás-alkotó/absztraháló nagy birodalmak mellett fejlődik ki a szigorúan hallás utáni ábécé, méghozzá nem meglepő módon a tengeri kereskedő föníciaiaknál. Egyszerűsítendő – nyilván – a közlést, elszámolást, szerződést. Az írás fejlődése értelemszerűen hozzájárult a kulturális fejlődéshez is, bár az ember ez idő tájt megfeledkezett a jelek egymáshoz rendelésének esztétikájáról, maradt a száraz üzenetközvetítés. Furcsa, hogy éppen a sötét középkor virágoztatja föl a betűírást, mint a közlésen túli, abszolút esztétikumot, lásd: iniciálék. Bár erre is van értelmes magyarázat, hiszen a korszellem éppen kedvezett ezen díszítő törekvéseknek, szemben a nagyvilági hívság cirkalmas megtestesüléseivel.
Fábián László – hadd legyek kissé személyes – APA –, úgy nyúl a betűkhöz, lévén olyan író, költő, irodalmár, aki mindig is fogékony volt a képzőművészetre, hogy esztétikummal ruházza föl a „kacsacsőrt” a „kukacot” a „zárójelet”, teremtve ezzel valami új értelmezésű, összetett pszeudo-iniciálét. Elég csak a művek címére utalni. Mintha valami új szakralitás, egyéni mítosz kerítene hatalmába minket. Csaknem plakátszerűen. Persze nem abban az értelemben szakrális, ahogyan a rúnákat értelmezzük, és úgy sem, ahogyan a székely rovásírást (félre!!!)értelmezzük! Ha csak utóbbi 21. századi utóéletét vesszük alapul, mélységes szégyenérzés tölt el, amikor a településtáblák alatt, azok nevét „székelyül” is látom. (Érdekes lenne egy kamu hasonlítás a hieroglifa-hieratikus írás – démotikus írás viszonylatban.)
Olyan információ-együttesekről beszélünk, amelyek egyediségük ellenére épülnek be a nagy adathalmazba, aminek mérhető moláris tömege, kiterjedése van, és – talán – fölfedezhető némi rokonság Lakner Zsuzsa kollázsaival is, ahol az alkotó sokszor tudatosan hagy meg szövegfoszlányokat, kvázi képverssé emelve azokat, azzal a különbséggel, hogy nála a véletlenszerűség alapállapot. No és semmiképpen nem feledkeznék meg Weöres Sándor egysorosairól sem, amelyek ugyan nem képversek, csak remek irodalmi párosításai a kötet grafikáinak. (Ennek ellenére elképzelném a „Tojáséj” című opust ovoid alakba szedve fekete alapon, feketén…)
Bűvös négyzet! Új téma – mondhatnánk. Tehetjük is, mert élesen elválaszthatók a többi grafikától.
A bűvös négyzet nem egyszerű irodalmi probléma, hanem logikai, matematikai kihívás is. Szerzőnk/alkotónk, úgy tűnik, a matematika és az irodalom mezsgyéjén ugrándozik. Úgy keresi a szavak át-, oda-vissza, föl-le olvashatóságát, hogy zárt keretek (5X5-ös négyzet) között számolja betűit, oda illő szavait. Természetesen szigorúan engedelmeskedve anyanyelve grammatikájának, néha figyelmen kívül hagyva bizonyos ékezeteket, bár ezek új szavakat eredményeznek a BN (bűvös négyzet)-ekben. Bocsánatos bűn – így megy ez a keresztrejtvényeknél is.
Olykor nem is tudjuk, milyen írásrendet követünk. Tán a jobbról-balra vízszintes kúfit, vagy hébert? Netán a jobbról-balra forgatott, fentről lefelé írt hagyományos japánt és kínait? Esetleg egyiket sem, mert – ugyan – agyunk befogadja a látott jeleket, mégis elveszett, kódolatlan szavakat (is) látunk, mintha ismeretlen kipuk lennének… Olyan írások, amelyek mai napig őrzik megfejtetlenségüket – bár esztétikájuk (pedig csak!? írás…) akár a képzőművészethez is köthetné őket. Mint megannyi miniinstalláció, modernebbül: intermediális produktum… Ki tudja. Mindenesetre megkapó látni-olvasni a BN-ek odavisszaságát, lefölségét. Csaknem szimmetrikusnak tűnnek föl, egészen addig, mígnem elkezdjük saroktól –sarokig lépcsőzve olvasni.
Itt jön a meglepetések sora. Azt kellene gondolnunk egy bűvös négyzetről, hogy mindenképp szimmetrikus. De nem az! Legalábbis nem mindegyik, még ha legszebb, szimmetrikus arcát is mutatná felénk (pl.: tengelyes tükrözés…). Mert a lépcsőzetesen, átlóban olvasott „kóvegajul”, vagy a „táregakom”, esetleg a „negegemis” nem annyira szimmetrikus. Szemben a „rázavazár”-ral, vagy a „nénezenén”-nel. Olyan, mintha új szavak születnének itt magyar halandzsául. Születhetnének hottentotta halandzsául is, mert akinek az anyanyelve, rögtön tudná, hogy azon halandzsa, ahogy mi is tudjuk, hogy a „kevétleke” az – egyértelműen – magyarhalandzsa. Akár új műszóként föl is ruházhatnánk értelemmel. Az „e” kérdőszócska, én megkevétlek, te kevétsz ő kevét (kérdés, hogy ikes ige lenne-e?) Mindenesetre értelmet lehetne adni egy ilyen szónak, szemben a matematikával, ahol szigorúbbak lennének a bűvös négyzet szabályok.
Szigorúbbak is! Egy nyolcas számrendszerű bűvös négyzetben hiába lenne 9-es, nem játszhatnánk el a gondolattal, hogy értelmet adjunk az összeolvasott számnak, mert nincs az a számítógép, amely nem őrülne meg tőle.
Pedig a nyelv és a számrendszerek, ha úgy tetszik, egyezményesek, különbözővé az emberi szellem teszi őket. A nyelvet alakítjuk, ízlésünkre formáljuk, ám a természet törvényei makacsok, nem engednek szellemi önkényünknek. A művészet azonban önkényes, öntörvényű, szereti a szabályok átlépését. Ezért van írónknak elképesztő szerencséje olyan leendő szavak alkotásakor mint :„leligébel”, „delereret”, „kerétlek”, „esólélóse” stb…
Mind átlóban olvasott pszeudo-szavak. (Furcsa módon, értelmetlenségük ellenére hordoznak valami hangfestő-, hangulatfestőséget. Még abban az értelemben is HANGfestő, hogy – mint tudjuk – a versnek van „muzikalitása”, ha mégannyira távolinak is tűnik a hasonlítás.)
Míg az egyik BN, a látszatszimmetria ellenére sérti azt, addig a másik megfelel neki.
Valószínű, hogy a tudomány mai állása szerint utóbbiak a kakukktojások. Azoknak kell lenniük, mert már a Nagy Bumm is szimmetriát sértett (Einstein soha nem is tudta ezt a tényt elfogadni, ezért bevezette azt a bizonyos „lambda-állandót” a képleteibe, később beismerve ezzel élete legnagyobb tévedését), lett ezért milliárdnyi galaxis, milliárdnyi csillaggal, milliárdnyi bolygórendszerrel, de – mostani tudásunk szerint – egyetlen „kék” bolygóval, azzal az egyetlen földrésszel, ahol az az egyetlen ország van, amelyben egyetlen Fábián László él, aki most elhozta nekünk a képverseit, hogy láthassuk/hallhassuk a kozmosz dalát.