Részlet egy készülő kisregényből
A beletörődés apátiájába süppedve várakoztam a kaszásra. Helyette jöttél te. Szorosan magadhoz öleltél, beékelődtünk a majolika virágtartó elefánt és a salétromveretes szobaszökőkút közé. A rádió észbontóan egzotikus, egyben szívet szaggatóan, sejtelmesen bársonyos hangon dünnyögő számot játszott. Lettem egy csapásra végtelenül boldog és bánatos, ahogy fénysebességgel közeledtünk ahhoz a pillanathoz, amikor be kell vallanom, súlyos betegség akadályozza meg párba olvadásunkat, ráfagy arcodra a sugárzó mosoly, elnézést motyogva, egyszer és mindenkorra kihátrálsz az ajtómon.
Kettőt léptem balra, hogy tisztán lássalak, de te, mint aki se hall, se lát, felém dőltél, fejtettél ki a bordó kardigánomból, már a hátam mögött állva. A zene ritmusára lépegettél velem. Mas que nada, hangzott az ezüst pléhdobozból önfeledten kiszabadulva. Félrevert a szívem a hirtelen éledt boldogságtól, az aggodalomtól támadt kráter egyre jobban mélyült lelkemben. Ha valamit nem akartam, pontosan ezt nem. Inkább szenesedtem volna bele a beteljesületlenül elhamvadó vágyba.
Mint a kamaszok, becézgetjük egymás testének domborulatait, hajlatait, végső enyhüléstől mentesen. Absolutli funny girl, dalolja pattogó ütemben a hölgy a rádióban. Érintetlen hajadon szívszaggatóan boldog fájdalommal telítődött búcsúzkodása a frontra behívott jegyesétől a szerepem. Hosszú életen át sajogva szeretni egy soha vissza nem térő férfit. Pislán remélve, hátha mégis. Jajongva-habogva dadogó, könnycsordító, szorongatva elbocsátó első és egyben utolsó találkozások lépnek egymás sarkára.
Ugyanúgy játszom veled, mint lánykoromban a hódolóimmal. Résnyire kinyitom az ajtót, lekapcsolom a villanyokat, csak a rádióból bömbög a jazz, bebújok az ágyba, alvást tettetve. A kádba fekszem kánikulában, állott vízbe. Kuncogást visszatartva kivárom, hogy megtalálj. Átkarolj. Ruháidat letépve magadról, egy székre lasszóhajító mozdulattal feldobáld. Beugorj a kádba. Egész testedben összerándulva felvisíts a hideg vízben landolva, majd, mint egy kis öregapó a napon álló padra, kiülj a kád peremére, a lábad befelé lógatva. Nagy ívű karmozdulatokkal ágálva elmagyarázd, hogy bosszúból nem fotóztál egy kiállításon. Fejed fölött tátott szárú zoknik garmadája nyújtózkodik szavaid irányába, mint megannyi kíváncsi mikrofon. Mit nem adnék, ha grafikus lehetnék, és lerajzolhatnálak mint görnyedt kis férfit, amint a lábaidat lógatod a kádba és mesélsz, magyarázol egészen addig, míg leszivárog a víz, én hanyatt fekve, te ülve megszáradunk. Törni kezdi kis fenekedet a kád pereme, nekem a lapockámat nyomja a kád alja, és délután fél ötkor kiülünk meztelenül császármorzsát ebédelni az étkezőbe.
Este azt tódítom a chaten, hogy amikor a tuják alá a virágokra rázúdítottam a vödrökbe felfogott fürdővizedet, azt sóhajtották, Jé!El?
Hogy a szendergő óceánból feltört, lávát okádó vulkán a kristálytiszta állóvizet háborgó érzelmi viharokká változtatta, arról két boszorkány tehet. Ha nem veszi fejébe és nem viszi tűzön-vízen keresztül azt a megveszekedett ötletét Anna, hogy én nyissam meg a kiállítását, idők végezetéig sem kerülünk annyira közel egymáshoz, hogy négy alkalommal két órát kettesben utazzunk kocsival, robotnő-kalauzolással hozzá, nála fél napokat együnk, igyunk, beszélgessünk, fotózzunk.
Olyan meghitt aurában villamoson még sosem utaztam, mint amikor bedöglött a kocsid, és a 61-essel araszoltunk Hűvösvölgybe. Ültünk egymás mellett, ki-kinéztünk az ablakon, bíborfák, narancsszín fák, okkersárgák, korallszínű bokrok, szikrázó napsütés, hulló falevelek légörvényekben siklása. Életünk apró epizódjairól beszélgettünk. Mintha szívem közepébe hasított volna bele a villamos, úgy siklott be fájdalmasan a végállomásra. Most ebbe a kettőnk köré épült burokba belép egy harmadik személy, és szétpukkasztja. Kárpótlásul az alkonyatban szépen kirajzolódott kecses figurád terasz- és erdőhát-látképpel, amint megemeled a kávéscsészét és fölötte elduruzsolod kellemesen zsongó hangon előéleted egy részének befejező zöngéjét. Ha Anna nem faggat, sosem tudok meg rólad semmit. Bár az is elképzelhető, hogy akkor másfelé kanyarodik életem zötyögő szekere. Már mindegy. A lényeg, hogy hozzá tudtam fűzni Anna képeihez olyan gondolatokat, amelyek téged is, őt is megragadtak.
Majd szétrepedtem, szilánkokra robbantam az izgalomtól és a büszkeségtől, hogy ki mertem állni a Liget étterem lépcsőfeljárata mellett álló fekete kandeláber fénypásztájába, kezemben a fehér lappal: A Viharos napkelte című festmény a művész által adott cím és a látvány közé becsusszant fricska. Mert mit látok? Egy sárga vonallal az ég mélykékjétől elválasztott békés, sima zöld vízfelszínt, amelynek hátán két játékszerűen pici, piros testű, fehér vitorlájú hajócska (előttem mindvégig nyitott kérdés marad, hogy) pihen, vagy hasít a lila viharfelhődunyha-horizonton. A kép két csíkkal égre és vízre kettémetszett fele ránézésre semmilyen veszélyt nem rejteget. Ez az ellentmondás ruházza fel olyan különös hangulattal, amit szavakban igen nehéz vázolni.
Felnézek a papírról, körbejártatom a szemem a széken ülőkön, korlátnak támaszkodókon és a lépcsősoron állókon. Nem szakadt le szavaim hallatán a mennyezet, nem vigyorognak, nem susmorognak a bajszuk alatt. Olyan feszült figyelemmel merednek rám, mintha igét hirdetnék. Te hangtalanul járod körbe a galériát, és görnyedten kattintgatsz. Mély levegőt veszek, folytatom. A Jégbe fagyott nádas című képet nézve három uralkodó szín találkozásával szembesülünk: a sárga, borzas homokfövennyel, a tajtékosra megfagyott, fehér jéggel és a kék éggel. Benne feszül a képben az a tudat, hogy a levegő és a víz bármikor átrendezheti a szilárdnak látszó partot. Mint egy szépen kikerekedett, érett kukoricacső, vagy akár egy, a jégre csusszanó, szederjes hátú, meztelen csiga, ami a jeget szopogatva kíván életben maradni, ékelődik az azúrkék ég és a jég közé, és egyben simul a tájba. Anna nádasának megpillantásakor úgy érezzük, minden él és személyesen megszólít minket. Teljesen mindegy, hogy szilárd, légnemű vagy akár jégbefagyott víz mivoltában mutatkozik meg. Szinte lélegzik, mosolyog és habzsol ez a nádas, akár a növényre felcsusszanó meztelen csiga.
Körbenézek. Minden irányból mosolyognak, hol rám, hol az említett képre, bíztatóan bólintgatnak, folytassam. Elismert festőművészek, fotóművészek, színházi díszlettervező, újságíró…
Sötétben nyíló nárciszok. Lédús levélzetük, oszlopszáruk, lámpásként világító viráguk azt sugallják, mindegy, hogy derű vagy ború uralja környezetünket, mindig észre kell vennünk az élet szebb részeit is ahhoz, hogy lelkünk harmóniáját, egyensúlyát épségben megőrizzük.
Remegni kezd a kezemben a papírlap. Odaszorítom a könyökeimet az oldalamhoz, hogy szilárdan rögzíthessem. Ne legyen szemmel látható az izgalmam. Csak már túl lennék rajta!
Velencei karnevál. A karneválok csillogását, pompáját és egyben a bármi megtörténhet, valóra válhat csalárdságát vetíti elénk, amiben az is benne foglaltatik, hogy a karneváli forgatag elcsendesültével visszasüppedünk a szürke hétköznapok monotóniájába. Maskarába öltözve, álarcot öltve bárki hercegnővé, királlyá, csörgősipkás bohóccá válhat, de amint leveti az álarcát, mindenkinek elővillan arcvonásaiból a valós sorsa.
Tálcán gyöngyöző pezsgő közelít. Úgy húzok le egy pohárral, mintha sivatagon kúsztam volna végig étlen-szomjan, forró homokkal szememben, számban.
Átölelsz, a hátam mögül, vágytelten, de nem ellágyulva, hangosan búgod a fülembe: a nevem, hogy forró leheletedtől leperzselődik a karimája. Mindig kedveltem a nevemet, de most egyenesen elhalok tőle. Tőled.
Átnyaláboltál a majolikaelefánt és a szobaszökőkút közé beszorítva, simogatásod azt sugallta, sosem ér véget, és most hónapról hónapra egyre jobban félek, rettegek a gondolattól, hogy valami katasztrófa vagy kór elragad mellőlem. Mellesleg az is aggaszt, hogy betegségem végstádiumában vánszorgok. Márpedig én erre az esetre megváltásnak az öngyilkosságot eszeltem ki, de ha kéznél vagy stabil kapaszkodó formájában, nem lesz lelki erőm bevenni az erre az eshetőségre rezervált egész üveg altatót. Halogatva a búcsút, hogy csak még egyszer és ismét, újra meg újra végigszánkáztasd karomon, vállamon, bőrömet gyengéden becézgető tenyeredet, rebbenő ujjbegyeidet, telhetetlenségemnek köszönhetően végigbukdácsolhatom a földi poklok bugyrait. Se vége, se hossza kínlódások egyikébe fogok belefulladni jajongva, hörögve, bugyborogva. Belerángatlak a búcsúzkodás örvényébe.
Nem, egy istenért sem akarok tolakodni, lávakövet felhevíteni, olajat rácsöppenteni, dermedt lelkem szunnyadó zsarátnokát lángra lobbantani. Ebben az erőltetett visszafogottságban, az érzelmek szándékos lefojtásában, a kirobbanó vulkán körüli táncikálásunkban visszacsusszantam kamaszéveimbe, amikor a gyermekként gyermeket szüléstől rettegve nem mertem átengedni senki fiát ártatlanságom hártyavékony mezsgyéjén. Ebben a disszonáns állapotban, a boldogság kiteljesedésének vissza-visszarántásában, a testemben száguldozó gyönyör csikóinak megzabolázásában, viselkedésemben is egyre jobban kamaszlánnyá váltam. Te is észrevetted, sóhajtva felrikkantottál időnként, Kislány! Tisztára kislány! Ezek a kiáltások nem csak pálcavékony lábszáramnak és karomnak, apró melleimnek és enyhén dülledt pókhasamnak, rakoncátlan tincseimnek szóltak.
Kaptunk intő jeleket, már hogyne küldtek volna az égiek, amikor két szemükkel látták, hogy vesztünkbe rohanunk. Hova máshova, hatvan felett, amikor már mindenki az őt magába fogadó gödre felé botladozik, botorkál, csoszog?
A vég nélküli ölelgetésekben rám omló hajzuhatagod füled mögé rendezgetve próbáltam megzabolázni. Melléd kívántam heveredni. Véletlenül rádőltem jobb oldalammal a könyöködre. Mintha kést vágtak volna belém, éles fájdalom hasított egyik bordámba. Hetekig kerülnöm kellett a nevetést, köhögést és tüsszentést. De te mindig meg akartál szorongatni a találkozást követő ölelkezés örömében. Óva intettelek, csontzúzónak titulálva.
Mutasd, mennyire szeretsz! Kicsit megszoríthatsz, de szólok, ha ne tovább! Erre úgy átöleltél, hogy a mellkasomban, a szegycsont mellett és egyszerre még több távolabbi helyen megreccsentettél. Egy pillanat alatt átéltem, milyen érzés, amikor valakire óriáskígyó tekergőzik és összeroppantja. Kiszorítja belőle a szuszt. Recsegve-ropogva ripityomra töri teste burkába ágyazott csontjait.
Ésszel fél az ember, de mitévő legyen, ha ilyen esztelenül szeret?
