„…s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom…”
(Radnóti Miklós)

Csak szavak. Ha úgy tetszik, szómenések… Amik elsőre eszembe jutottak. Figyeljük csak!

Mindenek előtt: RÉMÁLOM…

…aztán folytatva:

  • Flegeton
  • Film, képregény, napló
  • Environment
  • Atomfelhő
  • Temető
  • Kapu
  • A kilenc ongon
  • Egy szöveg (aminek tán szerepelnie sem kellene ahhoz, hogy szerzőnket értsük…)
  • Szörnyetegek
  • Fekete
  • 49
  • Félelem (magunktól, önnön, vagy kollektív magunktól…)
  • Számosság…

Nehezemre esett volna a fönt említettek közül bármelyiket is mottóul venni, noha Radnóti töredéke talán kárpótolhat bennünket. Film, képregény (?), napló? Ki tudja? Én egységes műként értelmezem a kiállítást, ami két filmből és egy képregény-naplóból áll. Nem tudom, Szikszai mit szólna ehhez az értelmezéshez, de miután rám bízta azt, talán megengedhető a szabad asszociáció.

Szikszai Károly kiállításának részlete; byArt Galéria, 2019 (Fotó: Langó Katalin)

Mindenesetre átsír a képözönön a mélységes depresszió, az ismeretlentől való félelem, talán háború (lásd Kriegangst), talán a szimpla elmúlás, de ott bújik a sorozatok minden darabjában a sötét jövő (és esetleg múlt) borzalmas árnyéka, töménytelen mennyiségben látjuk Szikszai sötét atomfelhőit, jóllehet a kor embere – egyfajta – pozitivista jövőképpel dédelgetett konzumidióta.

Ugyanakkor hiába próbáljuk világunkat „rózsaszínben” látni; ez egy gyilkos, elidegenedett világ, ahol a második világháború óta nem volt egyetlen békés esztendő sem. Sőt! Alighogy véget ért a mészárszék, kezdtük elölről. Mintha Shakespeare előre leírt kliséi szerint fonnák a nornák a lineáris jelenvalóságot (tudom: képzavar, de Heideggert ki nem hagyhatnám…), igazolása ez a történelem önreprodukciójának is.

Szikszai Károly kiállításának részletei; byArt Galéria, 2019 (Fotók: Langó Katalin)

Elidegenedtünk. No, nem önszántunkból, hanem ilyenné tett bennünket a történelem és az úgynevezett fejlődés. (Inkább feljövés!) Itt, Európa ezen szegletében ez még inkább tetten érhető, volt részünk benne, voltak/vannak idők, amikor barátok lesznek ellenségekké – Homo homini lupus –, nem vesszük észre az egymásra utaltságot, inkább egymásra „utáltsággá” alakítottuk.

Szikszai Károly kiállításának részlete; byArt Galéria, 2019 (Fotók: Langó Katalin)

Ott van az az egyetlen szöveg, az újságolvasó szövege, lehetne a Grúz Macskát Kádárral, Hitlerrel, Pol Pottal, Idi Amin Dadával is helyettesíteni! A világ – innen nézve – azonos, azonosságában pedig szörnyű! Ebben az idegenségben (a művész kitaszított magánya ellenére) adódnak azért elszigetelt mikroközösségek, baráti szigetek, mint az én törzskocsmámban, a falumban, Csillaghegyen (szándékos a falu kifejezés!), ahol különféle csodabogarak gyűlnek össze naponta, fizikus, matematikus, brácsaművész, restaurátor, mérnök, képzőművész, a helyiek által csak „Tudósklubnak” nevezett siserehad, akik között mégis emberi szavak, segítő empátia, barátság lakozik.

Szikszai mind a képregénnyel, mind pedig a két filmmel erre igyekszik rávilágítani. Akkor is, ha ezt végletes brutalitással teszi, hiszen színesben gondolva a képekre vérfolyót, a Flegetont, vörösen izzó, gyilkos erőszakot látunk, amit művészünk kívülről, mélységes fájdalommal néz, illusztrál. Közben meglepő módon optimista is, mert tudtára adja a vájt szemű nézőnek, hogy ezek a képfolyamok nem szimpla lenyomatai a kornak, sokkal inkább kritikái, indirekt javaslatok, unszolások a változásra.

Mindeközben persze halálról beszél, elmúlásról, önpusztításról. De miről is beszélhetne a művészet, ha nem éppen erről? Művészet és halálfélelem, haláltudat kéz a kézben jár. Ha nem, hát hajítófányit sem ér. Vanitas vanitatum…

Nem feledkezhetem meg a számomra oly kedves számszerűségekről sem: 49, 7X7. Ennyi kép van a falon. A törzsi kultúrákban a 7 az egyik legfontosabb szám, de fontos a hazai hagyományban is, lásd: hétfejű sárkány. Nehéz és hosszú lenne belebonyolódni a sárkányságba, tudva, hogy az, amit látunk – pusztító tűzvihar –, lehetne a sárkány műve is, akár… Elszenesedett üszök, üresség, a sárkány szörnyeteg segítői, halálangyalok. Mind ránk mosolyognak, várnak bennünket!

Az első film kilenc képkocka. Mint az eget és földet elválasztó kilenc ongon, a fekete sámánok kilenclényegű szelleme, akik átkísérnek bennünket a túli-való világba, ebből az álomból, ahol „jelen vagyunk”. A másik film kétosztatú, prímekre szedve, talán aranymetszéshez közelítően is 7–13 arányban. (Nem számoltam ki, de ránézésre is olyasmi…) Mintha az örök pusztítás, az örök fájdalom képei lennének, úgy sejlenek föl előttünk, Kriegangst (!), mondom újra, félelem a pusztító vihartól, halálba süllyedés, egy rémálom képei.

Szikszai Károly kiállításának részlete; byArt Galéria, 2019 (Fotók: Langó Katalin)

Szikszai sötét jövőt/jelent sejtet velünk, miközben éppen az újságolvasó kritikája ad választ arra, hogy – talán – mégsem olyan sötét, kilátástalan ez a jövő, mint hinnénk, mint ahogy szeretnék velünk elhitetni, hiszen ott bújik a kritika abban a szövegben… Hitről, a hit (nem) silányságáról, Sztálinról (helyettesítsd, akivel éppen tetszik)… Talán önmagunkról is.

Talán azok a fekete felhők is egy ősi kultúra teremtő felhői, amik lesújtanak, hogy élettel árasszák el a sivár pusztaságot.


Szikszai Károly: Ohne titel
byArt Galéria, Budapest
2019. augusztus 1–16.