Mindig vonzottak a rozsdásodó, málló felületek. Lehet mondani rá, hogy túl könnyű az ilyent lefényképezni, de ezzel nem egészen értek egyet. Mert lefényképezni mindent egyszerű. Ott a technika, a gép kattan, vagy csak hangtalanul lenyomódik az exponáló gomb. Az nem mindegy viszont, hogy ki mit lát meg.
Szüts Miklós és Esterházy Péter a kiállításon
Ha lenne tehetségem a festéshez, akkor alighanem festő lettem volna. Vagy inkább úgy fogalmazom, hogy ha tudnék megfelelő minőségben rajzolni, akkor… Mivel azonban alighanem diszgráfiás vagyok (rém ronda az írásom), hamar feladtam. Pedig a színes felületekkel tudnék bánni. Ez az állítás a fotóimban is nyomon követhető. A képeim nagy része olyan, mintha fotóval festményeket akarnék gyártani. Nem is tagadom. Ez így van, még akkor is, ha nem okoz nehézséget „hagyományos” fényképeket – tán nem is rossz szinten – megszüleszteni. Portrék, ambivalens szituációk, szociók, mozgásképek, mind-mind ott találhatók a munkáim között.
Részlet a Kijáratok című kiállítás megnyitójáról
Ködös-párás tájakon csavargok mostanában. Még mocorog bennem a nyár és az ősz „vadászizgalma”, de a csend már jobban hiányzik. Mi is volt ama vadászizgalom? Augusztusban figyeltem fel arra, hogy a cca. száz éve induló, kapukat díszítő mozgalom eredményeként családi házak bejáratai (vagy inkább kijáratai?) elképesztő változatosságban teljesedtek ki. A legcsodásabb színek, mintázatok jelentek meg az egész országban. Talán olyan státusszimbólumok lehettek, mint manapság a jobb telefon, szebb autó.
Nemes Jeles Judit és Stummer Márton a „Kapunosztáz” előtt
Az volt a legfurcsább, hogy amikor elkezdtem a különféle rátétekkel díszített lemezeket lefotózni, majd otthon a komputerre letöltve visszanézni, a képernyőn egyszerre látva őket, sokkal szebbnek tűntek, mint egyenként. Jelenleg nagyjából 1400 különböző kapudísznél tartok.
Korábban írtam már a „furcsa utcáról”, ahol a létezés máshogy van. Ahol eltűnnek, majd máshol ismét felbukkannak épületek, színek, ahol különös érzések törnek elő. Úgy, mint egy szerény, karamellaszínű kapuzatnál. Volt úgy, hogy naponta kétszer is visszatértem, hogy lássam. A magam számára is érthetetlen vonzás, mintha valamiféle figyelmeztetés, jelzés lett volna „odaátról”… Egy borús és emiatt szórt fényben tompán felragyogó színeket produkáló délelőttön megállított egy erő, és lefotóztam.
Nagy Miklós fotója – az első a Kijáratok sorozatból
Innentől fogva nem volt megállás, kinyílt egy rejtekajtó, ahonnan ömlöttek a mindenféle kapulemezek. Még ebben a titokzatos utcában is, ahol azelőtt nem vettem észre őket. Hosszú az utca, de azért az elképesztő, micsoda gazdagságban és számban mutatták meg magukat ettől a naptól kezdve…
Esterházy Péter a kiállításon
Megpróbáltam kideríteni, mitől lesz szebb, ha random sorozatban látom az önmagukban jelentéktelen formákat, színeket. Végül két alapvető munka segített a megértésben. Az egyik Umberto Eco műve: A lista mámora, a másik szerző Michel Foucault: A tudás archeológiája. Ismeretelméleti, művészettörténeti, matematikai, etnográfiai, szociológiai vonatkozások derültek ki, hihetetlen izgalmakat generálva bennem. Hamar rájöttem, hogy ez csak egy kiindulópont, további összefüggések váltak nyilvánvalóvá. Káoszelméleti „magasságokból” szemlélve is elbűvölő a történet, a végére már minden mindennel összefüggött. A matematikai sorozatok, prímszámostól, az irodalom Borbély Szilárdostól, szegénységestől, a pszichológia kiszolgáltatottságostól, és folytathatnám.
Addig nem nyugodtam, amíg össze nem állt a kiállítási koncepcióm. Ugyanis eltökéltem, hogy ezt megpróbálom mások számára is megmutatni. Talán nekik is akkora örömet jelent, mint nekem. Legalábbis szorongva remélem.
