(Balett-szüzsé Jarrett Kölni koncert című zenéjére)
I.
Gustav! Gustav! – az anyám kiabál. Hajnal van, még éppen hogy sötét. Fekszem a hátamon, becsukott szemmel. Itt aludtam el, a szénaboglyában az este, két domb között, a tájban. Sokáig néztem a sötét mennyországot, ahogy egy meteor átsuhant rajta, figyeltem az éj hangjait.
Most ébrednek körülöttem a fények, fénygolyók gurulnak egymáshoz egyre közelebb, hogy aztán hatalmas gömbbé álljanak össze és megszülethessen a Nap, ma is.
Ébred a táj is, indák kúsznak fel a fákon, végigsimít ujjával Isten a dombokon és vizeken, a növények, az erdők állatai, az ég madarai ébrednek újra. Indul a nap.
Gustav! – kiabál anyám. Ideje felkelnem. Minden nap ez van. Már gyerekkorom óta csak vagyok. Elfogadom, amit az élettől kapok. Dolgozom, lótok-futok, ahogy majd ma is, dolog van, menni kell, ez a rend.
Lassan ébred a falu is. Az emberek végzik szokásos dolgaikat. Összesúgnak mögöttem: azt mondják, ez a Gustav különös egy fickó, gyakran mosolyog csak úgy, maga elé. Hát persze, igen, hisz annyi szépség van a világban, annyi fény, annyi mozdulat, a szellő szárnyán érkező üzenet: egy tollpihe most épp, amit felém sodor a szél.
Nini, egy kismadár a fűben. Kieshetett a fészkéből szegény. Felemelem, tenyerembe fogom. Hogy fázik, hogy dobog a kis szíve! Melengetem. Aztán útjára bocsájtom, száll el, fel a felhők közé, magasra, egyre magasabbra repül. Nézem a röptét, és arra gondolok, milyen jó lenne szállni, át a dombok fölött, egyre fentebbről nézni az erdőket, a vizeket, nézni a tájat, miközben emelkedek egyre feljebb, a Nap felé. Madarak szállnak velem, repülünk. Röptükkel húznak, egyre feljebb, szállni tanítanak. De jaj, túl közel a nap, megperzselődtek a szárnyaim, visszaesek a földre…
Szép álom volt. Sokadszor álmodtam újra, ébren is. De nem lehet, nem tudok, nem megy. Ha Isten akarta volna, hogy repüljünk, szárnyakat adott volna az embernek.
Marad a földi út. Gyalog, át a dombokon, hegyeken-völgyeken, át patakokon. Menni kell, menni tovább, faluról-falura, városról-városra, dolog van itt is ott is, és én dolgozom. Szeretnek, jó munkás vagyok.
Most megpihenek, körülölel a táj, hanyatt dőlök, és nézem a felhők vonulását, a madarak röptét. Valaki jön az úton. Egy apáca. Mint egy gyalogos fecske, olyan. Ahogy közelebb ér, látom, hogy gyönyörű. Úristen, de szép! Még nem láttam ennyire szép nőt. Mosolyog. Rám. Megfogja a kezem. Táncolunk a mezőn. Egy új érzés éled bennem: a szerelem. Pont egy apácába kellett szeretnem nekem is! Nem baj mégsem. Mosolyog rám, fogja a kezem, és ez jó. A legtöbb, amit eddig kaptam valakitől: érzem, hogy szeret, ha csak egy percre is. Egy kolostorhoz vezet, aztán magamra hagy. Ő megy tovább, járja a saját útját, én meg az enyémen kell, hogy menjek tovább. Nézem az épületet, a nagy kaput, ahogy megnyílik, ahogy befogad a Ház. A gótikus ablakok mögött a szigorú rend. Hát itt vagyok Uram, kezdj velem valamit, kérlek.
Már régóta élek itt a Rendben. Mindennapivá váltak a szabályok, a rendtársak. Jézust hiába keresem, nem látom sehol. De mégis, tudom, ott van Ő, minden szívdobbanásban, mosolyban, sírásban, ott van a tájban, a vizekben, fákban, a madarak röptében, az egész világban. Ez az én hitem, amit itt a rendházban megtaláltam. Nem is maradok tovább. A hit belül van, a többi csak formaság. Csak falak. Hiába minden épület, ha belül nincs istened. Nekem van, hát megyek. Nyílik a kapu, nyílnak az ablakok. Vár a táj. Isten is szabad, én se maradhatok itt bezárva. A nehéz ólomüveg ablakokon most beszökik a fény. Egyre több, egyre színesebb fénypászma. Megnyílik a kapu. A Szerelmem nyitja meg. Visszavezet régi magamhoz. Megmutatja az utat a tájban. Előttem táncol, elkísér az úton egy darabig.
Újra szabad vagyok. Kívül-belül szabad. Táncolok. Végig-végig a dombokon. Boldogan. Megyek haza.
Táncolok, csak táncolok, miközben a gondolataim már az én kis falumban járnak. Tudom, a Pap nálunk valamit félreértett a tanításból. Ő magának épít tornyot, a Népnek meg tetszik ez, Ő egyre magasabbra kerül az önmaga alá épített torony-tákolmányon, a Nép csodálattal nézi. Jézus vére van a kezében, egy serlegben, mondja, de nem, az nem Jézus vére, az egész történet nem erről szól. Betáncolok a templomba, végig az elképedten álló emberek között, és kirúgom ennek a hamis toronynak az építőkövét, ki én, mert ez így nem igaz, ez így hamis, Jézus nem ezért a képmutatásért áldozta fel az életét…
…és összedől a torony, a Pap egy pillanatig ott lebeg a romhalmaz fölött, lehull egy rács, a Nép mégis hangosan tapsol, hallom, miközben engem kivezetnek a templomból.
II.
Forog a gép, pörög minden fogaskerék, csavar vagyok a gépezetben, kilazult fék, menthetetlen. Ez a helyem. Ide kerültem. Őrülten forog a gép. Hajlik az ív, lapra lap, napra nap, doboz-világ, ablaktalan. Bolondvilág. Itt belül mindenki őszinte. Kívül minden hamis. Mégis, ezek itt bolondok körülöttem. Vissza kell mennem a falumba. Nem ez a helyem. Menekülni, elmenni innen. Szabadulni. Rohanni. Mezőn szaladni. Összeesni. Újra felkelni, anyámhoz hazafutni. Nem fogad be a falu. Bolond ez, azt mondják, bolond vagyok. Anyám is ezt mondja. Újra és újra visszalöknek. Hiába vagyok kint. Az a világ nem akar engem. Soha nem is akart? Dolgozni kell. A munka biztos. Itt biztos minden. A kép a falon. A helyem az asztalnál. A másik fogaskerék is itt van. Hiányos fogazattal. A vigyorgógép. A szívbevert ék. Forog a gép. Pörög minden. Kijutni innen. Ha visszahoznak is, újra szökni. Valahogyan. Valameddig. Csak kívül lenni, újra szabadon. Álmomban mint falevél szállni a szélben. Lebegni legalább képzeletben.
Adj bele mindent, hadd forogjon a gép, a kocka el van vetve: hajlik az ív, hajlik a gerinc, hajlik minden.
Nincs már út, csak a forgás, nincs más cél, csak a hajtás. Csak egy pillanatra akadt be valami a gépezetbe. Csak egy pillanatra nem figyeltünk oda. Megy minden tovább. Pörög.
Mi ez itt, az újságban? Valaki kitalált egy biciklit, amin propeller van. Felemelkedik, repül majd. Át az erdők felett, és leszáll a szomszéd falu főterén. Igen! Ez kell, ezt akartam mindig, szállni, repülni, mint a madár, szabadon. Nekem is sikerül majd. Gondolkodni kell. Túl kell élni. Van Szerelmem. Van célom. Van időm is.
Az ujjammal rajzolok a levegőbe. Szárnyakat. Kis repülőszerkezeteket. Telis teli velük a doboz fala, teli velük a doboz-ég.
Új ember jön, feketeköpenyes a fehérek között. Új emberek a régi bajban. Karszalaggal. Elvisznek valakit. Mindegy, forog a gép, az a lényeg. Van munka. Dolgozni kell. Könyvet kötünk. Lapra lap, élre él. Doboz-világ. Fogyatkozunk. Mire felnézek, hiányzik valaki megint. Rohanni kell, munka van, nem lehet lazsálni. Figyelni kell. Megint eltűnt egy bolondtárs, megint eggyel kevesebben lettünk itt bent, egyel több bolond lett odakint. Dolgozni kell. Menni tovább, a dobozban a dobozért. Hajtogatni, kötni a könyvet. Meghajolni, de nem megtörni. Pörög minden. Forog. Csikordul, zörög. Sikolt. Hallom, ahogyan sikolt. Pörög-pörög-pörög minden, nem akarom tudni, mi történik odakint, ez itt biztos, a forgás, a pörgés biztos. Elszédültem, a földre estem. Aztán hirtelen én vagyok már csak, Úristen, most értem jönnek!
De nem, a Szerelmem lép be, lehajol hozzám. Felemel, magához, átölel, szeret. Letörli a könnyeim. Jó Vele. Sorra pattannak fel a zárak az ajtókon. Lehull minden lakat. Táncolunk, csak mi, ebben a dobozba zárt szerelemben, itt vagyunk, csak mi ketten. Aztán elmúlik az álom.
Új emberek jönnek, új kor új bolondjai. Nem dolgoznak, csak néznek engem. A túlélőt.
Az ujjammal rajzolok a levegőbe. Szárnyas bicikliket. Elszáll mindegyik, fel a felhők közé. A többiek nézik körülöttem. Tudok valamit, amit ők nem. Tetszik nekik.
Túl kell élni. Szárnyak kellenek. Szerkezetek. Gépek. Áttételek. Forog minden. Fogaskerék kell, áttétel kell. Valaki kell. Haza kell mennem. Repülni kell.
III.
Megállok az ajtóban. Vállamon hatalmas propeller. Kissé meggörnyedtem alatta. Táskám leteszem a lábamhoz. Szétgurulnak belőle a magammal cipelt napok, mint gyöngyszemek. Ez egy pajta. Üres falak, üres tér. Be kell laknom. Ide egy kép, oda egy rajz. Amoda egy bicikli. Emide teszem a propellert. Műtrágyás zsákokat dob be valaki, majd fadarabokat, léceket, kötelek ereszkednek alá. Fénykötegek és a rajzaim elevenednek meg. Most. Mindennek megvan a helye. Nekem is. Ez az én helyem, ahol végre otthon lehetek. Szerelek. Építek. Alkotok. Dolgozom. Minden lom beépül a gépbe. Az ablakon át nézik az emberek, mit is csinálok. Kedvesek. Aztán kipróbálom a gépemet. Kipróbálom a szárnyaim. Még nem tökéletes. Még túl nehéz. lehúz. Gyerünk tovább, alakítani. Jön a szerelmem, lehet, csak álmodom, de itt van, az a lényeg, fogja a kezem, segít. Épül az újabb gép, aztán megint egy próba, lezuhanok, felkelek. Tudom, hogy lehetetlen, azért csinálom. Hogy lehető legyen. Mert repülni kell. Ahogy a madarak. Fel az égbe, át az erdők felett, belekapaszkodni a szélbe. És mosolyogni közben. Minden lehet, csak akarnunk kell. Álmodom, a repülésről. Újra próbálom, újra leesek. Nem baj, gyerünk, dolgozni kell, fúrni és faragni, szárnyakat ragasztani a valóság hátára. Megint tekerni, hajtani, repülni akár csak egy centit is, aztán lezuhanni, összetörni, elheverni. Nem mozdulni. Várni. Csak várni, mindörökre várni a repülésre, az álomra, az égre szárnyalásra fel a napba, a madarakkal. Újra felkelni, újra nekilódulni, tekerni, lezuhanni, összetörni, nem mozdulni többet. Már csak pihenni.
IV.
A Szerelmem táncol. Szerelmes tánc ez, értem jött a Kedvesem. Itt vagyok, kiáltom, de nem hallja meg. Nem lát meg. A szabadságról táncol, hogy mégis lehet, szabadon szárnyalhat a képzelet, repülhetünk és repülünk is majd, együtt. Végre észrevesz. Lehajol hozzám. Megölel. Megmozdítja a karom. Marionett vagyok. Nincs már erőm. Ő felemel. Szeret. Velem van. Táncolunk. Lassan, szépen, újra a tájban, ahonnan elindultam egyszer, ahol először vágytam repülni. A régi fák között. Jó vele. Szeretem. Olyan, mintha visszaadna a tájnak. Megtalálja benne a helyem. Épp beleillek ide, a két domb közé. Aztán csak néz, szeretettel-szerelemmel. Én állok itt végül, mint egy fáradt, szárnyaszegett madár.
Érzem, hogy a vállaimból tollak nőnek ki, hatalmas szárnyak. Érzem, hogy mozdulnak. Kipróbálom őket. Suhintok velük…
…aztán száz madárrá szakadok szét, repül belőlem mind, fel az égre.
