Sosem kedveltem szomszédolni, igyekeztem magamtól távol tartani a szomszédokat. Valahogy így voltam Béccsel is. Nem volt könnyű megemészteni a Habsburg–Magyar Monarchiát se.
Aztán persze minden megváltozott – 1980 és 1987 között a Tömegkommunikációs Kutatóközpontban dolgoztam, és rendszeresen jártunk Bécsbe, a hasonló intézménybe tanulni, kutatni, előadni külön engedéllyel, rendszerint egy napra, de kivételesen két-háromra is. Előbb megismertem a Dunát (a mi Dunánkat!), aztán a Ringet, a Mariahilfer Strassét, a kastélyokat sorban (Schönbrunn, Belvedere, Hofburg), lassan a nemesi és pénzarisztokrácia romantikus, neoreneszánsz, neoklasszicista palotáit. Végül a kormányépületeket, ahol többször is eldőlt Európa sorsa. Csak kettőt említek: 1814-1815 bécsi kongresszus Napóleonnal, és 1955 május; a szovjetek elhagyták a várost (ők ezt is megúszták, Budapestnek kijutott ebből is bőven).
Nem került közel hozzám ez a konzervatív, birodalmi allűrjeit őrző nagyváros egész addig, amíg fel nem fedeztem a szecessziós, a Jugendstil Bécset és megérteni véltem kettősségét, ellentmondásait. Lenyűgöztek bátorságukkal, szellemükkel, akik a XIX. század végén és XX. század elején átalakították Bécs arculatát (és sajnáltam, hogy nekünk ebből milyen kevés jutott): Otto Wagner, Josef Hoffmann, Koloman Moser, Adolf Loos, Gustav Klimt, Egon Schiele és a köréjük csatlakozók.
A Kunsthistorisches Museum lépcsőháza, Klimt munkáival (forrás: Pixabay)
Közben megélhettem, hogy Bécs valóban a zene városa. Névsorolvasás helyett személyes kiemelés: Mozart, Haydn, Mahler, Schönberg. És akik nélkül nincs XX. század és modernitás se tudományban, se művészetben: Freud, Wittgenstein, Schrödinger, Rilke, Karl Kraus és még tucatnyian.
Bécs évek óta a világ legélhetőbb városa a Mercer ranglista szerint. Ezt a kilencvenes években növekvő idősebb, majd a kétezres években Bécset nagyon is megkedvelő két kisebbik unokám élményein keresztül is átélhettem. Gyerekbarát város, posztmodern város is, fiataloknak is való. Jók a játszóterek, a játszóházak, a mozik és így tovább. Sőt, jókat lehet enni is (csak Bécsben kiváló a Tafelspitz, a Wienersnitzel és az Apfelstrudel mit Vanilleeis). Kávézói és cukrászdái őrzik a monarchia patinás légkörét (állítólag első bécsi utam után csak annyit mondtam: olyan, mint egy bonyodalmas habos torta).
Nem véletlenül jutottam el ilyen körülményesen az én házi feladatomhoz, a múzeumokhoz. Annyiszor fennakadt a torkomon Bécs (a nagystílű szomszédok a vidéki kislány torkán), hogy valamikor az ötvenes éveim közepén egyszer csak úgy döntöttem, hogy Bécs lesz az, ahol minden múzeumot megkísérlek bejárni, megismerni, hátha akkor jobban befogad, és én is őt. Ez valóban megtörtént. Olyan elvetemült és csodás múzeumot is a magamévá tettem, mint az 1956 óta működő Földgömb Múzeum (Globe Museum), egyedülálló ez is a maga nemében. A 600 földgömb közül a legrégebbi 1536 körül készült (néhányat szívesen hazahoztam volna). A legabszurdabb és legosztrákabb a Császári Hintómúzeum a Schönbrunn-kastély parkjában. Apai nagyapám urasági kocsis volt, jókat derült volna a hintókon, ruhákon, a sok felesleges szépségen.
Még nem láthattam, mert csak 2020 nyarán nyílt meg horribilis pénzből az új kortárs művészetek gyűjteménye, ötezer művész 60 ezer műtárgya. Ez is Bécs, nagyon is.
Albertina (forrás: Pixabay)
A végére maradt, holott mindenek előtt: a Kunsthistorisches Museum és Albertina. Ha semmi más se lenne Bécsben, csak ők ketten, akkor is mennék, amikor csak tehetem. Nagyra becsülöm a mi Szépművészeti Múzeumunkat, gyűjteményeit, kiváló szakembereit és persze számos múzeumot Európában. Ez a kettő a jó szomszédok biztonságát nyújtja. A két legutóbbi élményünk a Rothko-kiállítás és előtte a nagy Brueghel. Hála érte Bécsnek!
