1981-ben egy hónapot töltöttem Párizsban. Első ottlétem a Louvre-tól 300 méterre lévő kicsi, olcsó szálláson kívül (Hôtel de Lille) gyakorlatilag két helyszínre korlátozódott: az intézetre, ahol művészetszociológiát tanultam, illetve a Louvre-ra, ahol minden szabadidőmet töltöttem. Keveset láttam a városból, de az idegen maradt. Mintha Napóleon irányított volna, akit utáltam. Emlékiratában fogalmazta meg célját: „Európa igazi fővárosává tenni Párizst!” Arc de Triomphe du Carousel, a 44 méter magas Vendôme téri oszlop, Igazságügyi Palota, Invalidusok és felsorolhatatlanul sok, hatalmat, erőt, gőgöt sugárzó objektum és tér. Igaz, a hatalmas épületek, sugárutak mellett csatornákat, ivóvízhálózatot, piacokat is építtetett.

Az 1793 óta múzeum Louvre körülbelül 460 ezer tárgy őrzője, ebből mintegy 35 ezer van kiállítva. Elképzelhetetlen tömegeket vonz a Mona Lisa, az aprócska kép előtt folyamatos a tülekedés. Nekem az egyiptomi gyűjtemény Tell-el-Amarna-i korszaka a kedvencem, leginkább Ehnaton (17 évi uralkodása alatt megváltoztatta a világot, az istenhitet, a művészetet, az emberi gondolkodásmódot).

A Louvre (forrás: Pixabay)

Amikor elhagytam a várost, biztos voltam benne, hogy soha többet nem térek vissza. Ám a sors már 1977-ben másként döntött, amikor – dr. Székács István pszichoanalitikus közvetítésével – kijelölt arra, hogy lábjegyzet legyek a legeredetibb, legkülönösebb magyar festő életművében. Farkas István (1887–1944) Párizsban élő fia 1989-ben váratlanul megkeresett egy Seurat-monográfiával: „ilyen és ekkora monográfiát szeretnénk az apánkról”. És lett kétféle magyar, angol és olasz könyv, kiállítások Rómában, Berlinben, a Budapesti Történeti Múzeumban, valamint Szigligeten a Farkas Villában. Az alatt az öt év alatt, amíg a Farkas-életművön, a dokumentumok és a róla szóló írások összegyűjtésén dolgoztam, többet voltam Párizsban és Rómában, mint itthon. A Bibliothèque Nationale-on kívül kilenc múzeum képtárában, könyvtárában, adattárában dolgoztam heteken, hónapokon át, reggeltől estig. Ahogy illik, számos galériát kerestem fel, és minden helyszínt Farkas István egykori lakásán, műtermén kívül is, ahova barátaival járt, és természetesen a festőtársak, költőtársak özvegyeit is.

Párizs az 1870-es évektől az első világháborúig nemcsak világvárossá fejlődött, hanem előbb az impresszionizmus művészeti mozgalom központja, majd a modernizmus szülőhelye lett. Európa legészakibb, legkeletibb csücskéből és Amerikából is festők, költők, zenészek tucatjait vonzotta magához. Sokszor mondtam az elmúlt évtizedekben tanítványaimnak, ha érteni, érezni akarják az impresszionizmust, posztimpresszionizmust, kubizmust, modernizmust, irány Párizs!

Kihagyhatatlan a Musée d’Orsay, ez az eredetileg vasúti pályaudvar, amely a Szajna bal partján épült. A világ legnagyobb, legrangosabb impresszionista gyűjteménye. (Hasonló élménye lehet a nézőnek Firenzében az Uffiziben – az a reneszánsz csúcspont, ez az 1848 és 1914 közötti képzőművészeté.) A Musée Marmottan Monet-ben, egy régi párizsi kúriában 41 remekmű az 1893 után Givernyben készültek közül. A Tuileriák közelében az 1852-ben épült Orangerie Múzeumban az európai festészet egyik csodája és csúcsteljesítménye: Monet nyolc kompozícióból álló, monumentális Vízililiom-sorozata: felülete kb. 200 négyzetméter. Kevesen tudják, hogy a Petit Palais-ban is rangos művek láthatók: Ingres, Courbet, Monet, Cézanne és a többiek. Az 1971 és 1977 között épült Centre Georges Pompidou (népszerű nevén Beaubourg) hétemeletes épületében kiállítások, kulturális rendezvények és benne a Modern Művészetek Galériája, Farkas tanárainak, barátainak munkái.

Farkas már 1912–14-ben kubista rajzokat készített, a Montparnasse-on lévő Bateau Lavoirban Rilke műteremszomszédja volt, André Salmon barátja, és itt ismerte meg Picassót, Modiglianit, Chagallt (később őket nevezték az École Paris tagjainak). A Musée Montmartre is az egykor volt művészkolónia emlékét őrzi. Az első világháború megakasztotta a művészeti életet is. Farkas István 1924-ben megy vissza Párizsba feleségével, a festő Kohner Idával. Műterméről az akkori művészvilág jeles fotósa, André Kertész készített sorozatot. Farkasnak Matisse-szal volt közös galériája, híres gyűjtők, építészek vásároltak tőle, és minden francia nyelvű művészeti lapban írtak róla elismerően. Egyértelmű, hogy Étienne Farkas néven a két háború közötti korszak egyik legelismertebb festőjévé vált volna, ha nem jön haza apja halála után átvenni a Singer és Wolfner Kiadót. Független és szabad volt, mint az 1870-es évektől a modernek. Ez megfelelt a független és szabad párizsi művészlétnek, de itthon zsákutcába futott, nem fogadták be festőként.

Farkas István párizsi műtermében, 1932 (fotó: André Kertész; forrás: S. Nagy Katalin: Farkas István; monográfia)

Évekig tartó munka volt az anyaggyűjtés. Barátaim műtermében laktam, a 19. kerületben, a Parc des Buttes Chaumont mellett, minden reggel gyalogoltam a metróhoz, közben megittam egy kávét két croissant-nal. élveztem, hogy párizsi vagyok – ha ideiglenesen is. Este megkerestem Farkas kedvenc helyeit (Café Rotond, Café du Dôme), barangoltam a Marais-ban, a Montmartre-on, vagy csak ültem a Baubourg környékén, Edit Piaf dalait hallgatva. Már tudtam, hogy miért Párizs a szerelem városa, a legnépszerűbb turistahely és kulináris örömök forrása (bor, sajt és így tovább). És már Napóleon Párizsa sem zavart, beletartozott a történetbe. Pláne, hogy Farkas után volt még egy ajándék év, amikor egy Párizsban élő festőről írtam angol és magyar nyelvű könyvet, aki a Citén lakott, az Opéra mellett dolgozott, és általa megismerkedhettem az arisztokrata életformával (köztük a textiles Goldberger Fridáéval) is.


Párizsról még:

> Békési László: Miért hosszúkás a baguette?

> Izsák Éva: Idő és tér vonzásában

> Halász Levente: Súlytalanul lebegve a szerelem és romantika fővárosa fölött