„…aki hittem, hogy a költészet: vakotás, gyerekkori vásárfia tükröm, melyet szívem fölött dugdosva át kell mentenem minden országos házkutatáson, és nem arra való, hogy káprázatával segítse hazai vagy nemzetközi csalók bűvészmutatványait, hanem hogy olykor már halottnak hitt népem szája elé tartsam: bepárásodik-e?” (Papp Árpád)
Vannak költők, tekintélyt parancsoló életművek szerzői, kiket – Szentírásba illő ceremóniával – folyton templomi bemutatásra kell hurcolni, értendő a „hitsorsosokon” egyaránt: az olvasók és az úgynevezett ízlésformáló írástudók (utóbbit manapság szokás egyszerűsítve médiának nevezni). Mintha eleve-lyukas tarisznyába gyömöszölné az idő értékeinket, hogy aztán nemzedékről nemzedékre a közönyös fövenyen újra meg újra kelljen összekapirgálnunk a szétszóródott aranyakat. És hogy aranyak-e azok a szétszóródottak, vagy puszta elhitetések? Ez persze pártatlan értékbecslők feladata lenne: kimutatni az irodalmi „aranyneműt”. Ám nem nyüzsögtek a közelmúltban, sem mostanában Gyulai Pálok, Horváth Jánosok, Németh Lászlók, Cs. Szabók. Vagy, ha mégis teremtek ilyenek, akkor csak a pesti bitumen illatával összekeveredett nyugati pacsuli iránti hűség, alávetettség nem engedi őket új, friss felfedező utakra? Papp Árpád ez évben lenne nyolcvan*, de nem érte meg. Mi meg a kéziratban heverő munkáinak kiadását nem fogjuk látni. Egy nép sorsának az irodalma is részét képezi. Lehetőleg a teljes, és nem szűkkeblű írástudói által előnyben részesített, irodalom.
***
Február vége, március eleje. Metszésidő a szőlősgazdáknak. 1991, Mars hava. Kezemben ollóval, hegytulajdonos ismerőseimtől újra-képezve lépek be ebbe a világba, hiszen a tómelléki szőlők mégiscsak mások, mint a gyerekkori, parasztbirtok részét képező öreg és direkt termő tövek. És szemügyre veszem a tőkék vesszőit. A hely, ahová az olló belemetsz, nem elhanyagolható pontja az emberi egyetemességnek. Fejünkben lepereg az idő, az átváltozásé. A saszlából fehér lesz, ebből a kadarkából lesz az piros bor, amit a költő a Metszéspontokban említ. Ha felrugaszkodnánk, például a Badacsony magasába, mondhatnánk: a jövő kerül napirendre e korai görnyedezéssel. Vizsga ez, tisztelettétel; az ehhez tartozó vizsga-szorongást enyhíti az örsi táj, a szótlanul figyelő Balaton, a reggeli ködök mögül ide sandító Gulács néma biztatása. Délig bírom, akkor vízért megyek egy közeli kúthoz.
***
Papp Árpád a Metszéspontokkal a halódó, s ekkorra már genetikai, gazdasági és kulturális életfolytonosságát elveszített magyar parasztosztály utolsó legnagyobbja irodalmunkban. Városlakóként is a falvak, a keménykezű tájlakók tűzvigyázói közé tartozik. Takáts Gyulát azért nem sorolom, Oravecz Imrét azért nem tekintem oda tartozónak, mert érzelemviláguk szerint, műveltségüknél fogva (a műveltség tágasságát és sajátosságát véve alapul, és nem a horizontját, illetve a mélységét!), etikailag, jövőképüket illetően nem tartoznak semmiféle kivehető, elkülönült nagy történelmi csoporthoz, alakzathoz. Életművüknek ez nem negatívuma, inkább jellegzetessége. Magyarországon fontos volt az elit úgynevezett „másképp gondolkozása”, a másképpen élés viszont elhanyagolható, avítt és a prüdéria gyanújába keverő szempont maradt. Esztétikailag más a helyzet, noha furcsállom magamnál is, hogy ezt a kettősséget most, érzékeltetésre valót, fel kellett vetnem.
***
Az irodalmi népiség fogalmát, történetét, fejlődésvonalát számomra legkorábban Németh László rögzítette, legalábbis járta körül alaposabban.(A város pedig még nincs feltalálva az oda sereglő népeknek.) A népiség spirituális kialakulására Hamvas Béla mint a városi ember egyszerűség és természetiség iránti nosztalgiájára mutat rá, Rousseau-t emlegetve. (Nosztalgia? Görög a szóösszetétel: Nostosalgos, azaz a városi ember eleve kerüli a szenvedést, nyilván bőven van része benne, de a városból kikerülve, elhajózva: „csöbörből vödörbe” a helyzet.) Ami fölött elhúzták a harangot, nagyon nehéz védelmére kelni. És ez a magyar paraszti, a földműves társadalom. És – Papp Árpádról lévén szó – nem könnyű olyasvalakiről beszélni, aki porrá teremtett létében immár nem lakik közöttünk, de életművét még kevés próbálkozó vette alaposan szemügyre. A ki- és elvesző parasztság kultúra-hozadéka, szellemi hagyománya – miként a magyar arisztokráciáé – ha nem is lomtárban, de be nem vallottan régiségként barátkozik az elmúlással. Világának maradványait, tartozékait, emlékeit, dokumentumait, másodlagos rekvizitumait körbe kajtató turistamosolyok, képrögzítő masinák, idegent kápráztató konyha-trükkök, csupán élményanyagként csodálják, csodáltatják. Csak akként szervülhet az életükbe, ahogy – mondjuk – egy afrikai oroszlánvadászat. Azaz sehogy.Nem vagyok olyan jövő barátja, amely fölsejlik e mögött az elmúlás mögött. A magyar népi kultúra mindig asszimiláló, de soha nem erőszakos, nem is radikalizáló kultúra volt. Több okból nem is lehetett, de tekintsünk el ennek részletezésétől. („Ferenc Jóska” és/vagy „Horthy Miklós” katonái és háborús embervesztesége főleg „parasztbakák” közül került ki.) Szóval törődjünk bele: volt. Ahogy azt Kós Károly egy 1918-as, csak mostanában előkerült munkájában megjegyzi: „Hit – nem vallási értelemben beszélek hitről – csak a népnél van ma még, tűnőben az is: a nép művészete ma is stílusos. De elhalóban.” És néhány sorral alatta: „Ez van ma: tudás! Ez nincs: hit. Amaz a civilizáció, emez a kultúra.” (Kós Károly: Sztambul. Bp., 2017, Helikon K.) De a veszteségekből újra lehet (kell) otthont, hajlékot, menedéket alapozni, ez olyan genomokba épülő erő, amely tudatosítva talpra állíthat a legvéglegesebb közösségi elesettségből is.
A Metszéspontok megírásának körülményeihez a sajátos Papp Árpád-i sors, illetve sorsváltozat járul. A vers a 20. századi magyar líratörténethez tartozóan a válságosra fordult hazai állapotokat mutatja föl kivételes költői erővel. Sajátosan kétféle nézőpont a Papp Árpádé, hiszen – a látszat szerint – ő nyertese a változásoknak, noha az ár érte az a tudati hasadás, lelkiismereti mérlegzavar, sajátos valóságkettőződés, amellyel nem számolt sem a személy igazságérzete, sem a „favágásra” koncentráló és a hullott forgácsokat átlépő országpolitika. (Létezik még egy, a magyar belügyminisztérium „hétpecsétes” nyilvánossága szerinti hátrány is, ez 1956-hoz kötődik.)
Gyanakszunk, hogy a költemények már a költők születése előtt formálódnak, s miért ne lenne ez igaz? A Metszéspontok hosszúversében eltéveszthetetlenül „antenatalis” az az idő, amelyet a költő szülei éltek a somogyaszalói hol derűs, hol borús ég alatt, vagy a költő kézimunkázó nénjére boruló ég, aki hiába várta a keleti harctérről vissza vőlegényét, vagy a paraszti élet az egyéni életnél jóval nagyobb időegységekhez kötődő ciklusa, de akár egy udvari ásott kút élettartama is felölel néhány emberöltőt, szomjukat olthatták vizével a költő elődei és utódai is. Végül a Nap, ahogy tűzfalakra ragasztgatja „óriás, sárga plakátjait”, ami már szinte ember előtti és ember utáni dimenzió, azaz egy Papp Árpád nevű csecsemő és költő születése előtt és földi létének befejezése után sem változik. De akadnak másféle késztetések is, a Metszéspontok megírásához vezetők.
A költői hivatás a legkülönbözőbb belső és külső „megépítettségű” emberekben talál otthonra. Költőnk az a félszegnek tűnő, de genetikailag igen határozott karakter, akit a pályatárs Fodor András – nagyon „kettős fedezékből”, maliciózusan – úgy jellemez, hogy opportunista. (Fodor itt Takáts Gyulára hivatkozik Naplójában, aki szerint Papp Árpád „Szerénysége, ügyetlenkedése csak látszat. Ő a megtestesült opportunizmus. Bemegy hozzád cipőjét is levetve, hogy aztán elmenőben kinevethessen. És mindig csak pártos költőket fordít.” – Fodor András: Napló, 1971. január 13.) A pályatársi jellemzést kissé kiegészítve megerősítjük: az égen és a földön is otthon akar lenni a költő, ami Kosztolányi szerint nem mindig sikerül. A Halak jegyében született (kettős jegy!), kisparaszti szülők a fölmenői, származása történetileg sem túl „magas”, kiszakadása a somogyaszalói szülőhelyről óriási energiákat emésztett fel, illetve kötött le. Kettős jegy másrészt, hogy a poétát általában is hasadt, bolond léleknek tarják. „Nur Narr” (Csak bolond), ahogy Goethe jellemzi. De ha opportunus magatartást lát is a jeles pályatárs a fiatal, családosan és szűkösen élő költőben, akkor ezt költőnk még a Fodor Andrásnál „előkelőbb” irodalmi példáktól is átvehette… ( Pl. aligha ő, Papp Árpád kezdett Aragont vagy Eluard-t, francia kommunista költőket fordítani.) Nem említjük Papp Árpád elemi iskolai hányatott tanulmányait, de azon időkből nyugodtan szóba hozható az örökös szellemi készenlétre kényszerítő Budapest – Kaposvár – felszín / mélyvíz – megpróbáltató szintkülönbsége. Nem hallgatva, igenis szólva arról a sajátos klímáról, amely kialakulásával honi irodalmi életünk főváros-centrikussága révén mentesült minden józan kritikai értékelés alól. Magyarán: Budapest országos kultúrpolitika centruma, a kultúrpolitika ízlésdiktatúrája kétségessé tette a hiteles kritikai életet. Mikor volt esélye a kaposvári latintanár Papp Árpádnak megméretni (á, dehogy), egyáltalán észrevétetni magát egy Szép Versekben – mondjuk találomra –: Vészi Endréhez vagy a Pestre hamar felbatyuzott Parti Nagy Lajoshoz képest? Az örök klientúra, ugye…
Az ország válságjelei, katasztrófa-közelsége egyetlen költeményben. Fél kezünk elég megszámlálni, hány ilyen vers született, amely szóvá merte tenni, hogy a jövő napirendi pontja „mindig elodázódik” „egy-egy hiábavaló tanácskozás” során. És a kockakövet, ezt a lázadáshoz városi védekezésre, támadásra egyaránt alkalmas, de az idő tájt már bitumin-szőnyeggel eltakart kődarabokat vajon ki rántotta metaforába? De a forradalmat nyíltan, olyan félre nem érthető „szövegközelben” a Metszéspontok sorain kívül nem emlegették, nem idézték meg emlékezetünk szerint. A jövő barátai másféle jövőt, mindenki jövőjét képzelték el, ha ez nem aktuális, akkor maradhatott volna – mint maradt is a cégtábla kivételével – minden a régiben. Amúgy a Metszéspontok, az időt és történelmet, a költői személyiséget és a megélt történeti időt egymással szembe áramoltatva még mindig napjaink egyik megkerülhetetlen (mert leghagyományosabb aggályossággal elszámoltató) vers-válasza a Mi dolgunk a világon? kérdésére. A felelet is maian összetett és vörösmartys vétetésű. Megélten írja: „egyre több a lefordíthatatlan a világban”. A költő Kazantzakiszt, Ritszoszt, görög, ciprusi népköltészetet, antik és modern szerzőket tolmácsoló műfordító is volt, fájdalmas paradoxonjaként az emberi értelem számára egyre zavarosabbá, szinte lefordíthatatlanná váló históriai közegnek. A személy Papp Árpád és a rá olyannyira merőleges, a kiismerhetetlenbe vesző külvilág és az idegen erők pusztította ország – nem a legkontrasztmentesebb érintkezési pont.
***
„…És az a szótár.” – végződik a költemény, az 1969-1970 között keletkezett hosszúvers.
Minek is „… az a szótár”? Mert a hallgatást kellene immár lefordítani valami nyelvre. Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell – kínálkozik a „nyugati”, nálunk rejtélyes okból filozófiai magasságra vergődött spekuláció. (Wittgenstein nem volt költő, magatartása a jóravaló bécsi spekulánsé.) Ludwig W. el sem tudja képzelni, hogy a hallgatásnak is lehet szótára, miközben költőnk szerint: „… egyre több a lefordíthatatlan a világban”. A világgal való egység visszaszerzéséhez – „ebben a csupa zaj korban” – kevés a filozófia önáltatása. Papp Árpád, a költő, szereti a csöndet, és szereti a csöndet különbözőnek tartani a hallgatásnál, mivel a hallgatás kényszer, a hallgatás nála a vallatás oppozíciója, reflexió, kontra-cselekvés, amely során még a konyhai „rosszul tömített vízcsap” cseppre csepp egyhangúsága is a pszichikai megtörés, a kínzókamrák kiszolgáltatottságának képzetét kelti. (És innen értelmezhetőbb a wittgensteini hallgatás is, innen, a beszéd – és a csönd! – feltételeinek szüneteltetésétől.)
A költeményben olykor feltűnő katonai-háborús fogalmak nem csupán Papp Árpádnak és közösségének, a magyarságnak nemzedéki életidejében jelentett eleven fenyegetettséget, ott lappangott a konstans fegyverkezés, a két világrend katonai szembenállása mélyén a militáns szóhasználat jogosultsága Európa teljes 20. századi jelenidejében. A Kibiztosított beszéd (1987) villanásnyi példa az 1980-as évek „civil” költői könyvcímei között. (Noha Nagy Gáspár nem volt katonaviselt.) Bár csaknem két emberöltő választ el a költemény megírásától, napjaink „fejleményei” mégsem utasíthatják az értelmezhetetlen szövegek világába az 1970-es Papp Árpád-i metaforákat:
„pokolgép ketyeg a mellkasomban
két öklöm kibiztosított kézigránát zsebemben
ha kell, pusztuljak velük együtt, felrobbantom, odavágom –”
Az már távolabbi, de így is „frontkemény”, tűzkeresztséget imitáló költői eljárás, ahogy írógépével egy üres papíron ténykedik, mi szerint:
„csupa fekete pontot ütök le
mintha géppuska, mintha a csönd mögött
belőhetetlen terepen? meghúzódó valakikre tüzelnék”
Papp Árpád írógép-játéka mintha egyféle lírai acte gratuit-t bontakoztatna ki a kompozícióban, amely mégis értelmezhető lesz a vers-egészben, minden esetlegessége ellenére. Mert ez a félig szórakozott, félig játékos ténykedés itt is metszéspontot leplez, a + karakter sorjázó keresztjei a fehér írógéplapon: megannyi sírjel egy behavazott katonai temetőben. Erre válaszul, ellentétként – asszonyi kezekkel a naptárakba rótt kicsiny piros keresztek versbe idézése, élet és meg nem születés metszéspontjai. (Mely utóbbival állandósul egy napjainkig tartó magyar és európai krízis.) Nehogy kifelejtsük, mert a költő is megjeleníti, a mélyből jövők kézvonását az aláírandó dolgok listáján, amely ugyancsak a betűket helyettesítő +, az írástudatlanság jele.
***
A metszéspontok, „a látvány matézise”, a geometria szerint is kereszteződési pontok. Papp Árpád keresztjeivel szinte azonos „keletelésű” a második világháború névtelen magyar sírkeresztjei és a szovjet katonai dicsőség magyarországi (nem csak kaposvári) emlékművének „Vecsnaja szlava” (Örök dicsőség) felirata. A holtak a földtakarót melengetik leheletükkel, ettől az ütköző fű összeszögeli a fényt a földdel, a halottakat az életünkkel. A halállal a mi életünk kereszteződik. De a metafora (biblikus) erejével csap az olvasóra az összegző kép, a szülőház költőt gyümölcseivel mintegy megkövező nyárikörtefája, ami a parasztudvaron, a távolba vágyás mélységeibe húzó kútnál eredt meg. Aztán vágattatott ki. Itt a látomás, a költői képzelet párhuzamait a végtelenben közelítő, érintő/ütköztető és metsző erő készteti, sőt kényszeríti azonosulásra az olvasót.
***
Az a szabadvers, amit a költő használ, maga is a kötött–nem kötött metszéspontján olvasandó. Ahogy Nagy Lászlónál a bolgár, a teljes balkáni líra táncra ritmizálható kép-szín-világ prozódiája, Pappnál a görög metszetek határbójáin átszabaduló megannyi hosszú-mondat szárnycsapásai tűnnek fel a magyar lírai égbolt alatt. Berzsenyi Dánielnél – esztétikai dolgozatában A versformákról (1826.) – a „metrum tánca” említődik. Ez a tánc a 20. században követi a modern zene idegesebb, csapongóbb, eszköztárát folyvást bővítő hangszerelését. Vallomásos mű a Metszéspontok, de a korszak szaggatottságának a „rendjébe” kívánkozik, a költő mintha a létezés túlpartjáról beszélne, még a tipikus önmegszólító pozíció is elhatárolatlan, körvonalazatlan. Kihez szól, kinek mondja:
„…a poharad, mintha csak más virrasztó tűz felelne az enyémre
ne mosolyogj, ne hidd, hogy mindez merő hasonlat –”
„… te jártál velem ott, láttad a házat nem, nem amelyben megszülettem, az már rég összeroskadt …”
„te jártál velem azon az úton”
Ideje lenne tisztázni, kihez intézi szavait a költő! Valakihez, aki hozzá mérhető; valakihez, aki vendégségbe jött (a kulcsra zárt ajtón keresztül); valakihez, aki bejelentés nélkül, de mégis várva lépte át a költő küszöbét? Mi derül ki a második személyről, a rejtélyesről, a hallgatagról, a hallgatóról, a tanítványról, a sors- és/vagy pályatársról?
Milyen áruló grammatikai, mondattani jelenség, legapróbb szikra gyújt fényt, kínál azonosítható nyomot a Papp Árpád-vers éjszakai látogatójának, beszélgetőtársának kilétéről? Kihez beszél a költő? Mert itt nem a József Attila-i önmegszólító tükörmással van dolgunk. Egyetlen találkozásunkkor nem kérdeztem erről Papp Árpádot. Egyáltalán: – valaki megkérdezte? Szabad a gazda…
***
Csak pillanatokra fordul ugyan a rejtélyes ismeretlenhez (vagy inkább ismerőshöz, krisztusi baráthoz), aztán – akár a borospoharához beszélne – a vallomás dübörög, lamentál, szakadozik vagy összeszedetten érvel – váltogatva a hangnemet. Ez nem a parasztember régi századok beszélgetős pityizálása, de nem is a város emberének társas, hangoskodó „szivornyázása”. (Hirtelen az merül fel, hogy talán igaza van egyik-másik kritikusának, külföldi pályatársának, hogy társtalan költő Papp Árpád, akkor is tegyük hozzá: nem a zárkózott, elzárkózó emberi karaktere okán.) A költő mindkettőn, a parasztin is, a városin is, kívül áll, de a mindkettőhöz tapadó, azokat reprezentáló életminőségre rálát. Könyörtelenül, ám nem kegyetlenül. A politikumot alig érintve. Juhász Ferenc álldogálása és vívódása az Oktogonon – 1963 a „Babonák napja csütörtök: amikor a legnehezebb” c. Juhász-mű keletkezési ideje – ma mintha bizonyos magyarázkodást kívánna, hevenyészett – és persze veszélyes – ügyvédkedést az életmű (és a kánon?) érdekében. Mintha meg kellene bocsátani valamiért a költő Juhász Ferencnek. Hát nem kell! De ha ez mégis így van, jogosnak tűnik akkor az is, hogy nem üdvöz az egyik kérdőjel eltüntetése árán (kinek volna ez feladata?) a kérdőjelezhetetlen életművet további és tán örök feledésre kárhoztatni.
Szememben teljesen egyenértékű életművekről van szó.
* Ezekkel a lapokkal való ügyetlen pepecselés során már 81 esztendős lenne P. Á.
