Az idő fogalma és a határ mint korlát csak az ember számára értelmezhető dolgok. A kettő egy más, magasabb perspektívából tekintve kibékíthetetlen ellentétben áll egymással. Számunkra csak egyféle illúzió lehet, ahogyan az időt igyekszünk megragadni. Az alkotó művész is küzd ezzel a problémával. Egyetlen dolgot talán tehet: igyekszik valamilyen formában megjeleníteni a lehetetlent, vagy annak szimbolikus formáját hozni létre. Az alább tárgyalt műegyüttes szorosabban vagy tágabban, de tudatosan irányul az idővel való játékra, felvállalva azt a hibalehetőséget, amit az emberi lét hordozhat.

A plakátok, hirdetések felkerülnek különböző felületekre, mint például kerítéselemekre, azért, hogy információkat közvetítsenek. Idővel emberek által, vagy természeti hatásra el-, illetve lekerülnek onnan, letépik őket vagy megrongálódnak. Ez azonban nem állítja vissza tökéletesen az eredeti, korábbi, „tiszta” állapotot, hanem a maradványok hibaként, töredékként, felesleges, használhatatlan, célt nem szolgáló látványként – vizuális hulladékként jelennek meg. Továbbra is ki vannak szolgáltatva az időjárás erejének, váltakozásainak. Fakulnak, szakadnak, áznak, vagy már csak lobognak, rezegnek a szél hatására. Ezek a véletlenszerűen kialakult látványok, a vékony, fémes háló merev struktúrája és a színes, szakadt, játékos papírdarabok mozgása inspirál; visszatérő elem alkotásaim kapcsán. Rendezettség és rendezetlenség, mint mindenütt, itt is feszültséget hordoznak.

A belvárosi foghíjakon, kiszakított, lebontott házak üres terei, helyszínei köré felállított vékony fémkerítések zárnak el a forgalom elől bizonyos területeket. Ezek a kerítések „modulok”, melyek összerakhatók-szétszedhetők, elszállíthatók, átalakíthatók, így máshol újra felépíthetők. Hol az építkezési területek látványa szolgál háttérül, hol pedig a frissen leesett fehér hó fogja össze, teszi letisztulttá a hátteret a színes papírfecnik számára, azok környezetét alakítva. A kerítés mögötti tér is tehát láthatóvá válik; további vizuális elemként kapcsolódik az előtérhez – montázsviszony jön létre. Ez a hangulat, látványvilág alapozta meg a következőben tárgyalt műegyüttesem megvalósítását.

Az „Időhatár” című két fotográfia és a „Milbertshofen” című festmény összetartoznak, bár készítésük között évek teltek el. A fotók körülbelül 15 éve Münchenben születtek. Sajátos módon, de szintén hordozzák az összetettebb tér-idő rétegeket. A letépett, esetleges papírfecnik és hordozójuk, a huzalokból, kerítésből álló rendszer, raszter, sajátos feszültséget hordoznak. A geometrikus háló és a feloldott, foltszerű, színes vizuális elemek egy másik médiumban, a festményben kelnek új életre. A kiindulásként szolgáló két fotográfia az eltelt több mint egy évtized alatt önmagától pusztult le, rongálódott a tárolás következtében. Rend és véletlen, precizitás és rendetlenség együtt építették a műegyüttest. A festmény újraesztétizálja a megtalált és bekeretezett látványt. A kép elkészítése az akkori, már visszahozhatatlan idő-illúzió megragadására, megmentésére, újraélesztésére irányuló kísérlet. Az idő non-lineáris, mint ahogyan a tér is az. Emlékezetünk segíti áthidalni a különféle dimenziókat.

Horváth Erzsébet: Milbertshofen (olaj, akril, vászon), 2009.

A helyszínen korábban készített fotódokumentációim így tehát egy festményemnek is kiindulásává váltak. Néhány nagyításom pedig, mint már utaltam rá, a tárolás következtében, a fal mellett egymásra hajtva, illetve rakva, helyenként összeragadva, éveken át várakozva, az idő és a kémiai utófolyamatok áldozatává váltak. Ezek a képek megfestették önmagukat, utómunkálatokat végeztek saját magukon, így hatottak egymásra. Ilyen módon változott, illetve hibásodott meg tehát két fotográfiám, melyek tulajdonképpen ugyanazt az utat járták be a tárolás során, mint a kültérben lengedező, erodálódó társaik. Meghibásodtak, ezzel mesélik el, mutatják be saját keletkezésük esszenciáját, így utalnak az eltelt időre.

A nyomdászatban évszázadokig nem tudták azt a tökéletesnek mondott illúziót elérni, ami a képek valószerű árnyalataira vonatkozott. A féltónusok nyomdai visszaadása a fotográfia megjelenésével még égetőbb problémává vált. Aztán a raszter technikája megoldotta a nagy kérdést. A hiba, a beiktatott rács lehetővé tette, teszi a vágyott képi illúzió (realitás) megvalósítását. De ha közelről szemléljük a képet, fotót, feltárulkozik a kulissza, a „turpisság”. A rendbe helyezett elemek, a különböző méretű fekete pontok aránya ráirányítja figyelmünket a műviségre, arra a hibára, mely eltér a látható valóságtól, és ellenben, ami lehetővé teszi a kívánt nyomtatási képi minőséget. A papírfecniket hordozó rácsszerkezet, a fotográfia valószerűségével összhangban, metaforikus módon is utalhat a raszter említett hibájára, mely csak bizonyos távolságból fedi fel tökéletlenségét…

Felhasznált irodalom

  • Gyenes Zsolt: „Időhatár” – Horváth Erzsébet kiállítása. > Online