Idén nyáron Zöldvarázs címmel nyitottam meg Zsámbékon Mayer Hella és Zsombori Erzsébet közös kiállítását. Megnyitó beszédemben utaltam az ellentmondásra, hogy ha tehetséges szülő gyereke örökölte felmenői tehetségét, akkor szerencsés csillagzat alatt született, mivel sok mindenben kaphat segítséget, ám nem lehet elődeinek utánzója: a tehetséges utódnak új úton kell járnia.
A 9. Belvárosi Művészeti Napok keretében rendezték meg Zsombori Erzsébet (Zsimbi) és Mayer Hella kiállítását. Ha megnézzük a két alkotó képeit, azonnal szembetűnik, meglépték mindketten azt a bizonyos új utat, amit maguknak kellett kitaposniuk. Anya és lánya művei nagyon különbözőek, mégis hasonlóak. Az alapmotívum feloldódás a természetben, transzcendencia, finoman és érthetően. Zsimbi a selyem útjára lépett, síkos terep ez. Technikában sem követte elődeit, új megoldásokat keresett, ötvözött többféle módszert, míg kialakította sajátos festői metódusát. A szeretet, a gyermek játékossága szólal meg, gyöngéden, őszintén. Formakészségét felhasználva a látványt szigorú rendbe, kompozícióba szervezi. Ez lélekállapot is, benne a derű, az örök vágy a jóra, a szeretetre, a bűntelenségre. Festészetében a pillanatot ragadja meg improvizatív módon.
Ez a technika nem teszi lehetővé az utólagos javítást, ezért nagy koncentrációt és mesterségbeli tudást igényel. Képeinek sajátos atmoszféráját a természettel való azonosulás és a természet adottságainak elfogadása adja. Ez alapozza meg azt, hogy a néző is könnyen befogadja az alkotásokat, és csak később gondol bele, hogy a Zsimbi által ábrázolt természet mennyire bonyolult tud lenni. Képeinek dinamikáját ez a paradoxon adja. Virágai, virágszálai értelmezhetők úgy, hogy azok az ember belső tartását, belső rezdülését fejezik ki, ő így rezonál a világra. Eggyé válik a természettel. Költői műveit lendületes és merész kompozíciók és éles színkontrasztok jellemzik.
Humort is látni képein, finom öniróniát, ami az önismeret egyik fontos ismérve. Ezt az Önarckép című alkotás fejezi ki leginkább: saját magát bohócnak festi meg, aki nem harsány, mert ecsettel dobol, s nem hanggal, képekkel mondja ki gondolatait. Nem csak idillt látunk, menjünk közel a képekhez, mennyi apró, sejtelmes részlet bukkan elő, bagoly figyel, néz ránk bölcsen. Zsimbi művei az emlékezés kultúrájának részei, toposzai. Egyben őrzők is, az emlékeiket őrzik. Úgy láttat egyben régen volt dolgokat, környezetet a máig ható élmény, átélés, emlékezés erejét felhasználva, mintha az origót találná meg, az örök egyensúlyt és békét. Egy elgépiesedett világban archaizál, de nem utánoz, ismétlései változatok, variációk, újabb megközelítések. A részletekben keresi az összetartozást, a közös élményt, a látás örömét. Egy virágszálban, egy bagoly tekintetében, egy virágcsokorban. Törékeny világ, óvja és védi, sőt megőrzi.
A fájdalom, az egyedüllét metaforikus formáit látjuk, a párbeszédre való hajlandóságot és az alkalmazkodóképességet – mindkettő a túléléshez szükséges emberi vonás. A Beauce lapályain születtünk mi világra, / és első bánatunk megértette velünk, / hány titkos fájdalom rejtezik a letűnt / napban, ha vörösen lobban az égre lángja…(1) A bagoly szívhangjait látjuk, mellette az elmúlás melankóliáját is, a két kép kiegészíti egymást.
Valami készül triptichonja a költészet szárnyalása, Nagy László Szárnyak zenéje című versének idézete a középső kép tollazatába rejtve, csak figyelmesek számára olvashatóan fészket rak és repülni tanít. Repülnek Zsimbi hangszerei is, idéznek a múltból, Kányádi Sándor Fekete-piros és Allegro hangszere kék felhőként idézi a reményt, Útlevele pitypang, elmosódott arcképével az úton levés igazolványa.
Hellánál felborul a világ, megbomlik a rend, eltűnik valami, hiányossá válik a tér, ambivalens érzéseket hívva elő a nézőben. Valaki hiányzik a táncból. A tér szaggatott, hiányos tér. A színfelületekkel operál, különböztet meg embert, eseményt, dolgokat. Képeiből sugárzik a transzcendens érzés és szemlélet, a titokzatosság érzete és vágya, mintha nonkonformistaként, cinizmus nélkül a racionalitáson túlra tekintene, a végtelen sok lehetőségre. Hella képei levegősek, tágasak. Szertelenül jár-kel, mintha folyton keresne valamit. Képein a kislány a főszereplő akkor is, ha nincs ott.
Hella új, nem létező perspektívába helyezi a tárgyakat, magát a teret és a személyeket, lebegnek, a messzi, méregzöld hegyek és a csupasz föld szürreális hatást keltenek. Fű nem nő. Itt is a hiány érzékelhető, Mayer Hella a gyermekkort teremti újjá, nem tud és talán nem is akar elszakadni a gyerekkor világától. A lélek változását keresi és tárja fel. A kacsa a szabadság jelképe, szállhat, mint a lélek, mint a gondolat. Még ha épp totyog is. Egyedül. Nincs kit, vagy mit kövessen? A bevésődés (imprinting) a pszichológiában, illetve az etológiában használt fogalom, legismertebb formája a korai bevésődés, a tojásból kikelt kacsák, ludak azonnal követik az első legnagyobb tárgyat, ami megmozdul körülöttük, és annak tulajdonságait gyorsan és tartósan megjegyzik. Konrad Lorenz foglalkozott behatóan ezzel a jelenséggel. Hella kacsái nem tudni, kit vagy mit követnek. Vándorok. Keresnek valamit. És mi is vándorrá válunk. A magány különös rajzolatát látjuk, a lélek bensőséges kitárulkozását.
Hella képei olyanok, mintha egy performanszt látnék, a szemem előtt történik meg valami, részese vagyok a látványnak. Hella mintha rejtőzne a képeken, mintha falakat építene önmaga és a világ közé. Ezek a falak átjárhatatlanok? Mintha az élet és a művészet közötti határok nem is léteznének, elmossa, összemossa őket. Sétány 4 (Vándorral), a gácsér egyedül keresi útját, a mellvéd erőteljes kontúrja lezárja a teret, a Sétány 3 mellvédje hiába mutat a távolba, bekerített világot látunk, a kacsa már nincs ott, keressük. Zongoralecke sorozatának újabb példányát is látjuk, zongora nélkül kell játszanunk a dalt, a semmi közepén az állótükör is árválkodik. A képekben szinte megszólal a csend, halljuk a zenét. A hallgatást, az elnémulást, a megszólalás előtti pillanatot. Az elrejtett érzelmeket, a gesztusokat, testtartásokat. A művek kompozíciós rendje zenei rend is, nem véletlen a Zongoralecke cím.
A hatalmas Körmenet is feladja a leckét. Mintha egy terepasztalon mozognának a figurák, kibillenve a vízszintes térből, lebegve. A körmenetet labirintusok szakítják meg, a zöld bokrok felszállnak (visszatérő motívum), a baldachin alatt nem látni senkit és semmit. Az alakok méltóságot sugároznak. Szerintem ez a festmény Hella egyik meghatározó és legtitokzatosabb műve. Útvesztő lenne?
A szemközti falon Hella legújabb nagyméretű munkája, az Ami közös, ami nem (Átmenet vándorokkal) a kettős kiállítás címére is utal, de a mellette lévő Átmenet képre is rezonál. Kálvária? Lombok sűrűje, a faág csupasz, az egyik félbe törve, árnyjáték, mintha sütne a nap. Árnyként látszanak a lombok. A kacsa és a kislány magányosan állnak, nem találják az utat, a síremlékek mellett látni a távolban a fényeket, de ők egy más szinten tartózkodnak. A fák zöldje füstszerűen tör fel az égbe. Itt is, mint a Körmenetnél, a transzcendens élmény a meghatározó. Lélekvándorlás? Több képen látni távoli hegyeket és tengerszemet. Elérhetetlenek.
Mindkét művésznél jelen van a hagyományok és szokások őrzése és ápolása, amivel együtt jár szó szerinti védelmezésük is. De Hella képi világában megjelenik a hagyománytalanság, a saját megkülönböztethető hagyomány hiányának frusztráló lidérce is. Láthatjuk az önigazolás kísérleteiben az idegen mércék és elvek konfliktusát a kulturális-szociális örökséggel, vagyis egyfajta öröklött valóságértelmezéssel.
Önértelmezésük kulturális szerep is, mert származásuk okán a kultúrák között közvetítenek, teremtenek kapcsolatot. Erdély nélkül egyik alkotó világa sem térképezhető fel, vagyis a kisebbségi lét felől is értelmeznünk kell alkotásaikat, azaz az állandóság és a folyamatos változás kényszere felől: miként is válik náluk a helyi érték, a helyi hagyomány mások által is átélhetővé, miként is lesz életmódjukban, művészetükben identitásuk egyetemessé, pluralitásuk szükségszerűvé. Művészetükben az is közös, hogy a képi világukban felfedezhetjük a bizonytalanság átélését, a bizonyosság keresését, a korszerűség provokálását, szembesítését a hagyománnyal.
1 Charles Péguy: A Beauce-vidék felajánlása a Chartres-i Boldogasszonynak (részlet). Illyés Gyula fordítása.