1.
Elgin márványai
Csak így: Elgin Marbles.
Pontos elnevezés egyetlen sarkában
világnak.
Elrabolt leányok,
Világszép virágok.
Büszke fejükön életkosár.
Niké Szárnyatlan Tündérei.
Fiakat szülnek parancsra! Ezer Akhilleuszt!
Hősöket nekünk! Karddal világban
vágnak véres rendet! Minden miénk!
Győzelmi dal zeng kanirtás után.
Márvány fogadalom fehérben talpig.
Önátkuk ölük rothadó virága.
Kallikratész kicsi kertjéből
talpaltak Londonig, szent Akropolisz
oszloperdejéből. Fehér törzsek árvák.
Viharral valami újabb isten mind ledöntötte.
Érisz és Athéné gúzsban.
Zeusz bikája lelkét kilehelte.
Thomas Bruce, alias 7th Earl of Elgin
fűrészfogú ostorral lánykákat űzött Londonig.
Csodák csodájára gyalog keltek át a szüzek
tavakon, tengereken. Orkánok, hullámok, zajlások
csöndesültek előttük. Sellők zokogtak, vad polipok
szelíden vigyázták léptük. Régebbi teremtések
tengeri szörnyei pikkelyes hátán pihentek a fáradók.
Londonban múzeum tárgyai.
Tátott szájjal tántorognak köröttük részegült
csodálói megsebzett arcuknak.
Éji csöndben könnyeznek néha.
2.
Kikirics-karantén
Hosszú rabságra kárhoztattunk.
Nappal is sötét. Árva kutyák
ijesztik hideg holdat.
Méregmirigy felhő takarja napot.
Függönyt elhúztam, hátha ismerős
jár ablakunk alatt, aztán betekint,
bólint nékem, mily nagy öröm!
De nem jár senki, pedig tavaszra jár,
legyek leszarják kilátásomat.
Lebukik hold, hűvös hullámba
veti magát. Cicelle szövőszékén
világ végeztével születik szürke vászon.
Hajnalcsillag még fönt. Szeme vakulóban.
Szerelmem addig él, míg csillag jár egünkön.
Madarak ébrednek, szabadon szól himnuszuk.
Ám sokágú síp hullámait hallom utcánkból,
s ablaküvegen át csoda sárgállik árokparton:
Kári lányok kikirics ruhában, mezítláb, egy percre
megállnak ablakunk alatt, pihegnek csöppet,
kecsesen meghajolnak, letört karjuk pillanatra
zöldes gyíkfarokként kinőtt, boldogan intenek nekünk,
két öreg szeretőnek, lányaink ők, álmodja kedvesem,
szenvedésük a mi fájdalmunk, dünnyögi lelkem,
sok évszázad idegen vörhenye falta föl görög mesterek
vésőinek nyomát szerelmes nyakukon.
Csönd van, csak csönd, súlyos, immár újra.
Lánykák vonulnak sorban, haza, Messzogisz lankái felé.
Pán vezeti őket, büszkén tartja fejét.
Szájához emeli isteni szerszámát. baklába táncol utcánk
néma porában. Hunyorít rám, így köszönt.
Szent szarva égig csap, mennydörög. Indul lefelé
Göncöl. Teliholdreflektor arcokat csókol. Lánykák
szeme megvillan, körbe rendeződnek,
Ütemre mozdul gyönyörű lábuk.
Bokámról lehullik fekete bilincs.
– Ma sem járhat senki ablakunk alatt – sóhajt
kedvesem. – Mirigy lakatunk lélegzik vidáman!
– Tündérek táncoltak ház előtt hajnalban!
Lábuk nyoma látszik utcaporban.
– Nem látok semmit! – így az én szerelmem. – De mégis!
Álmodtam valami szépet, sok lányom volt egy pillanatig.
S íme, valami csodás zene szüremlik ajtónk résein felém.
Pán sípja lehet. Athéné rokkáján kelő nap hullámzik.
Gombolyítom gyorsan a fonalait! Szivárvány sálat kötök néki!
Ajándékunk.
Ha újra erre jár.
2020. április 26 – szeptember 24.
