A hagyományos kép megközelítését egészen másként kell kezdenünk, mint egy új szemléletű, új anyagokat és új technikákat alkalmazó táblakép leírását és interpretációját. Az új befogadói metódus alkalmazására fokozottan szükségünk lehet Székács Zoltán alkotásai esetében, aki, a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveinek fordulója óta képalkotó művészként jelentkezik. Ez a művészeti terület-, illetve művészeti ág-, műfaj- és műforma-váltás munkásságában a képalkotás terén végrehajtott radikális reformokkal járt együtt.
Röviden összefoglalva a történéseket, illetve a jelenséget, azt mondhatjuk, hogy Székács Zoltán már nem képeket fest, hanem képeket csinál. Mindennek eredője, dinamikus indítóoka minden bizonnyal az, hogy az évszázados konvenciók szellemében és gyakorlata szerint megszülető kép érdektelenné vált számára, kiürültnek minősítvén a képforma síkszerű, sima, egységes, egynemű felületét, amely mintegy valaminek a megszokott tükröztetésére hivatott. Alkotói szándékai szerint az új képnek ugyanis hordoznia és közvetítenie, kifejeznie kell a mű rutinszerű eljárásokat mellőző megszületésének folyamatát, keletkezésének (küzdelmes) történetét, és a hajdani egységes sík felületet fel kell váltania egy olyan festői közegnek, amely már inkább valamifajta terep, amely már-már tárgy, s amely különböző, jelentésekkel telített vagy felruházott anyagokból és elemekből épül. És mindezek révén jelenhetnek meg, játszhatnak szerepet – a képsíkot felváltó, már-már domborműszerű, de mindenképpen rétegzetten, egymásra rakódón, vagy egymás alól feltárt mélységeket láttatón – a hagyományos festői eszközök és elemek: a színek, a formák, az alakzatok, az úgynevezett valóságra utaló és az attól elszakadni vágyó motívumok, a jelek és szimbólumok, a képi metaforák és mindezek szövevényes kompozíciója.
Székács Zoltán: Raszteres üzenetek, 2016
Tehát ha a közelmúlt alkotóperiódusának, az elmúlt egy-két év terméséből, zömében a vissza-visszatérőn látogatott Érdi Művésztelepen készült – csinált – munkákból válogatott együttes műveit a forma, az eszközök, a technika felől (a festői módszer felől) próbáljuk feldolgozni, akkor azt regisztrálhatjuk, hogy Székács Zoltán a hagyományos képformátumot megtartja ugyan – az álló és a fekvő téglalap, vagy négyzet formátumú, a hagyományos kifejezéssel képmezőnek nevezett, keretezett felületet –, de az általa kreált képsíkon, pontosabban képtestben egészen más minőségű jelenségekre bukkanhatunk, mint egy tradicionális olajfestményen. Az egyéni szisztémák (receptúrák) szerint kezelt és színezett vakolatból, a falfestékből, a mélyfekete bitumenből, az avítt, idő koptatta zsákvászondarabokból és a különböző papírneműkből szervezett a mű, amely összetevők – mint eltérő fizikai állapotú, más és más felépítéssel és felületi jellemzőkkel felruházott anyagok – a kollázstechnika szabályai szerint rendeződnek egymás alá és fölé, egymás mellé. E kollázstechnikáról fontos megjegyezni, hogy eredendően festői szemléletű: a színek, az anyagok által megtestesített alakzatok, a felületjátékok, a karcolások, az érdességek, a mélyedések, a horzsolások és megsértettségek mindenkor egy tartózkodó kolorit, alapvetően a barnákra, a feketékre, a szürkékre (ritkábban pirosakra) hangolt színvilág által összefogott kompozíciós rend összetevői. Ebben a közegben, ezen a kép-terepen tünedeznek fel Székács Zoltánnak az úgynevezett valóságra utaló és az úgynevezett valóságtól elszakadó, esetenként konkrét tartalmi funkcióval-mondandóval élő, máskor a szabad formateremtés szabadságával áthatott, semmit sem jelölő jelekként rögzített motívumai.
Székács Zoltán: Ars poetica, 2008
Ezek a jelenségek nem formai játékok, nem technikai különösségek vagy bravúrok, hanem a képbe foglalt üzenetek, érzéki kifejezések, az anyagok, a textúrák és a faktúrák által hordozott, illetve ezek által megszólaltatott jelentések. És ezek a jelentések, ez az atmoszferikus képi sugárzás nem a tetszetősségek, nem a felhőtlen szépségek világába kalauzolja a művek szemlélőjét: inkább a kopottságok, a megviseltségek, a fáradtságok, sok esetben a durvaságok, a nyerseségek, a megsebzettségek birodalma nyílik meg a befogadó előtt.
Székács Zoltán nem gyönyörködtet, hanem inkább egy válsághelyzetről tudósít, és nincsenek, nem lehetnek bizonyosságai, hiszen leginkább kétségei vannak. Az elmosódó foltok, a tétova ecsetnyomok, az indulatos gesztusok képi-anyagi együttese és a szabályosnak tűnő alakzatok, a határozott, feszes, fegyelmezett formarendre törekvő szándékokat tanúsító képalkotó elemek két végletes, ellentétes pólust jelölnek ki. Ezen ellentétes pólusok révén egy, a képépítő véletlenek és az alkotói tudatosságok egyidejű jelenléte által determinált rendhagyó, feszült és izgalmas, vagy kitágított piktúra dimenziói állnak és nyílnak meg előttünk.
Székács Zoltán: Reggel a műteremben, 2018
A szakmai besorolás szabályai szerint Székács Zoltán kemény érdességekben és megkopottságokban játszó, az anyagiságok intenzitásával éltetett művészetét a lírai absztrakt festészet kategóriájába illeszthetjük. A lírai absztrakció nehezen körvonalazható, csak a megérzések által életre keltett valóság-reflexiókat, talán a tudatosságokon túli érzelmi felismeréseket feltételez, gyengéd megközelítéseket és költői tartalmakat, meditatív, tűnődő szemléletet, a világ nyűgein és abszurditásain való felülemelkedést, egyfajta eltávolodást, nyugalmi állapotot, belső békét, vagy talán csak beteljesíthetetlen vágyódást e belső béke iránt.
Mindenesetre az új szemléletű, matéria-központú Székács-táblaképekhez, illetve képterepekhez új szemléletű befogadásra, feldolgozásra van szükség. Kicsit félve gondolhatunk az eljövendő korok restaurátoraira, akik majd – az úgynevezett átfestések rejtélyeit kutatván, korábbi művek felfedezésének reményével – megpróbálják felfejteni Székács Zoltán műveinek képrétegeit. De szorgoskodásuk hiábavaló lesz, mert itt nincs szükség a röntgensugárra: az egymásra rakódó képrétegek, az egymást eltakaró vagy egymást láttató felületek, a különböző anyagok keveredése, összekapcsolódása és szétválása, ez a véletlenszerű nyomhagyásokból és határozott kifejezésekből építkező kaotikus festői rend önmagában, a maga teljességében a kor pontos és hűséges tükre.
Elhangzott 2019. március 22-én Székesfehérváron, a Pelikán Galériában, az ARCHE című kiállítás megnyitójaként.
