Mennyire vagyunk empatikusak? – teszem fel magamban a kérdést, látva a bécsi galériában kiállított műveket. Hogyan tudjuk felismerni és kezelni saját érzéseinket? Van-e bennünk kellő önuralom, kitartás emberi kapcsolatunk alakításában, a konfliktusok kezelésében, és miként tudjuk saját magunkat motiválni céljaink elérésében? Vagyis milyen az érzelmi intelligenciánk (EQ-nk)?
Vajon mi köti össze a három alkotót, Verebics Katalint, Verebics Ágnest és Vivien Kabart? A szemléletük kritikussága, drámaisága, olykor tragikussága, a horrorisztikus ábrázolási mód, ahogy a világra, a valóságra, a női nemre és önmagukra tekintenek. Görbe és mégis intim tükröt mutatnak önmagukról, magáról az emberről, legyen az férfi vagy nő. Szándékosan emelnek ki vonásokat, gesztusokat, kérdőjeleznek meg társadalmi konvenciókat (például birtoklás). Nem poszthumán, nem technoszkepticizmust sugalló műveket látok, nagyon is emberközpontúak, még akkor is, ha az emberben meglévő állati vonások (ösztönök, szempárok) is megjelennek az alkotásokban. A művészek az emberi pszichét vallatják, meglehet, hogy a sötétebb, szándékosan torzított, az erőszakot, a félelmet jellemző oldalát, a mégis ismeretlent, közben a nézőt is provokálják, vajon ő mit gondol, mit érez a látvány tapasztalása révén. Még nem vagyunk kiborgok, lehetünk internetfüggők, csetelhetünk órákon át, szelfizhetünk önfeledten, a másik ember reakciójára várunk az információ- és adatközlés során.
Emberfüggőségünkről, egyedi arcunk megtalálásáról és megőrzéséről van szó. Tömegtársadalomban élünk, ahol a gesztusok, a testbeszédek olykor kiszámítottak, manipuláltak, kezdve a reklámoktól, a hirdetésektől, a szappanoperákig, a munkahelyekig bezárólag. Szerepvállalásaink önazonosságunk határait és értékeit érintik, építik, de rombolják is. Folyamatos feszültségben, stresszben élünk, kinek és hogyan tudunk és akarunk megfelelni. Leginkább önmagunknak. A három művész intellektuális bátorsága, hogy felvállalják önmagukat anélkül, hogy kommercializálódnának, a teljességre törnek, az árnyalatok összhangjára, az apróbb részletekre figyelnek, és azt a kérdést járják körül, ki vagyok én, milyen a mentális viszonyom a világgal, önmagammal? Stílusuk, arányérzékük márkavédjegy, felismerhető, ha találunk is benne hangzatosságot, a nézőt meglepni, provokálni akaró szándékot.
Verebics Ágnes: Extase
A kiállítás címe – Monarchie–Anarchie – egyszerre utal a szövevényes múltra, amelyhez elválaszthatatlan szálak kötik az alkotókat, és a határátlépésre, amely a művészi kifejezés szabadságát jelenti. A testbeszédek zónahatárait térképezik fel, jelölik ki, kérdőjelezik meg a művészek, miközben az életre is figyelnek, az életre is irányítják tekintetünket. A társaslét titkait fürkészik, azt a személyes teret, amely még a privát szféra része, ám az elénk tárt jelenet, helyzet túlmutat rajta, a megformálás erejével a társadalmi térbe helyeződik. A testbeszéd, a nonverbális kommunikáció a kiszolgáltatottság, a védtelenség, a kölcsönös függőség, a birtoklás, az extremitás világát hozza testközelbe.
A testbeszéd, az életjelek ábrázolása (legyen az állati vagy/és emberi vonatkozású) önértelmezés is, jellemzője a világra nyitottság, a reflexív személyesség, az önazonosságra való rákérdezés, a megismerés korlátait bontogató, sőt lebontó, egyúttal áthatolhatatlan falakra, sötétségre is bukkanó emberi-művészi kíváncsiság. Élni és élni hagyni másokat, legyenek bármilyenek. Érzelmi állapotokat hordoznak a gesztusok, a mozdulatok, a pillantások, sőt üzeneteket, amelyekről – mivel testbeszéd révén jutnak el hozzánk – olykor fogalmunk sincs. A látott festmények nem némafilm-paródiák, amikor hang hiányában a mimika, a mozdulat, a testbeszéd révén tudta a filmszínész szerepét eljátszani.
Verebics Katalin: Sehmet
1950-ben Albert Mehrabian jutott arra a megállapításra, hogy az emberi kommunikáció mintegy 55 százaléka nem verbális úton megy végbe. A művészek által tudatosan torzított képek manipulatív testbeszédek. A számunkra előnyös jelentést (becsületesség, őszinteség stb.) teszik zárójelbe, élnek az inkongruenciával, vagyis azzal a jelenséggel, mikor a jelzések és a kimondott szavak ellentétben állnak egymással, vagy a jelzések és az általunk várt reakciók nem felelnek meg egymásnak. Önmagunkat látjuk a képeken, vagy azt hisszük, hogy mi nem hasonlítunk egyik ábrázolt lényhez sem (Verebics Katalin: Still Life, 2019)? Félre nem érthető helyzeteket, jelenségeket látunk, amit nem vehetünk tréfának, mert az lenne az igazi félreértés.
A képek spontán ereje a mű átgondolásából ered, az értelem fényéből. A lények vitalitása elbűvölő, ha néha taszítónak is látszik. Saját életükbe pillanthatunk be, saját portréjukat (arcélüket) mutatják meg. Kérdés, hogy ahogy élik életüket, az saját szabadságukat is jelenti-e, vagyis ők döntenek önmagukról, vagy csak megtörténik velük valami, amit látunk, érzékelünk a testbeszédük révén. Tárgyak nyomakodnak az előtérbe, az ember személyiségjegyévé válnak (Verebics Katalin: Corall Back, 2018). A tárgyakon túl az emberi és a természeti világ kapcsolata is fontos jelenséggé válik. A szürreális bizonytalanság, a bizalom nélküli lét, amelyet folytonosan áthat valamiféle szorongás a jelentől, az ismeretlen jövőtől, a nem várt haláltól (Vivien Kabar: Jenny III., 2018). Az önazonos élet igénye messze esik a valóságtól.
Vivien Kabar: Jenny III.
Vagy mondhatjuk úgy is, hogy a látott lények önazonossága tény, ha sokak számára elfogadhatatlan is. Tény, mernek önmaguk lenni (Vivien Kabar: Point of View, 2019), még akkor is, ha úgy tűnik, hogy ámítják önmagukat, mert be vannak zárva a héttoronyba, ahonnan nincs menekvés. Extrémitásuk olyan zálog, amely ugyan egyediségüket hangsúlyozza, de egyben elidegenítő hatású is (Verebics Ágnes: Eyes-virus, 2019).
Az elfogadás alázatára figyelmeztetnek a képek; ne a látvány alapján ítéljünk, nem a ruha teszi az embert. A gesztusok, a testbeszédek sokszor nem állnak tudatunk irányítása alatt, spontánok, kitörnek, még akkor is, ha kontroll alatt akarjuk tartani őket.
A három művész szellemi közösséget alkot, ha beszélik és értik is a magyar nyelvet, nem egy hazában élnek, ennek ellenére művészi látásmódjuk rokon egymással, a problémák felvetésében, megformálásában. Érzékenyek a tragikum iránt, legyen az adott helyzeté, vagy emberi-állati gesztusé. Ne tévesszen meg bennünket a látvány, amely azt sugallhatja sokunk számára, hogy önmagán túl alig lát a művész, vagy az adott figura (Verebics Katalin: F eyes, 2016; Verebics Ágnes: Hormone, 2019; Vivien Kabar: Childlike Enthusiasm, 2017). Nem ismernek határokat, ezzel is jelzik, a világ én vagyok. Ami történik a világban, velem történik, közöm van hozzá, személyes közöm, mert érintett vagyok, vagy érintett lehetek, a világ és az én között így számolódik fel a határvonal. Groteszk (Vivien Kabar: Play my Game IV., 2018) és traumatikus jelenségek (Vivien Kabar: Waiting for Daddy, 2018) sorakoznak egymás mellett. Nincs szó metafizikai vigaszra vágyásról, még akkor sem, ha olykor biblikus-mitológiai jelenetet dolgoznak fel. A hiányra, a társtalanság érzésére fókuszálnak. Az elidegenítésre, mintha Camus szellemét idéznék fel, a magányt, a szürreális életfelfogást. A reménytelenséget. Vadak, mert nem tagadják az emberben meglévő állati vonásokat (Verebics Ágnes: Frightened Predator, 2019). A másik ember is prédaként létezik. A maszk páncél is, legyen az kagyló, legyen az kisállat. A mellkas, a kéz szőrzete is állati vonás, de már nem a testet védi, olyan jelenség, amely sokakat taszíthat (Verebics Ágnes: Hairy Male with Nude Predator, 2019).
Verebics Ágnes: Hairy Male with Nude Predator
Folytonos a félelem, a lelepleződés, a titok feltárul, eljön az igazság órája, de várni kell, késsel a kezünkben. Önvédelem. Gyilkos ösztön vesz erőt rajtunk, ölni is képesek vagyunk a megaláztatásunk miatt. Mintha a görög sorstragédiák kérdésköre éledne újjá, az erkölcsi felelősségé, felelnünk kell saját tetteinkért, sőt a meg nem tettekért is. Gondolkodó művészek, nagyfokú érzelmi intelligenciával. A hatalom és kiszolgáltatottság ma is élő jelenség, összefüggnek egymással. Traumát idéznek elő. A tapasztalásról vallanak, a trauma megélésének tapasztalatáról. Az el nem fogadottság hiányáról, a kirekesztés, a megbélyegzés valóságáról.
Az alkotásokban az időtlenség érzése, a változás igénye és a teljességre való törekvés kételye van jelen. Keresi a helyét az ember, az állat is. Egyik sem a lét teljességét éli még, mintha valamiféle területenkívüliség jellemezné őket, fenséges, hétköznapi, groteszk és borzongatóan szürreális megjelenésük erkölcsi dilemmákat hordoznak, miként is lehet identitásunkat megőrizni, kifejezni egy elidegenedett világban. „Amit néven nevezünk, már sohasem olyan félelmetes, mint ami névtelen, és szorongásra késztet minket” – mondja Örkény István (Vita a Halottlátóról, 1978)(1)
Kemény István így ír az Udvari bolond, egyedül című versében: „Az, hogy mi vagyunk, semmit sem használ – / csak éppen valami, ami nem használ semmit. / Tudjuk, hogy megtehetünk mindent, / és azért kellünk, mert nem tesszük meg.” A három művész alkotásai életigenlők, morális-művészi döntésük hozadékai. Az életünk most történik, miként a történelem is.
Hivatkozás
1 Idézi Kardeván Lapis Gergely: Mire jó a groteszk?
