Platón azt mondja, hogy „A világ alakja gömb alakú kell, hogy legyen, mert ez az a forma, ami minden más formát magában foglal”. Ezzel szemben magam inkább azt mondom, nem tudom, milyen a világ alakja, mivel maga a világ fogalom is meghatározandó, és sokkal inkább tudom valamiféle állandóan változó alakként felfogni, semmint gömbnek. Gömbökből azonban bármilyen alakzat felépíthető, tehát mint építőelem, elsődleges, különösen, ha a gömb képes változtatni formáját, így kitöltheti a hézagokat is. Igaz, akkor már nem is gömb.
Nem véletlen, hogy mind a kisgyerekek, mind a művészek előszeretettel foglalkoznak a gömbbel, így Bartalus Ildikó is. Mégis, ahogy széttekintek a kiállításon, gyermekkorom barlang- és múzeumi élményei jutnak önkéntelenül is az eszembe, és azok a kirándulások is Erdély hegyeiben, ahol a talaj, pontosabban a kőzet megbontásakor, vagy a kőfejtésekből származó egy-egy kődarabban fosszíliákat kerestünk, valamilyen levél vagy csiga lenyomatát. A természetrajzban is ezek a maradványok, a valamikori élet lenyomatai érdekeltek, órákig el tudtam bámészkodni az egyetemi kőzetgyűjteményben, magamban végighúztam az ujjammal a csigavonalat vagy a levélkék széleit a kődarabokon, és csodáltam a titokzatos és szép nevű ammoniteszek rajzolatát, domborulatait.
Bartalus Ildikó gömbölyded vagy gömbformájú munkái, csigavonalai, félbehasadt dióra és különféle magvakra emlékeztető alkotásai tehát ilyen emlékeket keltenek bennem, legalábbis a felszínt nézve. És persze felsejlenek későbbi tanulmányaim és városnéző sétáim emlékei is – ez utóbbira még visszatérek.
Bartalus Ildikó munkája
Porcelán és fény. Világító testek. Világító szobrok. A dizájnban már jó néhány éve elterjedt a világító teraszberendezések, bútorok, világító virágtartók mint kerti szoborelemek használata, és amióta a ledes világítás megjelent, inkább az egyediség, érdekesség, mintsem a luxus kategóriába számítanak az ilyen berendezések. Joaquín Torres és Rafael Llamazares spanyol építész-dizájnerek világító minimál lámpatestei megítélésem szerint már átlépik a dizájn és a szobrászat határát, minimál figurái világító szobroknak nevezhetők. Ausztráliában, a Taronga Állatkertben óriási világító állatszobrokkal ejtették ámulatba a közönséget. Bartalus Ildikó azonban nem ámulatba akar ejteni bennünket. Az ő szobrai semmit nem akarnak a szánkba rágni, inkább hagynak telítődni valamilyen szellemi, lelki érzülettel. Szobrai kifinomult művek, kihasználják az anyag – jelen esetben a porcelán – és a fény tulajdonságait, s a kettőt ötvözve születik meg az alkotás.
Világítószobraival lett világhírű egyébként Gáspár György üvegművész, aki először maga is mesterséges belső megvilágítást alkalmazott szobrainál. Későbbi, a maga által kikísérletezett, high-tech anyagokból, egyedi technikával készült szobrai nem tartalmaznak világítóeszközt, saját fényük van.
Bartalus Ildikó, hasonlóképpen, saját útját járja, és lépésről lépésre fejlesztette ki egyedi technikáját az évek során. Maga így vall egy interjúban: „Nem vagyok egy klasszikus értelemben vett szobrász-típus. Nem szeretem például kőtömbből kibontani a szobrot. Azt sokkal jobban élvezem, amikor agyagból építem fel az alkotást. A porcelán szobraim alapformáit is agyagból mintázom meg. Az agyagszobrokról negatív gipszöntőformát készítek, és ebbe a negatív térbe öntöm bele a folyékony állapotú porcelánt.”
Tehát Ildikó is maga kísérletezte ki a technikát, amit alkalmaz, s azt is, hogy milyen fázisokon keresztül, milyen módszerrel munkálja meg az anyagot, illetve magának a porcelánnak az összetételét is. A fényintenzitás változását úgynevezett dimeres kapcsoló alkalmazásával éri el: a fényerő változtatása a mozgás, a dinamika, az örvénylés illúzióját eredményezi, s alkotásainak egyik lényeges elemévé válik.
Ildikónál a műalkotás nem csak egy statikus tárgy, nem csupán dísztárgy, értékhordozó szobor, hanem funkcionális feladatot kap a mindennapi életben. Ily módon alkotásai átlépik a szobrászat és a dizájn határát. És mai világunkban a dizájn nagyon jelentős helyet kap – legyen rá példa a Modemben december végéig látogatható kiállítás –, s a megbecsülés tekintetében már régen, sok évtizede megkezdte a felzárkózást a klasszikus művészeti ágak mellé.
Bartalus Ildikó munkája
Bartalus Ildikó formavilágában főszerepet játszanak a gömbölyded formák, a gömb és annak deformációi, tárgyai alapformájában és díszítőelemeiben is. Díszítőmotívumai a régmúltban gyökereznek: kinek ne jutna eszébe a bevezetésben említett szubjektív emlékeken túl például a voluta, azaz az ión és a kompozit oszlopfőket díszítő, két oldalra kihajló jellegzetes csigadísz, vagy a stilizált akantuszlevelek alkotta kehely. Ezeket az ókori görög és római művészet alkotta meg, de a reneszánsz idején is széles körben alkalmazták, és később is, a barokk, sőt a neoklasszikus építészetben. Nem kell mást tennünk, csak végigsétálnunk Budapest belvárosának utcáin, hogy ilyen és más díszítőelemekre bukkanjunk, akár az épületek oszlopain és oromzatán, akár a vasalatokon.
Ha tartalmilag közelítjük meg Bartalus Ildikó műveit, valahová egészen máshová juthatunk, már csak azért is, mert műtárgyai nem kívülről kapnak fényt, hanem belülről világítja meg őket, így valamiféle rejtett életet sejtet, s visszafogott, meleg, napsárga fényei egy titokzatos és vonzó világot predesztinálnak, ahová szabályosan kanyargó csigavonalai rejtelmes utakként vezetnek. Miközben kívül vagyunk, szeretnénk behatolni, megmelegedni és betöltekezni a fénnyel. Van ebben valami spirituális a karácsony és a téli napforduló előtti csendes várakozásban. A napfordulóig ugyan még három hetet kell várnunk, amikor a leghosszabb éjszaka után minden nap körülbelül egy perccel tovább lesz világosság, de reménykeltő a folyamat, és addig is itt vannak nekünk ezek a világító szobrok, amelyek porcelánfelületein át és porcelánlapocskái közül felénk árad a fény, s a gömbök, „fényszobrok” akár napszimbólumként is felfoghatók.
A magam részéről nem mondhatok mást: tetszik az az út, amelyen Ildikó jár. A saját útján. S kívánhatunk-e egy művésztől ennél többet? Aligha.
Őry Annamária: Cseppkő 5
Őry Annamáriánál azokról a képekről beszélek szívesen, ahol a rend szépsége és méltósága megmutatkozik, az a rend egyébként, amely Bartalus Ildikónál is nyilvánvaló. Annamáriánál is a szigort feloldja a vízfesték szabad játékának, véletlenszerűségének pompája. A vízfestés vagy akvarell használatakor a papír szövete és tónusa elegyedik a festék színeivel, s ez a fénynek és a mélységnek illúzióját kelti. Annamária képein behatolhatunk a tárgyba, a cseppkőben látni sejthetjük a vizet és a benne levő apró elemeket, mész- és egyéb kőzetszemecskéket, mindezek változását, alakulását, formálódását, rétegződését, a rétegek egymásra épülését, az idő lassú folyamatát, az idő múlásában az állandóságot és a vélt állandóságban a változást.
Őry Annamária: Cseppkő 8
A festőművész képeinek ritmusa van, struktúrái, a szerkezetben lévő, majdnem párhuzamos részek halványan a geometria irányába mutatnak, a párhuzamosság jelentést kap, a párhuzamos szövetek összetartoznak, együtt haladnak, egészet alkotnak, miközben megmarad a struktúrán belüli viszonyrendszer, a rétegzettség matematikai szépsége. E munkák némiképp hasonlíthatók a kínai tusfestéshez is, ám a töredezett vonalak hálója nagyon is a sajátja, akkor is, ha bennem felidézi Torok Sándor kusza füveket idéző pasztelljeit a kilencvenes évekből. Más a technika, más az építkezési mód, és mégis megvan a rokonság, hiszen mindhármuk a mikrovilág rejtelmeibe hatolnak be, és teszik láthatóvá számunkra a láthatatlant. A véletlen összefonódik a szabályossal, a befogadó elmerül a részletekben, és személyes viszonyba kerül a művel.
