Szmájli a ravatalon… Feltámadunk? Értjük a csíziót? – futnak át az agyamon a kérdések a képek láttán. Szürkeállományunk izeg-mozog, érteni és megérteni akar valamit a világból, önmagunkból. Gömbformák, molekulák, mintha Kepler vizsgálná a csillagokat, mintha Newton most fedezné fel a gravitációt, mi is tartja egyben az égitesteket. Gömbök egymás után: körjáratot látnánk? Ezek az első gondolataim Veszely Ferenc kiállításán.
A művész az élő hagyományra és a hagyomány közhelyeire kérdez rá, s a hagyomány időnkénti hamisságára (He). Túloz, ha kell, és ellenpontoz. Képeinek felépítése világos, áttekinthető, motívumaiban magával ragadó, témafeldolgozása néha ironikus. Önvizsgálat ez, a tapasztalt világnak és jelenségeinek, egyben saját művészeti törekvésének, felfogásának kritikai megközelítése. Kísérletező művész, aki otthonosan mozog a különböző művészeti formák és eszközök alkalmazásában (montázs, kollázs, színházi és moziplakát-tervek, installációk, alkalmazott grafikai művek, olajfestmények).
Ez a kiállítás nemcsak kor- és körkép, hanem egyúttal a magyar pop-art adott korszakának dokumentálása is. A pop-art kiérlelt, progresszív esszéit és paradoxonjait látjuk, az életérzések változását, a művészi lojalitás trauma nélküli felfüggesztését, a puha diktatúra engedékenységét és bomlását. Ahogyan Keserű Katalin művészettörténész megnyitójában kiemelte: Veszely műveinek alap-beállítottsága, ami egy nagyon szabad képtípusban foglalható össze, nem változott az évek során, és ez a szabad képtípus az ífjúkorunkban jelentőssé váló pop-arthoz kötődik, de nem a nagy mesterek által kiállított drága képekhez, hanem egy szubkultúra pop-artjához.
Aznapi és örök dilemmákat társít, mutat meg, a történelem folytonosságát hangsúlyozza, az időtlenséget. Mélyfúrás ez, nem törődve azzal, hogy mit szólnak ehhez azok, akik nem szeretnék látni a mélyfúrás eredményét, sötét aranyát.
Mintha minden terítékre kerülne (Mákos kalács, másolat, 2013). Terülj, terülj asztalkám! – mesei vonulat. Korai önarcképe 1990-ből (Önarckép 1955-ből) átfestés, egyben önmegszólítás is. A He fotó-triptichon is látlelet, mintha Hábetler Jánost ismernénk fel Fejes Endre Rozsdatemetőjéből. A beat világa a hatvanas-hetvenes években vált mindennapossá, korlátok közé szorítva. Megjelent a farmer, a hosszú haj, s talán nem volt korábban akkora szakadék szülő és gyerek között, mint akkor. Senki sem akarta a szülei konformizmusát elfogadni, tovább vinni. Lázadtak, ahogy Veszely is. S 120 Luxus 1974-es fotója tükrözi az akkori társadalom felfogását, vágyát, az egyenlőség torzított eszményét. Mintha családtag lenne az áhított topmodell Skoda, ott díszeleg a komódon az antik óra mellett, előtérben a családi festmény előtt. Tekintetünk nem a kislányra fókuszál, hiába áll a kép középpontjában. A fekete holló, nem tudni, milyen hírt hoz.
Bürokratikus a világ (Bürokrata, 1973), és átláthatatlan, zöld ember, de nem földönkívüli, nagyon is valóságos, szeme letakarva. Bűnöző lenne? Dehogyis! Ura a helyzetnek, gesztusa a felmutatott ujjal változatlan, miközben ugyanazt csűri-csavarja. A művész is igyekszik kibillenteni, fejre állítani, mégis minden ugyanaz marad. A Fiatal lány ágy előtt, a Mickey Makón, a Vízes lap című fotók életképek, tükröződések. Vagyunk, élünk. Hogy meddig, nem tudjuk, csak azt, hogy élünk, vagyunk valahol, egy karámban, két part között. Határaink vannak, amiket nemigen lépünk át. Veszely nosztalgiáját érzem ezeken a fotókon, emlékezik, valami történt, nem számít, fontos-e, fő, hogy van mire emlékezni, van egy múlt, ami csak hozzánk tartozik (Maros-part III.,). A Barlangrajz II repülő aktja egy másik képen Kigyóölővé változik. Vagy fordítva, nem tudni melyik az első mű, a kígyóölő talán kígyóbűvölő, mintha a DNS-spirállal venné fel a harcot, egy új Éva, aki nem akar eredendő bűnt továbbadni.
Jön a rendszerváltás, identitásválsággal. Ki is vagyok, honnan származom (Önarckép 1955-ből, 1990). Egy pillanatra líraivá és meditálóvá válik a művész, a sorsszerűséget keresi önmagában és a világban (Lélekkő I., „SK”). Előjön a képmutatás, a hazugság, hogy valójában nincsen verseny, hiába a tudás, nem ér sokat (Szürkeállomány, 2010). Szmájli a ravatalon, 2012-ből képen nem tudni, ki fekszik ott, a szmájli csak eltakar. Egyenlők lennénk a halálban, vagy temetjük a mosolyt? Annyira groteszk, hogy elmosolyodunk, kétfenekű ez a koporsó?
Veszely, amikor másol, új kontextusba helyezi a művészettörténeti jelentőségű alkotásokat, a művész és művészet mibenlétét gondolja újra. A másolat hitelességét, az eredeti létét kérdőjelezi meg. Talán valami véget ért a művészetben, ami hasonlatos az állatok, növények kihalásához is. Változik az ízlés, romlik és módosul. Hogy jobb-e, mint a régi, nem állítja. Asztalt állít fel, műanyagkancsóval. Döntsön a néző, melyik világ szimpatikus, élhető számára.
Kinti és benti világ. Nem lehet szétválasztani őket, bennünk van mindkettő, túlélőkben (Mákos kalács, másolat, 2013). A valóság szánalmasabb, de igazabb? A kifli száraz, már nincs hollóházi kancsó, csak műanyag. C. szőlővel-ben a szőlő nem savanyú, de nem vagyunk időben, az órának nincs mutatója. Csízió (naptár, magatartás, tudás) kell a túléléshez (Csízió hava), szükségünk van bolygórendszerekre, hogy távlatosan éljünk, és kommunikáljunk is egymással. A létezés borsa-sava, hogy megszólítjuk egymást, szavakkal, tekintetekkel, érintéssel. Azzal is, ha valamire, valakire emlékezünk, megtartjuk emlékezetünkben.
A szempár olyan tekintet, amely elől nem lehet elmenekülni (Fiú, 2016). Menekülünk, nem akarjuk látni, nem akarunk tudni róla, hogy ki ő, kihez tartozik ez a szempár, miért olyan, amilyen. Mi vagyunk a szempár? Önmagunkkal nézünk farkasszemet? Vádló tekintetet látunk, vagy segélykérőt, áldozatot? A képben egy húsvét utáni negyedik vasárnapi prédikáció szövegét olvashatjuk. A szöveg vízszintesen fekszik a képben. A fiú mintha világon túlról nézne ránk. Nem volt meg a föltámadás?
A friss alkotásokban érezni a hetvenes évek hevét, hiányait, közhelyeit. Mintha semmi sem változott volna negyven-ötven éve. (Tompa, Arany, Petőfi, 2017, Család, 2018; Nagyságos Fejedelem, 2019; Studio, 2019; Ady faceboard, 2019). Száz év után is tetemre hívjuk Adyt, Tompát, Aranyt, Petőfit? A múltat. A hétköznapi dolgokat tesszük üressé, mert naggyá akarjuk tenni (Család, 2018), és nem vesszük észre, hogy a nemes eszmék és célok hogyan válnak üressé. A művész itt is másol, bemásol, történelmi csatajelenetet. Ez nem pipa, ahogy René Magritte is jelezte képén. Nem a valóság, és nem is a valóság hű képe. Egy alkotás, amely önmagában létezik, a világi dolgok, gondolatok hasonlósága ellenére. Veszely mostani látásmódját is az irónia és derű hatja át. Az újabb alkotásai az életmű folytonosságát mutatják, egyben társadalmi érzékenységének változatlanságát.