A történelem eredendő bűnössége
Egy csepp örökkévalóság. A pillanat.
Rezgés. Hullámzás és forgás.
A különbözés nem kikezdhetetlen okosság.
A bölcsesség a profánnál magasabb.
S a képességeket a magzati létben kiosztják.
A reklamáció klauzula marad.
A reggel írja újra a verset.
A mondatokat fények mossák.
És tavirózsák bolyhaiból bontja ki magát.
Az önkioldós jóság.
Valahol az alázat a legnagyobb szabadság.
Akár.
Már-már szolgálat, hogy élsz.
S léted szedi szét az ész.
Ha fáj.
Az ima hozza be az erőt. Ami a fű alól kinőtt.
S éjszakára a könyvet a felhők behajtják.
A magány megérkezik, hogy kinyissa az időt.
S a történelmet későbbre halasztják.
Mint úgyis elkövetkezőt.
A legmélyebb antropológiai determináció
Itt van újra a lét, a reggel és a lélek.
Indul a nap, bár kicsit vontatott.
Ma is kijön ebből valami részlet.
Nem virtuális, hanem nyomtatott.
A festékpatronban köntöst cserélnek
valós és a lehetséges mondatok.
Lehengerlik, elsimítják ráncaik a tények.
Ölükbe veszik a hajnalt az angyalok.
Miért nyüzsög egyszerre ennyi tenyészet?
Amikor a fákat nem izgatja a levél-nesz.
Szinte minden megvan. Az ész szelektál egy fészket.
Mintha tojáshéjakon aludna. Nyomja az érdek.
Majd háborogva halványul egén a Hold.
Mint egy pormacskát, amit a könyv írt,
elnyeli a polc.
Villon, Brueghel, Bosch
Csigalépcső vezet a szürmodernitás tanszékhez. S ahogy benyitunk Lars von Trier szobájába, egy szökőkút köp az arcunkba. Épp a szellem és a hang talál egymásra egy vágatlan jelenetben, a mondat és az álom egy taposókádban fürdenek. Szajkózza a robot a tükör mögött a szentenciákat és előlép egy kiborg. A szív distanciával figyel. A józanság teljessége most tűpontos intuíció. Hideg koleszterin, mélabú. Sokcsatornás rezignáció. A professzor felolvas. „Villon a totális figyelem, Brueghel a csordultig forma, Bosch az ösztönök grófja. Ne féljetek, mostantól uralkodik az Úr!” Szimbólumok tartják gerendaként a pszichikumot. Itt beszívják a színeket magukba a szavak. Gyököt von a sűrűségből a megfigyelő. Ó, átütő lilák, szervetlen kékek! Vigyázó szemeteket Párizsra vessétek! Bú-zöld ikonok, a száj lerogyott paneljai. Legyen az éjszaka konok! Gigantikus freskó az űr. Mindenütt ideg ül. S a szó a szájtól elhidegül. Csak szöveg a gondolkodás. Megint csak textus az empíria. Menjünk inkább moziba.
A könyvtár és az allegória
Motívumlánc. Az extázis paradigma-tánca. Az anyag és a tudat románca. Bádogfű-balett. Versreszelék – bolyhos szobortrágya. Aláfüggő létcsepp. Ó, aki vagy bennem, ne ölj meg engem! Engedd át, mint a vámon, megunt hiányom. Szivacs-test, lepke-rongy. Egyre tisztább töprengés a lomb. A világszerkezet mélyén az előreláthatatlan események. Rácsomózza a tűrést a tűnődésre. Az isteni hívogatás hosszú tengerpart. Az idő megfáradt, lomha folyó (semleges nemben tó). A másban való megmerülés maga a remény. És a bizalom az elkeseredés elhalasztása. „Ebből a világból nem tudunk kiesni.” (Christian Dietrich Hannibal) Az örökkévalóság sejtelme óceán-érzés. (Freud) A TÚLÉLÉS MEGLOVAGOLJA EUFÉMIÁT.
Az ágy és a reneszánsz erudíció
Ízek
Van egy határ, amin túl az identitás fogsággá válik. A világ és én, feloldhatatlan ellentét. De a halál után is érvényes a frigy Istennel. Ez egy hús-vér könyvtest találmánya. A Messiás vére köti össze a lapokat. Megfeszülsz, kitágulsz. A szeretkezés, mint értelmezés. (Németh Gábor) Hűvös, szétroncsolt vasárnap. Metronóm kattog, egy sárga barakk. Miért kell bárminek megoldódnia? Miért nem maradhat önmagán belül (a kép). Kigyúlt víz alatt van a múlt. „Halat pólyálgat a patak.” (Radnóti Miklós) A beszéd olykor elfut a tudat elől és önállóan dönt. Nem lettem sarokba szorított személy. A poézis, mint önfeledt tánc. Ott volt, ahol hirtelen egyszer csak találtam magam.
Ami fölötte áll az egésznek, az az Úr lehelete. Nem egyenlő a látható égbolttal. A lényeg az, hogy ne legyen gátja, akadálya annak, hogy teljesen átéljük, ami az Isten igéjéből számunkra személyes kijelentés. Úgy kell élnünk, ahogy gondolkodunk, különben végül úgy fogunk gondolkozni, ahogy élünk.
A lehető legjobb világ
Voltaire reflektál
Az időtlenség lassan telik. Nem hagyja elmúlni a szellem. Megtiltja a létnek a lényeg. Hogy mindent lenyeljen. Nem lehet a mindenséget, csak úgy, lehúzni. És csoda, hogy a hit nemcsak régről van itt, hanem új is. Jobb a kis öröm, mint a nagy rossz. Mert szövegben lakik az itthoni táj. Ethosz. Emlékek, téveszmék. Hibák. S meghalt a törvény, a tudás. Bár a tradíció mindenbe piktogramot hímez. Beleég a múlt az íriszbe, az ízbe. Így megy. Fölfelé tolják az időt a rímek. A fejlődés gondviseléssé lett. Bár a kvantumfizika új utat talált. Mégis úgy tűnik, várakozik a haladás.
Kék égbe mártott hajnal
Jézus Krisztus helyet foglal a könyvemben
1
Csak szöveg a gondolkodás, a fej szállítóeszköze a test. Írja a kis képkockába Donna Dulcinea. Viszi az értekezletre a pszichét a bőrbe kötött értelem és közben futtatja a programokat a háttérben.
Egy felnőtt ember sok ágyat megismer. Utazik, megpihen, eszik. Majd ledől az épp kéznél levő heverőre. És arra a fekvőhelyre emlékszik szívesen, amelyikben jót aludt. Vagy esetleg mást csinált. De az alvás minősége az mindennél fontosabb. A pihenés olyan, mint egy üres géppapír. Reggelre kiderül remekmű lesz-e rajta vagy fércmű?
2
Az időtlenség sós. És lassú. Úgy telik, hogy nincs. A semmi nagyon gazdagon árnyalt valami tud lenni, ha körülírom. És bejön az ablakon egy füstcsík, sekina. A reménység dicsősége. Film. Ahogy nézem a gömböt, szétfolyik a fény. Aráfel. Héberül homály, amiben Isten elrejtőzik. Meggörbült tér a képzelet. Nagymama ül benne egy pöttyös labdával az ölében. Agatha Christie. Felém hajítja a földgolyót. Egy cselló borul fel a másik szobában. Gyorsan fogok egy tollat, és leírok mindent. Inspirál az állam.
A boldogság: némaság. Barázdákon fut az olvasás-tű. Harmonikus konfliktusok esnek szét. Nagy idődarabok. Évekkel ezelőtt hagytad a szekrény párkányán ezt a cserépszilánkot, és most a szőrös fiókba teszed. Ez a tárgy kibírta idáig? Akkor a felejtés sem morzsolta széjjel.
3
Zafír ékkő. A hinta alatt. Amulettek szerteszét, jaj! Átitatott szavak! A radírra rácsöppent a tinta. A szőlőtőbe akad a hinta. Csupa festék itt minden. Egy nő keze lóg le az ágyról, zavarja a csöndet. Mintha ezért nem lenne nappal. Elromlik egy angyal. Íme, a diszharmónia ambivalens allegóriája! Megtörik a mítosz? Nem. Csak girbegurba a paradigma. Hapax tesztoszteron. Milyen sok a fény és az ékezet. A beszéd szövete megszakadt bele.
Most te is fölvarrod magadra a hiúságomat, mint egy gombot és behatolsz a titkaimba. A szellem eltökélte, hogy megszabadít. Ez a teljesség idegzete. Konfesszionális magány. A helyesírási ellenőr kijavít. Koncesszionális. A SZOMORÚ IDŐ almazöld sálja. A kaktusz lezuhan az ablakpárkányról, a villamos teteje beszakad. Vér csöppen egy bőrülésre. Fassbinder bácsi fölsegíti Agatha Christie-t a padlóról. Nincs semmi baj. Csak kész a kávé.
A lét architektúrája
Báger Gusztinak
Gondolkodásunk, akárcsak a járásunk,
lépésenként történik. S ez a lépés: a nyelv
út-testén a mondat.
Ahogy rakjuk lábainkat, egyiket a másik után,
nem tudunk kihagyni egyetlen lépést sem.
Abszolválni kell minden métert.
A vers esetében ezek a lépések virtuálisak.
Olykor a sakk szabályai szerint szervezzük
a beszédet.
Ha L alakban haladunk tovább,
nem ütközünk bele az egyenesen járókba.
Mintha a játszma fölött repülnénk el.
A nyelven érződik a bor savassága.
De a fanyarság az egész szájüreget betölti.
Uralja a szót az irónia.
De amit illatban ígér, ízeiben nem tudja.
A tökéletes bor ornamentikájában nem szabad,
dominánssá válnia se a fűszerességnek, se a gyümölcsösségnek.
A szem most hangokat lát
Az a kis darab anyag, ami a nyelv,
az ingerületek és finom izmok szövete.
Hangszálak és koncepciók követe.
A lét láthatatlan evezőlapátja.
Amin nyomot hagy a gondolkodás csillagos ege.
A fény-részecske, bár hihetetlennek tűnik,
egyszerre két résen hatol át.
Ahogy átérek a túl oldalra, hullámként
vágok jó pofát. S a számon kívül a szememmel is szólok.
Az egyik az euklideszi, a másik GPS –toposz.
A molekulából egy kis szabad akaratot kimetsz.
De a matéria hogyan reflektál a morálra?
A kvantum az izzó benne, elemlámpa.
Nincs baj. Isten a legkisebb fiókot is
tudattal láttamozza. Nézi, ahogy nézek.
S a fejemben van a lelke. Kezdődő élet.
Apokrif rege
Jó, amikor a szöveghelyek felett
Isten Szelleme lebeg.
S ha a nyelv imádkozik,
az értelem néma.
Én kérem, hogy a szívébe láthassak
be néha!
Akkor csendesedjen el lelkemben
a vágy és a tudás.
Ha pokolra kell menni,
ne én legyek a dudás!
Amikor az ihlet-lepel
lágyan takargat.
A formákhoz adj, Uram,
bőséges irgalmat.
Hogy lemondjak minden érdemről,
részesedvén tiszta dicsőségedből.