Steinhübel Zoltán műveit látva a természetben érezzük magunkat, miközben absztrahált, geometrikus műveket, kisplasztikákat alkot. Visszatérő motívuma a vonal, a négyzet, a téglalap, a kocka, a háromszög, a trapéz, a henger, a kúp elem, ezeket variálja, az egyszerűségre törekszik. Műve a környező világ része, benne lélegzik, benne találja meg határait és elevenségét, mozdulatlanságát és időtlenségét. Használati és dísztárgyak is egyszerre. Emberi léptékűek, az emberi kézhez és az emberi szemhez, látáshoz, az ember mindennapi életéhez igazodnak, a világra csodálkozás természetességét hordozzák, a felfedezés örömét sugározzák.
Steinhübel Zoltán munkája
Steinhübel Zoltán munkája
Steinhübeltől távol áll a monumentalitás, a hatalmas méret. Munkáiban mégis tetten érjük az egészre való törekvést, a világ teljességét, ráncaival, gyűrődéseivel, töréseivel, réseivel együtt. Vagyis az anyag folytonosságának hiánya jelzés is: a világ sohasem tökéletes, harmóniája diszharmóniát is hordoz, ellentmondást, valaminek való ellenszegülést, valaminek a tagadását. Számos műfajban alkot, grafikusként, festőművészként, szobrászként is látja a világot, s ennek van egy fontos hozadéka: ötvözni tudja a műfaji sajátosságokat és elveket, ezzel önkifejezése határait tágítja anélkül, hogy a forma belső tartalma, kifejező ereje, a valós anyag eredetének hatása gyengülne.
Steinhübel Zoltán munkája
Kerámia-, fa-, fém- és papírkreációkat készít, egyszínűeket, többszínűeket. Formájuk változó, karéjos, öblös, ívelt, rovátkált, domború, lapos. Sorozatok követik egymást és egyedi alkotások, a természet lágy ölébe helyezve, asztalra, bokor tövébe, mintha a földből nőttek volna ki, a természet erejével. A mázas és máztalan égetett agyag szilárd és időtálló, ám a kerámiák mégis törékenynek látszanak.
A művész saját magáról így vall: „Alkotásaim három csoportba sorolhatók: porcelánból készült, téralakító moduláris művek, amelyek az építészeti környezet vonzásába tartoznak, kerámia kisplasztikák (vázák, tálak stb.), amelyek formavilágukat tekintve mind az organikus, mind pedig az anorganikus természet jegyeit viselik magukon, kézi készítésű papírmunkák, amelyek forrása szintén a természet világa, valamint ikonsorozatok, amelyek a bizánci művészetre utalnak, művészileg pedig tulajdonképpen átlényegült jelképek sorozata.”
Steinhübel Zoltán munkája
Reliefjei a kolostorok és a templomok világába visznek. Egy sorozata a Madonnát ábrázolja, némely darabnál már nem látjuk, csak a test körvonalát, azaz a keretet, a formát, az absztrahált időt és teret. A múlt újrateremtése és megőrzése ez. Lakat formájú színes, kék-zöld-lila kerámiája a bibliai történetet idézi fel, a halászatot, a halat, azaz közvetve Jézust. Sápadt zöld színnel is megismétli az alkotást, ebben már benne van a tavasz is. Újabb színnel az alkony fényét ejti foglyul a formában.
A forma sokoldalúságát mutatja, hogy egy-egy ház, házsor, telep alakját is megformázza, a helyet, amelyet laknak, őriznek. A szeget. Zalaegerszeg. Víz választja el a belső teret a külső tértől, védett, elkerített hely, tér. Ablakot rácsoz, lehetne akár egy börtön ablaka is. A forma nem változik. A fekete betűkkel kitöltött tér maga a stabil világ, feltörhetetlen, bevehetetlen hajlék. Egyik alkotásban a két forma összeölelkezik, elválaszthatatlanul, jelképe a nő-férfi viszonyának, egymásra találásának. Virágnyelv ez.
Steinhübel Zoltán munkája
Henger formái fehérek, göcsörtösek, hullámzik a felszínük, rovátkák rendjét fedezzük fel. Egyik fából készült hengerébe ékeket hasít, egymás mellé, illetve egymásra helyezve őket. Olyan hatást ér el, mint amikor a festő applikál egy formát a vászonra. Kitüremkedik a tér, Steinhübelnél kihasad, kitör valami. Rügyfakadás ez. Egymásra helyezi a formákat, mintha máglyarakást vagy flódnit készítene. Enyhén begörbíti a testet, falként is nézhetünk rá, a rétegek felidézik a földi rétegeket, ahogy a tengeri üledékek egymásra rakódtak a földtörténet során. Hengert rovátkál, körkörösen, majd az egyik vonalat elhajlítja közel a forma felénél, teret oszt, teret választ el egymástól, végtelen vonalat, fonalat hozva létre. Négyzetes oszlopai totemoszlopok, mázasak, hidegek, szürkék. Egymás mellé helyezi a formákat, az oszlopot, a keskeny szájú, üreges edényt, a tornyos, magas formával. Harmónia ez, és többszólamú zene.
Steinhübel Zoltán munkája
Kézbe vehető fémlámpást alkot, lehet, hogy nem az, nem látni biztosan. A fémes felület láttán kávéfőzőnek is gondolhatnánk. Mécses? Három fehér, középen lyukas formát helyez egymással szembe, mintha tábortüzet rakna. Nincs tűz, csak a képzeletünkben gyúl fel a fény. A csigaházak formáját veszi át, kilyukasztva a lapos formát, több helyen. Forogni nem forog, mert nem tud, szára, talpa van. Szellős spirál, a napfényt szimbolizálja, sugárzik a nap, tavasz vagy nyár van. Kereket alkot, benne a hullámzó rések, ez foroghat időtlen időkig, mint a nap.
Két agyagkerámia téglaszínűre festve a lapos kulacsot idézi fel. Az egyik formán több vonás, rovátka, mintha az anyagot gyötörték volna meg, mintha lelke lenne az anyagnak, a gyűrődésnek. Megtöri a téglatest formáját, rovátkázza, egy-egy vonást helyez el köztük, mintha szemet helyezne a formára, engedné látni az anyagot. Diszharmóniát hoz létre, négy rovátka mellett, alatt, a másik oldalon csak kettő látszik, mintha az anyag még formálódna, nem fejlődött volna ki.
Indián fejdíszt formáz, Cseh Tamásra gondolunk, mennyire örült volna ennek az alkotásnak, igaz, nem fejdísz, fejre nem rakható, már a súlya miatt sem, de ott van benne a wigwam is, a szállás, a menedék, a természet. Felidézi egyik formájában a lantot, a zenét. A középen lyukas testben vizet is lehet tárolni, akár váza is lehet belőle.
Steinhübel Zoltán munkája
Kedvenc formája a redőzött, rovátkált, lapos téglatest. Engedi láttatni a rovátkák kövérségét, húsát. Ez nem seb, inkább maga az élet. Mintha egy könyvet nyitnánk ki és lapoznánk benne, úgy nyílik szét az egyik kerámiája. Nem harmonika, de harmonikáznak a lapok, megszólalnak. Sejtszerűen tapadnak egymáshoz, mint az anyánk hájas süteménye, levelei fel-felszakadnak.
Legtalányosabbak az árnyékrajzok, az árnyékkötések, mintha horgolták volna őket. Frízek? Lábuk kalimpál, egyszerre mozog, de néhány közülük elszabadul, ellenkező irányba mozdulva. Részeg embereket látnánk, akik egymás vállába, derekába kapaszkodnának? Spulnira csavart fonatok lennének?
A formák egyszerűek, kézbe foghatók, ha súlyuk is van. Hétköznapi tárgyak, de túlmutatnak a hétköznapokon, van egyfajta ünnepi hangulatuk, emelkedettségük. Kiragadnak a szokványos világból, másfajta tapasztalat felé irányítják a gondolkodásunkat. A kreativitás, az önállóság felé. Kiérlelt ötletek követik egymást, már nem is az ötletre, nem is a felületek színárnyalat-gazdagságára figyelünk, hanem a tárgy lelkére, miként is kelt életre, miként is sugároz nyugalmat, meghittséget, bizalmat, olykor emberi szenvedést, nem titkolva el, hogy művészi, emberi élet nincs tévutak nélkül.
Steinhübel Zoltán munkája
A természet világából tekint önmagára, lényeglátóan fedezi fel a formák kimeríthetetlen változatosságát, az emberi elme teremtő erejét. Nem az örökkévalóságot keresi, nem is az anyag titkait, hanem az ember érzékenységét, belső világát tárja elénk a formákon keresztül. Steinhübel beavat az alkotás titkaiba is: „Az oxidokat többnyire az agyagba keverem – mondja –, így nem egy, a felületre rávitt, külső réteget képeznek, hanem a formák szerves testévé válva egyenrangú kompozíciós elemévé alakulnak”. A néző elgondolkodhat az anyag szerkezeti elemein, egy-egy művészi fogáson, párbeszédbe elegyedhet a művel, már csapdában is van, a természet és az ember különböző és eltérő világában és a kettő elválaszthatatlan összetartozásában. Amíg ember él a földön. Amíg az idő megérik, mert lesz, aki megfigyel, aki formáz, aki alkot. Aki vizuálisan lát. Aki számára a természet világa, benne az anyag láthatatlan belső tulajdonsága motívum és ösztönző is, hogy – Steinhübel szavaival – mindig anyagszerű maradjon, és soha ne mondjon ellent léte valós eredetének.
A Steinhübel-idézetek egy, az aradi Klió Galériában 2016-ban rendezett kiállítás katalógusából, a reprodukciók az alkotó közösségi oldaláról valók.
