Petőcz András új kötete az Idegenek, a Másnap és az Aysa trilógiájának egybeszerkesztett változata. A regény Anna életét követi végig, beszűkített terekben, de egy egész élet (egy évszázad története) tükrében. A kötet első felében (Idegenek) a gyermek Anna sorsát követhetjük nyomon, az iskola, az édesanya és a barátság jelképesnek is mondható keretén belül. Anna gyerekként egy olyan városban él, ahová idegenek, menekültek és katonák érkeznek, és ezen a helyen már állomásoznak más országból érkezett katonák, tehát ők sem helybeliek. A Másnap kissé filozofikusabb hangvételű, az idegenség, a kötelékek és az eltávolodás, az otthon-levés kérdéseit járja körül – nemcsak a fizikai, a bejárható tér, a haza(térés), vagy az otthonon, otthonérzeten belüli szorongásnak, idegenség állandósulásának tekintetében. A regény harmadik egységében (Aysa) a fogoly-létnek, a kiszolgáltatottságnak, és az életben maradás árának a megjelenítése kerül előtérbe.
Petőcznél az életben maradás köré szerveződik minden cselekmény és gondolat. Anna a mindennapok kialakításához Amélie nagyanyjának és saját édesanyjának tanításaiból, az elmesélt, elbeszélt ismeretanyagból merít. Ebben az egyedüllétben állandósul az éhség motívuma. Ez jelenti egyszerre a fizikai éhséget, és jelenti a szellemi-pszichikai éhséget, a fennálló hiány(oka)t és a különböző dolgokkal kapcsolatos világos vagy rejtettebb hiányérzeteket. Az emberek sokasága, a tömeg és a helyzetek sűrűsége azonban a hiánynak a túl-sok mennyiségi és minőségi ellentettjét képezi. Akik értéket képviselnek Anna életében, nincsenek (már) jelen, cserébe a lány kap megaláztatást, nincstelenséget, és végül szabadságának elvesztését. Nagyon korán önállósodnia kell, az életben maradásért alkalmazkodnia kell az újabb és újabb helyzetekhez.
A hazugságnak is nagy szerepe van az életben maradás folyamatában. A saját identitás feltárása és szándékos elfedése, majd a táborban kialakuló (nem teljes, de nagyobb jelentőségű) identitásvesztés képezi az egyik fordulópontot a regényben. Anna, aki egy idő után Aysaként folytatja létezését, már más ember. Életének meghatározó része egy olyan típusú hazugság, mely kibillenti őt egykori világából. Identitása az évek során hozzáalakul az új, tábori helyzethez, és gyerekkorának környezete kikopik a tudatából, de meg akarja tartani az emlékeit, és megállapítja: „Mindig is úgy éreztem, hogy a hosszú vörös hajam én magam vagyok. Hogy hozzátartozik az egyéniségemhez. Hogy ez a haj maga az identitásom.” (232. o.) Az emlékei halványodnak, édesanyjára, Amélie-re egyre kevesebb ideje és alkalma nyílik gondolni, mégis, Amélie-t soha nem szabad elfelednie, és ezt az emlékezés-struktúrát tulajdonképpen a maga számára parancsolja meg.
Emlékezni, gondolni, tenni a megfelelő körülmények függvénye. Petőcz irányvonala a sempruni vonalhoz hasonlóan az, hogy megmutassa, az ember nem a saját sorsának alakítója, hanem külső hatások által alakul sorshelyzete. Anna sodródik az eseményekkel, és ezt fel is róják neki egyszer. Hogy nem tesz a dolgok ellen, hogy hagyja magát sodortatni. Nincs akarat, döntés, és így szabadság sincs Anna közegében. A szabadság elvesztésében és korlátozottságában adódnak enyhébb és keményebb periódusok, amiket az elszenvedő alanynak el kell fogadnia, az életben maradás végett. Az életért való küzdelem, illetve a sodortatás, a történések, a látszólagos véletlenek sora kölcsönhatásba rendeződik. Annát valóban segíti természetes vörös haja. A véletlennek a tornateremben is lesz szerepe, amikor a feketeruhás nő Amélie-t viszi a bordásfalhoz, ahol a kislányt lelövik, Anna helyett. Az idegenség (identitásvesztés), a sehová sem tartozás, Jorge Semprun A nagy utazás című művével párhuzamos, melyben másik nációhoz tartozás egy másik helyen (spanyolként Franciaországban), mind az identitáskérdés személyes és a közösséget érintő keretében nagy szerepet kap. Petőcz regényében is, a megjelenő identitás mind az adott közösséghez, országhoz, néphez való viszonyt és a saját, befelé forduló személyiséget is jelenti – különválva, de egymásra utaltan, egymással kölcsönhatásban is.
Több további párhuzam is kapcsolható Petőcz jelenetformáláshoz, a figurákhoz és a cselekményhez. Gershom személye és emléke is kiemelhető. A Bibliából vett analóg-figura életrajzi feljegyzéseit őrzi a lány, egy hátizsákban, mely egyben az egyetlen tulajdonát és értékét képviseli. A papír sérülékeny, gyűrődik, szakad. Anna mégis megpróbál vigyázni rá, és minden szabad percében (titokban, kockáztatva a kézirat elkobzását) előhúzza, olvassa a lapokat, Gershomról, aki „idegen földön jövevény” volt. (Mózes második könyve, 2,22.) A regény vonalvezetésének újabb párhuzama Kertész Imre Sorstalanságát idézi, a koncentrációs táborok boldogságát: „A garzonlakásban, ahol éltünk, ott, a föld alatt, majdnem boldogság volt az a rövid idő.” (344. o.) Majd találkozunk Mészöly Miklós párhuzamaival is: „A szabadság piros virága” (Mészöly Miklós: Megbocsátás, 20. fejezet) jelképezheti Annát, az ő vörös haját és a (valamikor egyszer visszakapható) szabadságának mindennél elsődlegesebb mivoltát, a szavak, fogalmak jelentőségét is megerősítve. Amikor Anna a tengerparton az öreg nőt nézi, miközben almagyűjtés közben, a sziklák tengerparti világosságától övezve ülnek ott mindketten. (228. o.) Mészölynél hasonlóképpen alakul a szöveg: „a két kifejezéstelen lárvaarc majdnem szertartásos volt; mint Ortügia szigetén a fehér iszappal belepett, szélmarta kövek.” (Mészöly: Megbocsátás, 20. fejezet.)
Albert Camus A közöny című munkájából az érzések maximális redukcióját ülteti át a szerző, a sírásnak és az emocionális reflexióknak egy idő után nincs létjogosultsága. A táborban a történtek és a kivégzések sora meggátolja a nagyobb szabású érzelmi és pszichikai reakció kialakulását. Anna (Aysa) eljut a kiüresedés pontjára. A kiüresedés után az életért való lelkesedés visszatér a regény végén, ahol a már nagyon idős Anna kijelenti: joga van élni. És ezzel azt is, hogy joga van minden olyan más, természetes és normális, általános cselekedethez, amelyet éppen ez az élet ve(szte)tt el. A tér és az idő vette el ezeket a lehetőségeket. Camus Mersault-jához hasonlóan Anna is egy átlagos ember. De a saját sorsának megtételével, bejárásával megváltozik az életének eddigi minősége. Ahogyan Mersault a saját kivégzését várja a cellában, úgy Anna is felkészül rá, hogy bármikor megölhetik a fogvatartói. Az életben maradásnak ez a folytonos pszichikai készültség lesz az alapja. Camus cselekményszervezésével párhuzamosan, Anna álmodik egy fehér ruhás férfiról, aki kését előrántva előidézi, hogy egy másik férfi a saját pisztolyával lelője. Anna álmaiban keverednek a valóság elemei: öregembert lát, pisztolyt tartó embert lát. „Vérrel sokszor álmodtam azután, de nemcsak álmodtam vele” (112. o.) Anna maga is öl embert, noha a saját esetét balesetként magyarázza.
A szexualitás Anna életében csak érdeket szolgál, jegyzi a test kiszolgáltatottságát. Gyerekként elszenvedi a másik által elkövetett erőszakot. Az igazi szerelmet és az ezzel együtt megjelenő testi érintkezés élményét soha nem tapasztalja meg. A szerelem – amelyhez az élete során ugyanolyan joga lett volna, mint bármi más hétköznapi boldogságforráshoz – nem adatik meg számára. A magány nem csak ebben a szerelemtelenségben és (valódi) társtalanságban nyilvánul meg, hanem Anna saját sorstalanságában, mely heideggeri értelemben az igazi létből Annát létezővé redukálja.
Amélie-vel való barátsága meghatározó. Egyik fontos mozzanata ennek a barátságnak a pincét felfedezve, bejárva a patkányokkal való folytonos találkozás. Ezek a patkányok összemászkálják, átszaladják, megharapják, rágják, szagolgatják az embert és lelkét. A patkányok szimbolizálják a katonákat is. Abban a pillanatban, amikor a fegyveresek lelövik Amélie-t a tornateremben, illetve amikor bomba robban („Mindenütt emberi tetemek és testdarabok”, 156. o.), kialakul Annában egy végleges, kitörölhetetlen érzés: „Nem érzek mást, csak gyűlöletet. Ürességet és gyűlöletet. Úgy érzem, csak ezt a patkányt gyűlölöm.” (131. o.) Mindenki, aki fontos, akár érdek, akár szeretet szempontjából Anna életében, meghal (Amélie, Anna édesanyja, a zongorista, a sovány nő, Barbara, Rebeka). Nem természetes halállal. Anna számára néhány meghatározó pillanat marad emlékül és néhány meghatározó személy, melyek és akik kézzelfoghatatlan értékké változnak. Megőrzésük mellett a mindenkori rossz felejtése, de egyben mementóként állítása megmarad. A halál mindhárom életszakaszában végigkíséri Annát. „Azt mondta [Amélie nagymamája], hogy csak szenvedés van, betegségek és halál. És hogy semmi jó nincsen az életben.” (143. o.) Hiába veszik körül mások, ő maga egyedül marad. „Tökéletesen egyedül.”
Petőcz András könyvének hátoldalán egy idézet áll Kertész Imrétől: „Ezt a könyvet – az Idegeneket – nem lehet letenni…”.
