Létezik-e a hibrid fogalma, vagy világunk finoman diszkrét, nem folyamatos, szemcsézetten viszonylagos? Ezekre a kérdésekre reflektálok alkotói folyamatomban, műveimben, modellfüggő valóságuk levitált szituációiban, és ebben a rövid írásban is erre hozok néhány példát.
A K.A.S. Galériában megrendezett Entrópia / 22 recept az élettől című kiállításomon 2019 novemberében egy installációt mutattam be, amely a performansz-remix témakörében az idő létezésének kérdésével, a múlt és a jelen folyamatával foglalkozott. Ebben a modellezett folyamatban Nagymamám régi elektronikus sütője kapta a főszerepet, a tudat és az időutazás kérdéseit demonstrálva. Installációimban az idő létezése, valamint a „hibrid jelrendszerek” értelmezése fontos szerepet töltött be. Huszonkét sütemény receptjéhez 22 kiállításom dokumentációját rendeltem, mint a szubjektum receptjeinek stációit.
A Rudolf Clausius (1822–1888) által megfogalmazott törvény, miszerint „a hő nem haladhat egy hideg test felől egy meleg fele” az egyetlen olyan általános törvény, amely megkülönbözteti a múltat a jövőtől, ahol egy időnyíl jelenik meg a világot leíró mezők jelenségeiben, és a hőnek is jut szerep, vagyis csak ott különböztethető meg a múlt és a jelen, ahol hő van. Clausius az entrópiával (egy rendszer rendezettségi foka, ahol a termodinamika első főtétele zárt rendszer energiájának állandó megmaradását fogalmazza meg, mely esetünkben azt jelenti, hogy a vizsgált rendszer és környezete energiájának összege állandó) jellemzi a hőnek ezt az irreverzibilis, meghatározott irányba tartó mozgását.
Ez a jellegzetes időnyíl a termodinamikában, a pszichológiában és a kozmológiában mint szimmetriasértés jelentkezik a feltételezett folyamatokban; egyfajta életlenlátás-időérzékelés számunkra a mindennapok létezésében az idő múlása. Mint demonstrációs tárgy Nagymamám sütője idézi fel a múltat, megjelenítve a sütemények illatát. A 22 recept stációi évek számai; akár védikus hangok kottái rezonálnak a galéria terében egy akusztikus gitár szerpentinjének intonációjában. Performatív valóságukban mint állandósult pillanat közelít az idő múlása az illatok és hangok terén át, feloldva a receptek értelmezett anyagát, verbális metrikáját; képzetes idő-utunkat az élethez.
A múlt a jelen küszöbére érkezik, az illatok érzéki emlékeit, performatív nyomait megjelenítve, hogy vektoriális idővonulatában újra érzékeltesse a cselekvés és az odaadás szeretetét, a sütemények 22 receptjét az élettől.
A Tanto illetlen élével megvágja ezt a szimmetriasértést, hogy tükörképeként teljesedjék ki az azonosulás formájában.
Ez a fikció mint modell demonstrálja a tudat idejét, szemcsézett világunk mikroképeit, ami a galéria minimális rendezettségi hőjével, entrópiájával számunkra valóságként idéződő múlt a jelenben. Anyagában viszonylagos. „A világunk finoman diszkrét, nem folyamatos.”
Nehéz megtalálni az idő forrását, a hangzás belső mantrázó rezgését, a hő szárnyán utazó illatok múltat összekötő jelenét, a 22 recept szeretetét az élettől. Ez a hibrid vagy kevert, performatív-remix az állandóság egységes képében mutatkozik, beleértve a társművészeti hatások kiterjesztését az alkotói folyamatra.