A szertartás mélyen az emlékezetembe vésődött. Talán a magány miatt. Amilyen magányos csak a halál tud lenni, és amilyen egyedül marad az, akit elhagynak. Neki valóban nem maradt senkije. Mástól már nem akart függni, mintha emberi kapcsolatainak kudarca futtatta volna zátonyra az egész életét. Rövidre zárta maga körül az utakat. Igazából azt sem tudtam, miért tűnt fel néha olyan rapszodikusan, mint valami reklám a film közepén, miért hívott fel akkor is, ha semmi gondja nem volt, közös témánk pedig alig akadt. Mi elköltöztünk már négy éve a belvárosba, én lassan befejeztem a csillagtúrát és a kényszeredett horoszkópkészítést, diplomáztam. Már azzal kerestem a kenyerem, amit valóban a hivatásomnak tartottam. Néha felhívott, aztán egy évig nem is láttam. Mindez csak úgy átfutott az agyamon, és rájöttem, hogy nem hiányzott, és most mégis el kellett jönnöm, mert sohasem bocsátottam volna meg magamnak, ha nem teszem meg. Villamossal jöttem, ahogyan a bécsiek jönnek ebbe a temetőbe immár százharminc esztendeje. Régente még a halottaikat is ablaktalan gyászvillamosokkal szállították ide éjszakánként. Az útközben vásárolt, fekete szalaggal átkötött zöld virágokkal a kezemben – sorsszerűen a vasutasok virágja volt a zöld virág, mint kormos feketeségük élő ellentéte – kényszeredetten odavonultam, akárha hosszú menetben lépdelnék. A csendet csak a közelben dolgozó kőfaragó kopácsolása törte meg, aki új nevet vésett a többi alá egy könnyed, hófehér márványangyal tövében. Mitől lehet ilyen könnyed ez a súlyos szobor? Mert egyetlen kalapácsütéssel tekintetet varázsoltak a szemébe, ettől néz olyan meggyőzően, követhetetlen irányba, valahova a magasba, a megvakult mennyország semmijébe.

A bogyófákon csonttollú madarak teleltek, a hiedelem szerint a balsors és a járványok hírnökei, ezért nevezik őket errefelé a túlvilág madarának.

Hogyan meséljem el a többieknek, milyen volt a temetés? Várakoztam. Nem is fordult felém, mintha egy szellemnek tenne föl költői kérdést, akit csak ő érzékel valahol a koszorúk fölött lebegve. Mintha a purgatóriumból tért volna vissza Hamlet apjának szelleme.

Tudtad, hogy a városban ötvenhat temető van?

Nem, nem tudtam.

És naponta huszonöt halott csak ebben. Ki fog emlékezni rám?

Mindannyian.

Elmesélték már neked, hogyan halt meg az apám?

Nem.

Egyszer biztosan elmesélik, de akkor nem szeretnék ott lenni.

Hogyhogy?

Nem válaszolt. Lassan, csendes bólintással fogytak el a fekete kabátos emberek; egybemosódó félmondatokból lehetett kihámozni a részvét szertartásosan illedelmes szavait, lassú szárnycsapásokkal távoztak, mint a varjak a temetőből. Feltűnt, hogy egyetlen hajdani osztálytársunk sem jött el. Volt ebben a kontrasztban valami végletes, visszavonhatatlan, mint amikor egy színes kép egyszerre fekete-fehérré fakul attól, hogy nézzük, megfontoljuk, mert túl sokszor láttuk már ahhoz, hogy a színeit egyáltalán felidézhessük.

Magam is olyannak láttam a temetőt, mintha nem is emlékeznék semmire, csak a márványrengeteg mindenkori hóvakságára: ilyen látványt nyújtanak a csontok ítélet előtt egymás mellé rakva a feketeség világtalan bonctermében. Csákány kellene hozzá, és nekiállni tiszta erőből, hogy valami rés támadjon a két világot elválasztó falon; mégis ehhez az oldalhoz ragaszkodunk, nyilvánvalóan, mert igazából közvetlenül a halál után sem akarhatjuk a feltámadást, képzeletünkben mennyi ember jönne elő, akiknek elvesztése talán ha fájt is, már nem igazán szeretnénk további téblábolásukat a saját életünkben. A feltámadás nem ebben a világban zajlik.

Ilyen meggondolásból cselekszem másként, mondta, mintha olvasna a gondolataimban. De akkor is érvényes volt a mondata, ha éppen ott és abban a percben valami másra vonatkozott is.

Már csak ketten álltunk a kripta lejáratának lépcsői előtt, két kamasz a felnőttkor kapujában, aki nem is fogja fel egészen, mi történik. Közben biztosan másra gondoltunk külön-külön is, túlélésre vagy bomlásra, és a fejünkben lejátszódtak mindazok a folyamatok, melyek valamilyen formában ténylegesen is végbe mehettek odalent, ettől megborzongtam.

Felém fordult:

Fázol?

Persze, rajta volt az apja sötétzöld vasutaskabátja, amin nem fúj át a szél. Könnyen beszélt.

Nem, nem azért volt, mentegetőztem, csak eszembe jutott az enyészet magánya, az, hogy most árva lettél.

Az a néhány ember sem közelített hozzá, aki eljött, ő pedig nem is bátorított senkit. Elárulta a test beszéde, ami nem nyitott semerre, nem nyitott a tekintete senki felé; nem könnyezett és nem is volt meghatott, csak sápadt és halott és szürke. Türelmetlenül tördelte a kezét, hogy legyen végre vége, mert mindjárt utánazuhan, de kivárja, amit az illem diktál, arcán elszántságot láttam, és a karját kellett megrángatnom, hogy egyáltalán tudomásul vegye, hogy még mindig itt állok mellette. Most sem mondja, hogy valaha is szerette volna az apját, mégis vonzódott hozzá, de minden ragaszkodásával együtt gyanakvó maradt a tetteit illetően, és ugyanakkor szemrehányásokat tett magának a gyanakvása miatt. Mégis: amire kételyekkel gondolt, nemhogy nem merte elutasítani, hanem ellenkezőleg, erőlködő igyekezetével azon volt, hogy felérjen hozzá, akár lábujjhegyen is, érdemessé tegye magát arra a jóra és kellemesre, miközben a füle folyamatosan hallotta belülről, mennyire álságos, amit talán éppen a lélek eredendő természetéről papolt az apja. Ha nem visszhangozta volna folyton a tőle hallottakat, sejtéseim sem lennének most róla, miről hogyan vélekedett, emiatt nem voltak saját érvei és a korához illő megállapításai, valahol takarásban maradtak állandóan a folyamatosan átéltek és hallottak hatására, pedig milyen egyszerűen ki lehetett volna mondani. Mintha éppen a saját véleményétől tartott volna, hiszen azt folyton felülírták. Biztosan másmilyen lett volna, ha nem csupán egyfajta mintát követ, mert nem volt másfajta családi kontrollja; magányból magányba bukott, hiányzott a gondoskodó tekintet, amely figyelmezteti legalább, hogy nézzen a lába elé. A temetés után már csak a konokságot láttam rajta, és megpróbáltam párhuzamokat vonni: milyen lett volna, ha legalább önmagát megismeri.

Engem is csak az anyám nevelt fel, de semmi nem törvényszerű, mert ehhez még számos más minta társult, amolyan alternatív nevelődés és családpótló hatás, amit éppen akkor azoktól az idős és magányos emberektől kaptam, akiket gondoztunk, amikor nagyon is fogékony voltam sokféle érdeklődésre. Már akkor tisztában voltam azzal, hogy mindannyian a nagyszüleim lehettek volna, mert mellém álltak – gyakran anyám eltökélt elveivel szemben is –, mert közben neveltek, valamiért kellettem nekik, a saját elveszített vagy eltávolodott gyerekeik helyett is, mert a világon minden kölcsönös. De erre csak felnőtt fejjel jöttem rá. Akkorra már nem maradt más mellettük, mégsem anyám felé sugározták a szeretetüket, mert őt a munkájáért pénzzel fizették. Ahogyan tanítgattak, javítgattak, azt olyan tapintattal tették, mint akik jól tudják, kiből mi lehet, kibe érdemes akár a törődést befektetni, miként kell még egy gyerek önérzetét is tiszteletben tartani, mert akkor ő sem felejt, és ha valami fontos egy halálra ítélt, magára hagyott betegnek, az az volt, hogy legalább egyetlenegy ember legyen még az utolsó percben is vele, aki még egy darabig emlékezik rá.

Ő most gyásztalanul állt mellettem, és nem ismert hálát semmiért, árnyalatokat sem, tiszteletet végképp, neki minden egyszerűen csak járt, és nem értékelte semminek az erkölcsi vagy az anyagi értékét, mert nem dolgozott meg érte. Nem volt rugalmas, az ő kezében semmi sem hajlott meg, inkább eltörött. A végletek embere lett, aki megengedhette magának, hogy tobzódjon kedvteléseiben, de ha végül elfajultak körülötte a konfliktusok, félt bemenni a saját iskolai osztálytermébe, és inkább az udvaron vagy a vécében rejtőzött el a szünetekben, mert a legapróbb bonyodalmakat is rémítő szörnyekké növelte.

Látta, hogy az apja folyton csak keresgél valami elérhetetlent, belefárad a saját ámokfutásába. Folyton olyasmi után vágyakozik, amit ki sem mond, csak egyfolytában csalódik, ami titkolhatatlanul kiül az arcára; a fojtás elfojtása végül szervi bajokba ágyazza magát. Bármilyen ellentmondásosnak tűnjön is, vágyakozásában volt annyi keserűség és emberi hitel – a reménytelenség és a menthetetlen szomorúság hitele –, hogy mégis nevelésnek tűnjék: haladj meg engem, fiam, akkor érsz el valamit, ha a gyengék oldalára állsz, és ki mersz menni az utcára az elveiddel, amire én sosem voltam képes! Nem nevelte tehát a fiát karrierre, erről régen lemondott, viszont annak, amit valójában tett, nem volt tisztában a következményeivel: hogy mi lesz, ha összeadódnak az erkölcsileg széttartó elvek és események, és befogadójuk képtelen lesz szelektálni az ösztöneibe ivódott lehetőségek között. Kényszerképzeteiben lerakódtak a hosszú olvadás cseppjei, mert az apja önzőbb volt saját önérzeténél, mint a hóember, aki a hóvirág láttán sem veszi tudomásul, hogy eljött a tavasz.

Döntésképtelenségbe torkollt, hogyan lehetne titokzatosan mély, vonatosan és sötéten ördögi, a környezetét váratlanul felkavaró, még ha ez ritkán sikerül is – de ugyanakkor bölcs, jóságos, rendes és megértő gyerek. És ennek a sokrétegű, megvalósíthatatlan vágynak, ellentmondásos nevelési szándéknak, ennek a kínosan bonyolult és szánalomra méltó, kezelhetetlen küzdelemnek a tárgya lett ez a bizonytalan kamasz, akiben felderengett az eldöntetlenség stigmája, és nyilván emiatt bukkant fel tetteiben a következetlenségek sora. Ahhoz fel kellett nőnie, hogy végül belássa: meg kell szabadulnia a saját árnyékaitól. Mert eddig valahogy soha nem azt fejezte ki, amit valójában akart.

Hirtelen zaj támadt mögöttünk: műanyag gyertyatartókat vertek le a fekete szárnyak, szétpattogott a viasz a hidegben. A varjak így jutnak könnyen és gyorsan élelemhez: magas zsírtartalmukért szeretik a viaszt.

Csak azért nem mennék le oda, mert túl sokat képzelődtem arról, milyen lehet. Még valamikor nagyon régen lehetett, nagyon kicsi voltam, és akkor mesélte apám, hogy ki hova kerül majd odalent, pedig akkor még sokan éltek közülük, és egyre többet hoztak ide le. Végignéztem a szertartásokat. A képzeletemben tovább élték odalent az életüket, csak annyi történt, hogy levitték mindet egy szűkösebb világba, de ott veszekedtek és örültek és ünnepeltek tovább, vagy bennünket emlegettek, vagy sírtak, hogy nem jöhetnek ki onnan többé, mert ebben azért biztos voltam, és a képzeletemből az évek sem tudták kiölni ezt a fantáziálást, hogy a társas érintkezés nem szűnik meg. Hogy ugyanaz folyik azután a föld alatt, egy gyerek nem éri fel ésszel a bomlás folyamatát. Éppen ezért iszonyodom a gondolatától is, hogy én idejöjjek közéjük, és az idők végezetéig velük kelljen évődnöm, amikor tudom, hogy seregnyi matuzsálem vesz körül különböző korok ruháiban, olyan csipkékbe és posztókba öltöztek, amit az idő sem kezd ki. Tehát marad a hamvasztás.

Nem sajnálnád ezt a helyet?

Én ugyan nem, de neked felajánlom. Ha egyszer szükséged lesz egy helyre, legyen a tiéd.

Éreztem, hogy kimondja, amit akar, és nem mond helyette mást. Tudja, mit mond, és ha elszánt, akkor azt is tudja, miért. Azt sem gondoltam, hogy félrebeszél, csak megértő akartam lenni, mert a határozott visszautasítás most megzavarhatná, és amilyen állapotban láttam, nem tudhattam, mi lesz ennek a beszélgetésnek a folytatása, inkább csak egy óvatos kérdéssel akartam elébe menni.

Hogyan fogadhatnám el?

De mihelyt kimondtam, a tekintetéből láttam, hogy amiről szó lehet, az most időszerű, most kell kimondania, mert alapvetően az apja halálát nem tudta feldolgozni, és ezt kellett olyan gyorsan áthidalnia, hogy ne sodorja el az ár.

Majd rád hagyom. De megesküszöl?

Mire?

A madárra, márványból van kifaragva, látod, ott áll a sírkövön.

Térj már magadhoz, mondtam neki, mert ettől egészen lebénultam, nem tudtam, hogyan térítsem el erről a követhetetlen, sehova sem vezető tévútról, ahova keveredett; látszott rajta, hogy több időt töltött világéletében a saját tárgyaival, mint a valós emberi kapcsolatokkal. Bárcsak az igazat mondtam volna, hogy az én látóhatáromon messzebb repülnek a madarak. Hogyan mondjak erről a horizontról bármit is, miközben ő gyökértelen lett ugyanezen a talajon, ahol egész eddigi életét leélte.

Egészen természetes módon erősítette meg elhatározását, hogy a kriptában az a hely az enyém, ingyen, ennek legalább helyi identitása és méltósága van a temetőben, és amúgy eszénél van, nem kellenek hozzá gyógyszerek, hogy akkor döntsön, amikor kell. Ha eljön az ideje, akkor tudd, hogy nem leszel egyedül, neked is lesz itt egy hely, különben valahol fekhetnél magányosan a temető szélén, ahol az újonnan érkezők, a kallódó vidéki emberek szabványparcellái sorakoznak, olyan jellegtelenek, mint a dominókockák. Úgy is dőltek el sorban és észrevétlenül, ahogyan éltek.

Nem tudom, mit mondhattam volna erre az ismétlődő paranormális helyzetkiesésre, amivel csak megerősítette, hogy egyáltalán nincs tisztában sem mások várható reakcióival, sem a saját kijelentéseinek és helyzetének kezelhetetlenségével. Hirtelen türelmetlenné tett minden együttérzésem ellenére: mégis mit képzel magáról? Nyilvánvalóan lesz saját családom, terveim szerint több gyerekkel, az ilyesmit valahogy eldönti vagy elképzeli az ember elég korán. Neki már semmi köze hozzá, hogyan élek és hogyan temetkeznénk a családommal, ha arra kerülne a sor. Nem éri fel ésszel, hogy gesztusa nem a barátság keretébe tartozik. A reprezentatívan szecessziós síremlék valaminek a végét jelenti. Minden tiszteletem népes családjáé, komolykodva araszolok tekintetemmel a hosszú névsoron, de az övé ez az örökség, minden terheltségével együtt, amit ki sem mondanék előtte soha hangosan.

A múltnak most vége.

Rám nézett bizalmatlanul, mint aki nem hiszi, hogy őszintén mondtam. Rájött, hogy a róla kialakított véleményemen már nem tud változtatni. Mint aki azért veti rosszallóan vissza rám a tekintetét, mert inkább hálát várt volna azért, amit jó előbb önzetlenül felajánlott.

Szólíts engem a Te neveden.

Nem járok moziba.

Ez nem egy filmcím. A mondat a Bibliából való.

Elengedtem a fülem mellett, amit mondott, és fogalmam sem volt, mit tegyek, hogy végre megértessem vele: nekem sohasem ő volt a legjobb barátom. Megpróbáltam elképzelni a helyzet fordítottját: vajon ha én állnék a lefelé vezető lépcsők előtt, és a temetkezési hely csak engem illetne, akkor vajon felajánlanám-e neki. Vagy bárki másnak. Eszembe jutna ilyesmi? Nem önzésből vagy irigységből, inkább tapintatlanságnak tartanám, hogy ilyesmit felajánljak. Különben sem érdemeltem ki semmivel a kitüntető bizalmat, ha egyáltalán annak nevezhetem. Vagy inkább kibeszéletlen egyoldalú érzelmi kötődésnek. Nem is értem, miért nem tudtam ettől a feltételezéstől szabadulni; ha belegondolok, nagyon hosszú időszakaszok úsztak el úgy, hogy eszembe sem jutott felhívni vagy felkeresni, és közben élt valahogy. Irreverzibilis lett. Mintha már lent lenne a kriptában, és nekem kellene a hátamon felcipelni, hogy megmentsem, mert csak bennem bízik.

Ránk szállt a rövid téli napok árnyéka, elnyúlt előttünk a kerítésig, néztem a kettőnk árnyékát, talán soha nem akartam észrevenni a helyzetét, amit még az árnyéka is elárult: milyen legyen az, akinek folyton átnéznek a feje fölött, mert alacsonyabb a többieknél, és ha még kisebbnek is érzi magát, akkor az árnyéka örökké kísérteni fogja.

Egyszeriben felelősnek éreztem magam azokért a szakaszokért is, amikor elkerültem őt, hiszen folyamatosan bomlott meg az ítélőképessége. Ha valaki sírhelyet ajánl fel, annak múltból eredő lélektani oka lehet, amit talán nem is barátságnak, hanem inkább az odafigyelés hiányának kellene nevezni. Távolodni láttam egy évszaktalan tájban, magányosan, ahogyan lépteit kirajzolja, majd betakarja a fehérség.

Egy őzpár sétált át békésen egyik temetőből a másikba, ahol bőségesebb választékot találtak frissen hozott virágok zöldjéből. Biztosan tudták, hogy már hosszú évek óta nem vadászhat rájuk senki.