Elfogult vagyok. Őseim mindkét ágon – ameddig visszafelé követni tudom őket – a Dunántúlon, annak is egy kis szögletében, a Zala és a Kerka folyók völgyében éltek. Apai ágon a család vezetékneve először abban az adománylevélben bukkan föl, amelyben II. Rudolf császár 1595-ben elrendeli az őrségi birtokosok újbóli jogaikba iktatását.
Amíg azonban eleim századokon át jóformán egy szűk nyílású körzővel megrajzolható, mindössze tíz-húsz kilométer sugarú körben éltek, s még apám életében is nagyobb helyváltoztatást csak az első világháború hozott, addig én a Dunántúl négy megyéjében laktam.
Somogy bölcsőt adott és dajkált. Zala fölnevelt, és iskolákat nyitott meg előttem. Rövid ideig Tolnában tanítottam. Évtizedek óta Baranya és Pécs ad munkát és kenyeret. Ha jól meggondolom, csaknem minden könyvem, a szívemhez igazán közel állók föltétlenül – az íróportrék, a tájesszék, a szociográfiai írások, a folyóirat- és a könyvszerkesztés – ehhez az országrészhez kötnek.
De közben – mint akibe bolygó Odüsszeusz lelkéből egy rész beköltözött – alkalmam volt a nagyvilág széles tereivel, idegen tájakkal is megismerkedni: jártam Helsinkiben és Nápolyban, Párizsban és Leningrádban.
Vagyis az elfogultságot az én életemben már jótékonyan ellensúlyozta – a mindenfajta egyoldalúságnak hatékony gyógyszerül szolgáló – összehasonlítás, párhuzamba állítás, egybevetés. S mivel ennek alkalmait sosem mulasztottam el, tudom, hogy a különbségek nem kizárják, hanem kiegészítik, nem semlegesítik, hanem teljesebbé teszik egymást.
Elfogult vagyok? Csak annyira, hogy tudom: csak kötődés, a valahová tartozás tehet szabaddá és otthonossá a világban.
Valójában éppen az elidegenedett világ, a kallódó, magányos élet adhatja vissza igazi jelentésüket, tartalmukat.
A szülőföldet nem mi választjuk, szerencsés esetben a szülőföld választ minket. Úgy, hogy családot, otthont, anyanyelvet ad, fölnevel, beleköt, a világba. Ebben az értelemben egy fővárosi, ötödik emeleti kerületi bérház éppúgy lehet szülőföld, mint egy kis falu vagy egy magányos vasúti őrház.
Mit jelent számomra Pannónia? Mit adott nekem a Balaton, a déli part, ahol születtem? Mit adtak Kanizsa esőben szörcsögő, bicegő téglajárdái? Mit adtak a tolnai és baranyai dombok, a nagyváros – Pécs – emberei és házai, mediterrán fényben fürdő terei és hegyre kapaszkodó, szűk utcái?
Dunántúl változatos és színes világ, minden megyéjének, tájegységének megvan a maga külön „jelentése”. Ha a spektrum színeivel mérem: Somogy-sárga, Zala-zöld, Baranya-barna… És ebben a „jelentésben” benne van a táj földrajzi, természeti adottsága, sajátos történelmi múltja, emberi-etikai összetétele.
És mindemellett számomra a Dunántúl – életmetafora. A gondolkodásbeli tágasság, az új jelenségek iránti érzékenység, a latin tisztaság és világosság jelképe. A szeretet és az otthon vállalása.
Dunántúl az ország többi tájánál nem külömebb, de más.
Nekem „egy kis világ maga”.