Illemtan

Kétezer-tizennyolc január hatodikán,
Kelet-Közép Európában megjelent
a Sátán valami nő miatt, helyi idő
szerint délután kettőkor.

Régimódi Sátán volt, egy
a békebeli sátánok közül,
aki, a sikeres orgazmus után
vagy fütyörészett, vagy hegedült.

Altatódalt fütyült.
Azt az ősi melódiát, amely nem
hangjegyekből állt össze, hanem
érintésekből, jelekből, erélyből,
és mégis lüktetett,
mint a születő univerzum szíve.

A Sátán lehunyta szemét,
az őrangyala azt hitte elaludt,
pedig nem.
Isten takaróját ráterítette,
ahogy illik, a számkivetettre.

Van úgy

Van úgy, hogy elhagy a lélek
és úgy is van, hogy visszatér

A tájra nem, a köves útra emlékezem,
valami völgyben keletkezett és araszolt
föl az ég felé.
Kétkerekű kordély döcögött
a köveken, elöl csuklyás ember ült
zsákruhában, mögötte gyalulatlan
deszkaláda, a ládában halott csecsemő
szürkésfehér vászonba bugyolálva.

A kövek vonzódtak egymáshoz, ez
tartotta össze őket, az utat kőfal
szegélyezte mint végtelen hosszú
szárny, a fugáiban angyalok laktak,
ők képezték az ornamentikát, élő
ékövek.

A kordély megállt, a vontató ló
hámját levetve felrepült, szertelenül
csapongva felidézte kiscsikó korát,
beleszédült az univerzumba.

A csuklyás leszállt a bakról, ládáját
hóna alá fogva elindult egy bizonyos
kápolna felé, melynek oltára fölött
füstös fáklya égett, bevilágítva a
világmindenséget.

Az imbolygó fényben feltűnt a
tébláboló Isten, ekkor fedte fel
először magát, a kápolna lépcsőjén
a szerzetes szent önkívületben írta,
írta a Bibliát.

Leltárt készített arról, hogy a
teremtés előtt hol és mi létezett,
jegyzékében rögzítette a csuklyást,
a csézát, a lovat, a halott kisdedet,
széljegyzetben megemlítve a kőfalat,
a kövek között a fugát, mint olvasóra
fűzte fel a létező angyalok névsorát,
az akkor honos abc szerint.

Ebben az ihletett pillanatban az oltár
előtt holtából felsírt a csecsemő,
amiből egyenesen következik, hogy
más az általunk mért és megint más
az Isten által megszabott idő.

Bloody Mary, meg a Sátán, meg én

Legutóbb ezerötszázötvennégyben
jártam London egyik külvárosában,
a Fülöphöz címzett kocsmában,
ahol egy házaló Sátánnal kockát
vetettünk, és elnyerte a lelkem.

Akkor még Bloody Mary
uralkodott, de a szóbeszéd szerint
a vér a szája sarkában gyakran
megkötött, halványkék párnáján
én is láttam, amikor Robinnak
szólított az ágyában különleges
körülmények között.

A Sátán szedett rá,
hogy Bloody Maryt igyunk akkor,
abban a kocsmában,
ahol épp birkát vágtak, dézsába
csurgatva a vért: reneszánsz
bujálkodás a kezdetek kezdetén,
a gőzölgő belek, faggyús zsigerek
között vájkálva fedeztük fel az
élet szépségét, a természetet,
görbe késekkel hadonászva.

Sir Robin, szólt a Sátán, az ön
vérében kering annyi alkohol,
átjárva vénát, artériát, hogy
oh, dicső Albion! kiáltással,
teherbe ejtse a meddő, magát
katolikusként jegyző
Véreskezű Máriát.

Emberelje meg magát, sir Robin,
tekintsen úgy e kényszerűségre,
mint a nemzetközösséget mentő
alacsonyabb rendű, mégis
főnemesi küldetésre. Meggyőzött.

Katolikus Mária, a Sátán cinkosa,
cimborája, barátja, ráhangolódott
a bűnös nászra, öle,
akár egy kései szivattyú,
szippantotta fel a magot,
méhébe zárta, s azt se bánta,
hogy fattyú trónörököst hoz
a világra.

Harmadnapon a Tower előtti
téren a hóhér kirúgta lábam
alól a széket, három nap
s három éjen át ringatóztam ott,
az utolsó hajnalon kutyáját
sétáltatva a Sátán meglátogatott.

Sir Robin, ön nagyszerűségében is
hiábavaló munkát végzett, ön igazi
hazafi, de nem idézett elő változást.
Testét itt hagyom,
a lelkét magammal viszem
Magyarországra, oda szólít
a kötelesség,
ha véletlenül arra járna,
okvetlenül tegye tiszteletét,
térjen be abba a kocsmába,
majd kockára teszünk valamit,
ezerötszáznyolcvankettő előtt
ne jöjjön, akkor valami
Gergely nevű pápa vagy előre,
vagy hátra állítja az időt,
alászolgálja!