„Töpörödött, aszott kezem, öregasszonyi ráncos tenyerem: az elmúlás (folyamatos) megújulására, a „szinten tartott” jelenlétre mutat. A jelenlét: „állandóság”. Az „állandóság”: az alig-változás nyomorúságos dicsérete. (A túl-élés el-túlzása.) Tenyérjósok és pszicho-grafológusok lépten, nyomon megtalálnak. „Ezeknél” gyakrabban már csak a kedélybetegek, a paranoiások, a betegesen melegek, a variált mániások, a nyomorba-döntöttek, a nagyravágyó szélhámosok, a pozíció-gyűjtő komplexus-halmazok, a frusztrált anti-hősök, a nyomulók, a kitaszított szeretet-éhesek, a bizonygatók, az ígérgetők, az értelmetlenül csábítók, a különféle szeszélyesek… tisztelik meg személyemet.
Ám, én Őt keresem: akit már (valószínű, hogy többször is) megtaláltam. Megtaláltam, elvesztettem – és (nem akarom elhinni, hogy) újra megtaláltam… A feszített megtalálásban, a szkeptikus köztesben, és az apatikus (mozzanatlan) keresésben, az alkotás-folyamok áramában, a zaklatott rombolások közepette, a töredezett tehetetlenségben, a vázlatok őrületében, a megbocsátások kavalkádjában és szelídített bujaságaiban: szerelmetes társammal vagyok (és nem vagyok), Őt szenvedtetem, Őt ostromolom, Őt magasztalom, Őt okolom, Őt okítom, Őt szenvedem – és (a meglevésben is) Őt keresem… Őt kínzom én: a Lányt, a nőt, a Lényt.
„Az anyám kínját” – motyogom, és egy hajnalon („kelés” három órakor) elkísérem a napi tortúrára. Autózás naponta a 40-50 (időnként 90-100) kilométerre lévő lángossütő-bódéhoz az esős-csúszós, nyirkos-ködös, sáros-kátyús alföldi utakon, majd átfázott-megizzadt bonyodalmas pakolás (székek, padok, óriási üdítős-hűtőszekrény, táblák… kicipelése a teraszra), olajsütő beizzítása, közben hosszadalmas dagasztás-formázás, tea- és kávéfőzés, a folyamatos helyszűke, a ventilátor, az átforrósodott olajos levegő és a huzat eszeveszett kavargásának közepette… Rutin és mindennapi aggodalom (az időjárás, a vevők, az emelések, a pocsékba-menő nyersanyag… miatt): ájulásig.
És mindez visszafelé. És mindez elölről kezdve. De például mennyi és mennyi sünnek, pocoknak, vakond(ok)nak, fácánnak, nyúlnak, menyétnek, macskának, rókának, kutyának vagy őznek kell az utakon elpusztulnia ahhoz, hogy anya (és ő „csak” egy!) reggelente kinyithasson – majd (egy kijelölt napon): örök nyugtalanságával az aggodalmakon túli világba távozhasson?
Mondom a magamét (félálomban) – ám csak sejtések és hang-foszlányok vergődnek válaszok gyanánt…
Mondom a magamét (félálomban) – ám csak sejtések és hang-foszlányok vergődnek válaszok gyanánt… A nő cica-fejekkel rajzol tele felületeket. Szinte egyformák, persze mind különböző. Így „ír” nekem újabb leveleket, miközben távolságba ágyazva vigyázzuk egymás „érintetlenségét”… Háromszázezer kilométert teszek meg egy másodperc alatt, ha fény-elmés ráhatással látom át helyzetemet. Így (szinte) mindenkivel találkozhatunk, ám „nincs idő” az egyén számára…
A Lányt is hasonló állapotban pillantottam meg (valamikor) egy börtön bejárata előtt. Nem tudott bejutni. Segíteni akartam neki. Sikertelenül. – Übü és a Lengyelek vagy a Leláncolt Übü – ezt játszották a börtönlakó színjátszók, főleg „életfogytig” tartó büntetésüket töltő gyilkosok… Meghatározó, hidegrázó, zsigerekig hatoló élmény volt. Hatása évekig is eltartott… Fél év múltán láthattam újra a Lányt, és rájöttem, hogy létezése levegősebbé teszi létemet, és lassan arra is, hogy („festina lente”): rá-érünk egymásra…
A Fiú „példaképe” is lehetne Mimi (ha nem a szerelmetes lénye lenne, az: a valóságban be- és kiteljesíthetetlen típusú „szerelme”, aki persze idegesítő is, ám nélküle, vagyis közelségének huzamosabb hiányával élnie szinte lehetetlen…), hiszen őt is furcsának, majd konkrétan „defektesnek” tartották, mert leginkább a sarokban, társaitól elkülönülve, főleg talált tárgyakkal, kövekkel, fadarabokkal… tevékenykedett, amikor épp nem kutyaként közlekedett… – igaz, az anya később így (is) emlékezett: jó gyerek voltál, csöndben „játszottál”, nem úgy, mint a húgod, aki toporzékolt, a vizes-árokba gázolt, állandóan mosni, takarítani kellett rá… – arra viszont nem emlékezett (vagy nem akart az anya), hogy a Fiú napokig nem beszélt, elrántotta magát minden érintéstől, magában motyogott-szavalt, és könnyek nélkül, befelé zokogott…
A Fiú viszont emlékezett például arra is, amikor állandóan a bal kezére ütöttek (mogyorófa-vessző, majdnem-mostoha nagymamák, később parókás-pityókás napközis tanító néni, aki még-később hatalmas bross-gyűrűjével a Fiú koponyáját is bezúzta, mert az – menzára menet – lemaradt a sorból… ó, ó: véres kenyérrel és dühkitörés-elfojtással mártogatott tükörtojásos-spenót…), rossz kéz, csúnya kéz! – sipítozták… – Ám azt nem tudjuk, hogy egy bizonyos fiútól becsapódó lakótelepi vasajtó által leszakadt jobb kéz nagyujja következtében használta-e a Fiú a balját, esetleg már eme hajlammal született…(?)…
Az amputáláshoz felkészülő orvos legalább 4-5 órát várakoztatta a folyosón anyát és fiát, és miután a Fiú néhány szőlőszemet is gyomrába vett közben, bejelentették, hogy altatni sem lehet… – A (különben illuminált) váltó-orvos, aki véletlenül hamarabb érkezett: észrevette, hogy van ott még egy hitvány kis erecske, fityeg még ott valami remény…
Az utazó rezignált. Az utazóban gyomor-sün. Az utazó visszavonul…
Ma (mint már oly sokszor) a kismillió ember-gyümölcseit reggelizte a Tenger. Rá-szürcsölt még néhány-százezer hektoliter fáradhatatlan olajat – s kezdődhetett a reggel…
A Župančičeva ulica felöl idejekorán nekiindult Ženska a Pirates Quarters felé tartott, hogy ott, a Cantina Klet frissen fellocsolt teraszán tetten érhesse az Idült Írók Üdültetése nevű inter-alkalmi kis csoport nyelentősebb tagjait. S nem is kellett csalódnia.
Esszém a zúzáját! – Kiáltott fel Suk professzor kicsit zavartan, de annál nagyobb érdeklődéssel a liter-artikum köreiben (is) igen népszerű hölgyemény felé…
És (az éppen elemében találtatott) Zorpia már szavalta is Liu Lingtől: A bor erényének dicsérete című költemény kezdő sorait…
Egy leány-felhő siklott át az ifjúvarázs darabjaival, perzselt disznófarkincával s egy szálkás faajtó krákogásával a nehezen kibékíthető délután sóhajtásában…
Az ízlések, a mentalitás, és az elszakadt ingek feszült váltólázában folyt a találmányok elhallgatása, melyeknek árfolyama idétlen kacsintásonként alakult. A barátságok elrablásai, vagy elkártyázásai a szakterületek teketóriterritórikus elosztásain alapultak. Tutičia az asztalba vágja a kést. Golyós Bili szórakozottan néz fel a pincérnőre s ezek szerint „válaszol”: Woowoo, woowoo (dada-dodo-gott), és meg is lepődhetnétek, hogy nincs otthon szövőszékem, mégis juttatok nektek elég fonalat, amivel tovább hurkolhatjátok hibácskáitokat…
De-de fo-fo ga-gad kozom ingyentől, hogy a hitelezéseket vissza-szomorgáltatom majd Yulletide or Yuddanfest táján, vagy inkább júliusdagály nagykörnyékén, ú, úgysegé-éél-jeen! (Monológ bezár.)”
