[„Csak este, letöltve és leválogatva a képek közt látja, reggeltől micsoda napon baktatott át, oda se figyelve. Csitt-csatt ide oda. Harmat a fűhegyen. A tér kering, zsong. Röpképtelen és repülni tanuló, kétségbeesett kismadarak vadonatúj öltözetben a fű közt. Röviden harsanó autóduda, pára és néma távolságok. Jó. A csend csöng a fülben. A távoli helyek elképesztő csöndje. Minden hang néma a képeken, akár egy régi filmben: nem hallani semmit. A hang megáll a levegőben, mielőtt szárnyát emelné. Ez megvolt. Tudja az ember, pontosan tudja, hogy lekottázhatná, ha kötelező volna. A végtelen mögöttes csöndben, a púpos, párás Szamár-hegy előtt kanyarodó tér színes parádéja, szemek, ajkak, kezek és lábak ritmikus játéka, s a játéknak milyen effektjei.”]
1. Vashíd
Lendületet vesz. Mindig lendületet vesz, hogy a lendület feltolja a vashídig, nehogy menet közben meggondolja magát. Előfordul, hogy mászás közben programot vált. Ma nem szeretne.
A hídtól hosszú, lassú lejtő, majd rövid meredek lejtő, két kanyar, és ott a megálló. Senki nem várakozik a közelében, senki nem kérdezi. Nem szól senki hozzá. A reggeli buszmegállók népe, és a várótermeké, kényszeresen beszél idegennel. Megosztaná az álmát, a vágyát, a véleményét a világról. Ma senki a bódéban, a bódé előtt. Öröm. Bizonyos napokon öröm. Döntő napokon. Kivételes, cseréptörő napokon.
2. Telefon-álca
„Mondd azt magadnak, ha kell indok, hogy a telefonért mindenképpen át kell ugranod” – tanácsolta a helyettes jó érzékkel. A helyettes többnyire felismeri a lélektani pillanatot, amikor szükséges még egy vagy két mondat.
„Azt magyarázom magamnak éppen, hogy miért kötelező.”
„És meglátjuk, hogyan legyen a nap. Ha jó az idő, visszük Gaskót a partra. Mit szólsz?”
„Úgy néz ki most, csak megyek, s jövök.”
„Jó. Úgy is jó. Ébreszteni? Értsem úgy, hogy keltesz holnap hajnalban?”
„Igen. Köröl-köröl. Ha közbe nem jön valami.”
„Ne jöjjön, hé!”
„Ne jöjjön. Egyetértünk.”
„Nagyon?”
„Meglátjuk…”
„Naaa! Nagyon ne?”
„Kettőn áll a vásár. Nagyon hát.”
„Ha kettőn, akkor rajtam nem áll, te kelts holnap.”
„Meg vagyon beszélve.”
3. Piros gatyában
A visegrádi úton még mindig fekete-fehér, igen-nem, tél-nyár. Negyedórát várakozik, negyedórát késik a járat a tízperces útra. Miután félgőzzel, néhány kóbor utassal befut, két megálló után újra várakoznak, a sofőr zavartan és hosszasan tanácskozik valami szakemberrel, kétszer háromszor visszakérdez. Nemigen érti a dolgát, úgy tűnik. Vagy ezt a buszt nem érti.
Egy teljes órát késik az ember. A helyettes a nyitott kiskapu előtt várja, bikini felsőre rántott gombolatlan fehér ingben, piros gatyában, kibontott hajjal, mint egy forradalmár.
„Mire tetszik várni, fiatalasszon’ka?” – kérdezi az ember nagy hangon.
Örül a piros kisgatyának. Örül, hogy újra színt lát, az op-art fekete-fehérjét lenyomja a kiskert színkavalkádja. Kellett a késés, a sofőr ügyetlenkedése a bosszúság, a dühöngés, kellett a gyönyörű, fekete-fehér mapkelte, hogy kicsússzon félelme alól: a csapda bezárul. A csapda üresben lezárt. A csattanást is hallotta volna, ha figyel. De nem figyelt.
Most annyi dolga maradt, hogy várja a listát a feltételekről, és azzal ámen.
„Szerelmet várok, kedves zarándok, nyitva a kapu, nyitva a rácsok!” – válaszolja mosolyogva a helyettes a kapuból.
„Szerelmet? Ehhe” – vág elképedt képet az ember. – „Csak így, birtokos rag nélkül?”
„Igaz, kedves vándor, pontatlanul fogalmaztam. Szerelmemet.”
„Na, azé’!”
4. Fekete-fehér
Mire átlép a kiskapun, a hajnali fakó fölött, a párás tompa fölött, a vakító, színpompás reggeli napsütés végleg átveszi a hatalmat, festett üvegablakon át hullik a fény az úttestre, a romos, koszos buszmegállóra, öreg fűztörzsekre. Átszínezi a tárgyakat, a Dunát, át a levegőeget, a karcsú felhőbojtokat. Az embert is átszínezi.
Egyedül a szomszéd kertész nyári konyhája-műhelye, és körben az udvar fekete-fehér. A fehérre meszelt fal, a fal hosszú árnyéka. Az eresz alatti szálkás, vörös-sárga szalmavirágok is fekete-fehérek. A kavicsok is feketék-fehérek, a kavicsok peremén meglapuló porcsincsaládok is fekete-fehérek.
Bámul az ember. Azon tűnődik lelassítva, ha elveszítette egyes tárgyakkal kapcsolatban a színérzékelését, bizony maradnia kell, hogy visszakérje. Legalább délelőtt. Azután azon, miért veszítette volna el? Amit tapasztal, puszta fényjáték. De ha mégis és mégsem, milyen magyarázat, hogy maradnia kell? Miért biztos gyógymód? Visszakapja tán?
De az azonnal elhangzó kérdés előtt dönt:
„Meddig maradsz, készítsek reggelit?”
Marad. Meddig maradok? – kérdezi magától.
„Maradok, amíg maradok” – válaszolja magabiztosan.
5. Reggeli
„Arról volt szó, hogy alva vársz… Aluszol. És jövök én. Hófehérhez a deli herceg.”
„Az egyik szemem aludt, a másik figyelt.”
„És?”
„Aztán a másik szemem aludt, az egyik figyelt…”
„És…”
„Hattól mind a kettő figyelt.”
„No. Hát, szívem, ezt másképpen beszéltük meg.”
„Nem bírtam tovább. Nem jöttél. A buszt se hallottam elzúgni, te se jöttél.”
„És?”
„Megoldottam magamnak.”
„He?”
„Nő, aki sokat és hosszan kénytelen várakozni a kapunyitóra, felébreszti magát.”
„Nagyon?”
„Kicsit.”
„Mennyire kicsit?”
„Fél arasz. Előkészületi kicsit, ugrásra készre.”
„Jó. Ügyes vagy.”
„Te meg bolond vagy.”
„Akkor most mi lesz?”
„Minden. Minden lesz.”
*
„Hogyan tervezed, édes uram?” – kérdezi a helyettes újra piros kisgatyában.
„Mit?”
„Maradsz?”
„Maradszok. Megnyugtattál, hogy minden rendben.”
„Hehe. Időlegesen. Maradt neked is ébresztés. Egy zsákkal. Nem keltem magam mindig.”
„Szerencse. Kinyúltam, mint a nyaklánc.”
„Nem gond. Ébresztelek én.” – vigyorog, mint a lámpasor. Tele fénylő, fehér foggal a szája. – „Mennyi tojást tudsz megenni reggelire?”
„Szalonnával, hagymával, kolbásszal, gombával?”
„Amivel csak kívánod.”
„Hármat biztos.”
„Akkor csüccs.”
Leül a konyhában. A helyettes reggelit készít piros gatyában, kibontott hajjal. Mondja közben:
„Tegnap lehívtam az asztalost, hogy mérje fel Margitka lakrészét, mennyi volna egy faburkolat. Mert Margitka szerintem nem lakik benne egy napot sem, az biztos. Nagyon egymásra találtak a kertésszel. Kicserélték őket. Két lelkes, negyvenes gimnazista. De majd láthatod.” – mondja nevetve, hátra-hátranéz, közben jár a keze.
Beszél, beszél és mondja.
„Két idegen, akik nagyon egyformán szívták meg az első házasságot, a kertész egy kurvával, Margitka egy kurvapecérrel, most mindketten úgy tesznek, mintha nem ismerték volna fel, mibe botlottak.”
„Könnyen zavarba hozhatók. Ne hozd zavarba őket. Tegyél úgy, mintha nem látnád.”
„Az élet csupa meglepetés.”
„De jó, hogy itt vagy.”
„Könyvtárszobát csinálok Margitka lakrészéből, az ajtót átnyitjuk a folyosóra, az anyám-ajtót elfalaztatom. A könyvtárszoba legyen szeparált. Szerinted?”
Az ember arra gondol, az idén ne legyen több építkezés, rumli, cementpor, ne legyen semmi. Építkezés, falbontás főleg ne. De nem mondja.
A helyettes pirítja a hagymát, süti előbb a vékonyra szelt, bevagdosott szalonnát, aztán a kolbászt („gomba nincs, csak olasz konzerv, nem bontom fel öt dekáért, jó-e?), elfoglalja a hagymaillat a konyhát, a nyitott alakon át a napfényben úszó teraszt.
„Egy helyre gyűjtöm a szétlevő könyvállományt, sose tudom, mi van meg és hol, mi nincs, érdemes-e kutatni utána.”
Kocog a habverővel a jénai falán, habosra veri a tojást.
„Neked is ott a húsz nagydoboz a pincében évek óta, meg a három könyvvel teli szekrény, azokat is ide kellene felrakni. Bevág nálatok egy csőtörés, és a könyvtáradnak vége. Hm? Szerinted?”
„Itt gyönyörűen ellesz.”
„He? Ja. Igen.” – az ember a fa konyhaasztal erezetét bámulja, a gömbölyű, fürge fenekű piros gatyát, a száraiból ágazó táncos, játékos combokat bámulja, ahogy nyílnak, zárulnak a szerint, mit követel a tojásrántotta aktuális állapota.
6. A boldog helyettes
Kerülnek a vízpartra menet. Körbesétálva a közéjük és a folyó közé ékelt dzsungelt, a gyerekkocsi az apró kerekeivel, benne az apró, alvó gyerekkel, elakadna az ösvényen. Most nem sietnek sehová. Amikor marad az ember, a tempó lelassul, a sebesség visszavált, felveszi a folyó lomha, magabiztos hömpölygését, ahol minden öreg fűz, minden összekoccanó kavics, a homokos sávon megszilárduló őz- és vaddisznónyom, minden jel és üzenet a helyére kerül.
Lassan tizenegy óra.
A hajnali szélből maradt valami, fújdogál, de a nap erősen bevadul. Az ember évek óta nem feküdt a napon. Nem napozott. Eszébe se jut. Módja se nagyon. A monitor egyénként is rosszul olvasható a napon. Most se teszi. Fekszik a pléden, az árnyékban. Hallja a helyettest. Igent mond, nemet mond. Mikor mit.
Aztán Gaskó elszundít, érkezik Margitka a kertésszel, van kire bízni, úsznak gyorsan egyet a zátonyig és vissza. A zátony nem látszik ilyen vízállásnál, a fehéredő vízről felismerhető, ott a cél, leér a láb. A végtelen folyó közepén leér a láb.
Az ember évek óta nem úszott a Dunában. Szorong az első percekben. Mint minden első percekben. Túl nagy ez a folyó, távoli a másik part, a sziget is messze, ha a zátonyt elvétenék a sodrásban.
A helyettes fél testtel kiemelkedve halad, mint a fékező torpedó, s az öregesen tempózó ember felé fordulva csacsog. A helyettes boldog. Néhányszor körbeússza az embert a zátonyig. Hol oldalról, hol szemből éri arcát a napfény. Amikor szemből, hunyorog. Mosolyog és hunyorog.
