Jézus fekszik előttem. Fekszik a hátán, feje épp hogy kicsinykét balra billen. Haja zilált, szája félig nyitva. Nem voltak rossz fogai, gondolom. Ahogyan szakálla alatt látszik, szinte nem is volt álla. Orra feltűnően egyenes. Nem egy zsidó férfi hulláját nézem. A vézna, csontos férfitest, a sebhelyek környékén belilult-kékült bőr, a felmeredő köldök, a lapos mellkas, a bordák dombja és alatta a has, az erőtlen kar végén az erős mozdulatba merevedett ujjakkal, a szeme, ahogy egy mondat közben fennakadt: elhagytál, uram. Innen nincs feltámadás, de azért légy áldott.

Nézem, és közben látom magam előtt, ahogyan a lepellel letakart kőre kiterítik a férfit, akire kétezer év készül támaszkodni, a zsidó rabbit, aki képes volt látni a jövőbe vezető út elejét. Legalább. Ez is kiverte a biztosítékot anno. Nem lehetett akkor megérteni. Csak most lehetne, ennyi év után, a mai tudásunkkal, a mai tapasztalatunkkal. De gyáván kihátrálunk a megértésből. A gyengülő-erősödő hit marad. Csak.

Kicsi rovar vagyok, pontosabban egy szúnyog, amint épp egy széttört burájú utcai lámpa felforrósodott üvegkörtéje felé repülök ezerrel. Na, jó, egy kilométerrel óránként. Ha elérem a forró üveget, meghalok. Küzdelem egy pillanatért. Kis sercenés, amit hallasz majd, mert Te ott állsz a lámpa alatt és vársz, már ki tudja hány estén át, csak vársz, és közben ki tudja, hány száz és száz ilyen kis sercenést hallottál már, ha észrevetted egyáltalán. Oroszlán vagyok. Lustán fekszem a homokban. Beleolvadok a tájba. Sörényem, mint kis dűne oldalán megkapaszkodott pázsitfűcsomó. Nincs több mozdulatom. Vadász vagyok, puskám két csövében egy-egy golyó. Hangtalanul lépkedek az erdei úton. A hold épp fogyóban. Lágy esti szél fúj, mint útleírásban a drámai vég előtt, kicsivel. Vissza kell mennem az időben, ha meg akarom érteni a múltat. A jelenben csak a most értelmezhető. Innen nem láthatunk tisztán oda. Nem érezhetünk úgy, ahogyan akár csak pár évvel ezelőtt. Nem beszélve évszázadokról, ezredekről. Ezt a tudást nem lehet megspórolni. Ki kell tépni mindent, ami az agyban még benne ragadt. Visszahajolni, a gyökerekhez. Máshogyan nem megy, vagy értelme nem lesz. Elindulok, mert innen nem látom jól, ami volt.

Te ki-be jársz a nagyon magas fehér ajtón, fehér köpenyben vagy, vékony fehér farmerben, csípőcsontodon megfeszül a nadrág, kicsit görnyedt a járásod, találkozik a tekintetünk, ahányszor csak elhaladsz előttem, mosolyogsz kicsit, végül odajössz, szólsz hozzám, hogy türelem, mindjárt eljön az én időm, enyém lesz a terep, csak várjak nyugodtan, vörösesbarna hajad lófarokba fogba, kétoldalt egy-egy tincs simul az arcodhoz, nézek a szemedbe, jó, mondom, köszönöm, nincs mit, mondod, és belépsz a nagyon magas ajtón megint. Engem egy másik szobába szólítanak, szívják a vérem, négy kémcsőbe, papírokat kell kitöltenem, és EKG, na persze hogy épp kifogy a papír, Ricsi mosolyogva bosszankodik, felírja az eredményt, nem rossz, mondja, elbúcsúzom, a váróban nem látlak már, kilépek az utcára, felnyitom a motorháztetőt, mielőtt indulnék (vagy ha megérkeztem valahova) újabban ez a rítus, felteszem a fényszórókra a sarukat, fennakadt a relé, 17 éves a kicsike, gázt adok, majdnem elütök egy nőt, aki épp a csomagtartójához lép a keskeny utcában, látom a tükörből, hogy hosszan néz utánam, csak áll és bámul, kifordulok a sarkon, csikorog a kerék, a zebra szerencsére üres, így nincs veszélyben senki, végigcsorog az eső a szélvédőn, mintha az arcomon is az csorogna, most szőke vagy, aztán kicsit barnás a hajad, most egészen fekete, aztán újra vörös, ez illik hozzád legjobban, azt hiszem, okos tekinteted körbehordozod a váróban, látod, hogy már nem vagyok ott, a kartonok közt keresgélsz a rendelőben, Ricsi mosolyog mögötted, miközben lopva felírod a címem, én közben már messze járok, épp a BMW ajtaját csapom be, akad a kulcs, látom a tetőn az apró karcokat, a port, az idő leheletét, a nyakamban is ezt érzem, amint a házba lépek, fel a lépcsőn, végtelen csigalépcsősor, egymásba gubancolódott függőfolyosók, csupasz villanykörték tompa fényei, lelassult idő. Már rég eltűntem a lakásban, mikor az árnyékom még csak épp belép a kopott ajtón, a kovácsoltvas rács és az ajtó üvege között egy levél volt, otthagytam, bekapcsolom a TV-t, a fotel karfájára ülve nézem, a dobozt, a villogó képsorokat, a földön hever a fejhallgató, abból hallani, mint mély gödörből a párbeszédet, valami Hoffmann, fekete-fehéren, valami nő, megy át a vetésen, a fotel háttámláján nyugszik a karom, mintha benne ülnél, mintha minden olyan lenne, mint egyszer volt, hol nem volt…

Egy lapos kövön guggolsz, átölelve a lábszáraid a térdeid alatt, épp hogy csak fognod kell, alig feszülő izmaidon nyugszanak ujjaid a felkarokon, melleid, mint kis cipók térdeid fölött nyomódnak a felső lábszáradhoz, ahogy előrehajolsz kicsinykét, nézve a vizet, a fény megcsúszik vállaidon és leszánkázik hátad ívén a fekete monokini középen picit elálló szegélye alá, a hajad félig a szemedbe, félig pedig arcod jobb oldalán lelóg, majdnem a vízig, hogy megnőtt, mióta nem láttalak, gondolom, mindig is rövid hajjal jutottál eszembe, az egész idő alatt, az évek alatt, a hihetetlenül hosszúra nyúlt időben, amit nélküled kellett eltöltenem, mert ezt választottam, helyetted, a víz néha felcsap a kőre, aztán visszasiklik, körbeöleli, simogatja a szürke varacskos anyagot, alig pár méterre a parttól, Te nézed a vizet, nyár van és meleg.

Jézus fekszik a lepellel letakart kövön. Megtörtént, mert megtörténhetett. Fogalmunk sincs a miértről, a „hogyan”-on rugózunk évezredek óta. Egyedül van. Egyedül maradt. Nem mozdul. Isten jut eszembe, pontosabban az isten-kép, ami bennem él egy megfoghatatlan, mindenben benne lévő jelenségről, az erőről, ami engem speciel, az utolsó pillanatban mindig segít kilábalni a bajból, nem helyettem old meg dolgokat, de összpontosítani enged vagy kényszerít, vagy mit tudom én, hogyan csinálja, de végül, mikor túl vagyok rajta, a problémán, hálásan emelem fel a tekintetem, valahova, felfelé. Lehet persze, hogy inkább befelé kellene néznem. Hogy van-e isten, vagy nincs, azt nem tudom én sem, ahogyan Popper mondta: „de úgy kell élnünk, mintha lenne, mert különben elzüllik az ember”. A legnagyobb tett, a túlélésünk érdekében, amit ember kitalált: a törvény. Köszönjük, Mózes! – szűnni nem akaró taps a nézőtérről. Azt mondjuk, Jézust előre áldozta fel isten. Értünk. Abban hiszünk, hogy megváltotta előre a világ bűneit, melyeket majd leszünk szívesek elkövetni. Előrehozott áldozat, ahogyan van előrehozott büntetés is. Mielőtt még elkövettünk volna valamit, bűnhődünk. Ez az igazi megtorlás: lesz időnk kitölteni a büntetést. Csak értelme nincs az egésznek. Ahogyan ennek a kőre fektetésnek sincs. A várakozásnak sincs. A sebeknek sincs. Sincsek határozzák meg az életünket. Olyan ez, mintha nem a gravitáció tartaná össze a világot, hanem a vákuum.

Nézem Holbein Jézusát. Milyen érdekes füle volt, gondolom. „Volt”, erre gondolok, pedig, a festményen a férfi nyilván egy modell. Lehet, hogy eleve egy hulla. Lehet, élő ember fekszik a lepellel leborított kövön. Ez: mindegy. Azonosítjuk a képen látható figurát Jézussal. Ez nem mindegy. Nem Ő fekszik ott. Nem az Ő sebeit látjuk. Ez csak egy kép. Ami általa létre jön bennem, a gondolat: ez egy végérvényesen halott férfi. Nincs visszafordulás. A jobb könyöke alatt felgyűrődött a bőr. A lábujjai görbék, mint aki sokat fogta velük járás közben a sarut, vagy keskeny hegyes orrú cipője miatt torlódtak össze. A jobb csípőn egy kék folt kandikál ki a fehér ágyékkötő alól: valami ütés nyoma. Talán, mikor elesett a kereszttel. Nagyon vékony a karja. A szeme fennakadva az ívelt szemöldök alatt. Magas homloka fölött mintha kissé kopaszodni készülne a hátravetődött ritkás haj. Nem ilyen Jézust képzeltem magamnak. Erős és határozott férfit gondoltam, a végtelenségig nyugodt tekintettel. Olyat, aki halála után felkel a sírból, miután könnyedén félretolta a hatalmas követ a bejáratnál, kilép a szabadba, mélyet lélegzik és elindul, hogy eltöltsön még negyven napot a földön. Aztán? Magára ölti a sugárhajtóművet, melyet egy ügyes kis hátizsák rejt köpenye alatt és felemelkedik az égbe. A tanítványok sokáig néznek utána. Valami ilyesmi. Mi most várjuk, hogy újra visszatérjen. Elhozza a megoldást. Addig? Elkövetjük a lehető legtöbb bűnt, elsősorban magunk, szeretteink, embertársaink és a környezetünk ellen.

„Lement a nap nyugaton,
Följött a nap keleten.
Egyszerű ez.
Él az, aki eleven.”

Nézem a tenyerem, az élet vonalát, amint egy szakaszon párhuzamosan megy a sors vonalával, aztán szétválik, szét a valószínűtlenül hosszú életvonaltól, a sorsvonal a végén két rövid szakaszra ágazik, ahogyan a fejvonal is a végén, messze a Mars-domb alatt, nézem a Merkúr-dombon az öt házasság vonalat, a szív vonalat, ahogy bekanyarodik a kézélen, szinte eléri a kézfejet.

Holbein a kiterített férfihulla kifordított tenyerét nézi, miközben a segéd az ágyékkötő redőivel babrál. – Van itt egy kék folt, a jobb csípőn – mondja – fedjem be, vagy maradjon látható? A mester egy oldalpillantással jelzi: maradjon. Kezébe fogva vizsgálja a férfi ízületeinél megcsomósodott ujjait. – Foglalkozási ártalom – dünnyögi maga elé –, zenész volt, mielőtt valószínűleg részegen a csatornába esett és megfulladt. Nézi a hüvelykujj hajlata fölött a Mars-dombról kiinduló, valószínűtlenül hosszú élet- és sorsvonalakat, a töredezett egészségvonalat, mely nem éri el a Merkúr-dombot. Befordítja aztán a halott férfi tenyerét óvatosan, a test felé, az ujjait eligazítja a lepel redői fölött, az ujjak kissé begörbülnek, egyedül a középső, leghosszabb görcsös ujjat szeretné kiegyenesíteni, de a hullamerevség nem engedi, bosszankodva próbálja újra és újra, de a makacs ujj nem engedelmeskedik, mintha utolsó erejével még kapaszkodni igyekezne valamibe a kéz. Holbein a fejre néz, a fennakadt szemek mintha még kérnének valamit, talán kegyelmet, talán megváltást, talán csak gyors halált.

– Ez nem az én napom – mondja Holbein a segédnek –, aztán kicsinykét hátralép.

Megállsz az ajtóm előtt. Becsengetsz. Ajtót nyitok. Előbb csak nézel, aztán hátra simítod rövid vörösesbarna hajad, lábujjhegyre állsz, és átöleled a nyakam. Fent, valahol egészen magasan, a felhők fölött, ereszkedni készül egy azonosítatlan repülő tárgy. Ha elláthatnánk olyan messzire, megfigyelhetnénk a szakállas férfit, amint ügyesen leszálláshoz lavíroz a hátára csatolt sugárhajtóműves kis szerkezettel, látnánk, ahogy két tenyerét lefelé fordítja, a föld felé, miközben felnéz, távolra, valahova, a csillagködös örök éjszakába.