Rendületlenül haladok előre a magam kreálta mesterséges világom időszférájában. Letűnt múltak újraidézése és az elmúlt szép emlékek rabságába esés, holtak el nem engedése, amiről beszélek. Korhű zenékkel elegyítve az illúzió tökéletes! Egy rég elveszett kapu előtt állva várom, hogy – átlépve küszöbét – behatolhassak saját „volt”-om mélyébe. Előre mozgok visszafelé – elérve saját limitemet, s láthatatlan, puha fal lök vissza gumimód önként választott szférámba. Áthatolni rajta halálos!

Nem késztet SEMMI, hogy belépjek a jelenbe. Nem vár ott senki, s a táj ismeretlen. Újra és újra visszajátszott emlékek és emlékfoszlányok közt szálldosok ide és tova, újat hozok létre a poros romok építőanyagaiból. A régmúlt fürdővize finom, meghitt és meleg, a jelen és a valóság hideg és dermesztő! A jövő halálos csapda, mely baljós kanyarutakra vezet. Az erdő sűrűjében a nagy, gonosz farkas vár…

Inkább lépek hátrafelé-előre, magam után vonszolva mindazt, ami valaha kedves és inspiráló volt. Apró darabkák a gyerekkoromból, kamaszkorom morzsái, jó életkorszakok izmusai és atmoszférái. Eme burkot magamra öltve járok-kelek a számomra nem létező mában.

Belesüllyedek s elmerülök a pókhálós, de örökké csillogó múlt biztonságot nyújtó lényegébe, s körbetáncolom a világot íróasztalomnál, karon öltve távolba szakadt holtak hálószerű kísérteteivel!


Galéria > Szilágyi von Neuwirth Zoé munkái