Karantén-bunkerben mesélek a barátaimnak Luchino Visconti filmjéről. „Halál Velencében”, ugyebár… S persze, óhatatlanul, Thomas Mann lemondásban, elhanyatlásban virágzó kultúrakultuszáról. Idézgetem az „élethalál” cizellált, s épp ekként dögletes látványtárát: homlokzatok, kulisszák betegesen hajlongnak; kérészek, polgárok alattuk siralmaskodnak. A szépség foglyai: Tárgyak és Lények; normatívak – s némiképp hősiesek. Fel, fel, a humánum maradék, épületes ormaira! – az emberi gyengeségeken untig szánakozván, ugyebár…
Nem értékelték, mert nem élték. Át… Sem. Nem volt számukra előremutató dekadens, de fölöttébb csodaváró ifjúi éveikben. Magam is „leszámoltam” már koravén szorongásaimmal éppúgy, mint az 1980-as évek forradalmi szomorúságával. Miért érzem mégis az átható dohszagot (időerotikai szó, hoppá!) a „nézés”, azaz Klencsár Gábor fotóinak gyakorlatilag riadt és szűzies nézegetése közben? Önhatalmú színek és formák értelmezik az adott történelmet; (mi)közben idegenvezetői lelkesültséggel tarkított, már-már rokokó hangulatokat elegyít az alig rejtett romlásba a gáláns és ledér kapitalizmus. S így felhőtlenül ábrázolódhat a „pozitív életérzés” lélektani katasztere…
Klencsár Gábor felvétele
„Mínusszormínuszegyenlőplusz…” Nem tudok! Mit… Sem. Ezt be kell vallanom. Egy expozícióra ráexponálni, mindegy, hogy ügy(etlenség) okán vagy koncep(ciózus) hevülettel: a halál halála. Számszakilag kikényszerített élet, tehát. Szorzatos lehetetlenség – lehetőség… Mit látunk a képen? A kép másvilágát! Vannak motívumok: szertelenkedő kőkreatúrák, megszentült szerelemtestek – ágrólszakadások… Megvan a „van”… Egy darab Tér, egy darab Én – betöltekeztek meglétükkel. S a szemenszedett hiánnyal… Konkrétan és káprázatosan, ahogy képségükhöz illik. És fú’ a mindeneket széttagoló sirokkó, a Tenger multinacionális lehelete. És hiány támad a pozitív hiányból, és lét támad a negatív létből. Darabok esnek ki a darabokból – az egész esik ki az egészből! Chirico magán(y)érdekelt szelleme nem emigrál Itáliából. Itália nem fél Chiricótól.
Túléljük? Mit s miképp? Nem kérdéses: a halált; tisztán, humánusan – és gyorsan! A „véget” ha nem is elodázva, de felülírva. A képmezőt betöltő motivikus és szerkezeti feszültségek állandóak és jól elosztottak; nincs mit kitölteniük, nincs mit kioltaniuk… Folt vagy vonal, homály vagy élesség egyaránt a látszat jól definiálható, európai ürességét deklarálják; a végtelenített meggyőződést, hogy háborúság nélkül élvezhetjük éjfekete, tintahalas spagettinket egy kehelynyi fehérbor társaságában. Dixi! – és hozzá(m) szól némi melódia. Fermentált énekben terjeng a kísérteties azonosság!
Klencsár Gábor felvétele
Historizáló szemlélet babonázná itt úgy a mű(vészt), mint az értel(mezőt)? Ugyan! A véletlenszerű s vétlen jelenlét működik mindösszesen a mindennapok mindent elfedő (és feltáró!) maskarádéjában; vagyis: az egyszerű tudomásulvétel…
Lehetséges tehát a puszta formalitást – a forma elsődlegességét és önérvényét egy pillanatig sem tagadva, elkendőzve, netán kicsúfolva – a direkt és nembeli „közlés” irányába elmozdítani. Angyali ártatlansággal, persze. Semmiképp sem tolakodóan…
