A város Debrecen, ahol én is már sok évtizede élek, s ahol a könyv szerzői is, születésüktől fogva. Így nagyon is könnyű dolgom van, amikor ezt a felelgetős, beszélgetős kis kötetet olvasom, mert ismerem a város utcáit, tereit a Déli sortól a Darabos utcáig, az István úttól a Csapó utcáig. Ismerem a könyv szerzőit is, hiszen régóta vannak közös kulturális projektjeink, támogatjuk egymást elképzeléseinkben, terveinkben, törekvéseinkben, eljárunk a LED koncertjeire (Szénási Miklósért, és mert a zenéjük is jó), eljönnek a kiállításaimra (megnyitják, muzsikálnak a verniszázson), részt veszünk a Heller Zsolt által szervezett-rendezett kulturális eseményeken, együtt olvasunk fel műveinkből. Együtt csináltuk a Művészpáholyt is, és talán még folytatni is fogjuk egyszer.
Erre jöttünk, mondja a kötet címe, és igen, erre jöttek széles vagy keskeny utcákon, ide, a belváros szívébe, ahol én is lakom, s ahol a város apraja-nagyja rendszeresen megfordul. Nem körkép e versfolyam a településről, nincs benne, hogy hatszáz éves város, az se, hogy hány múzeuma, mozija, színháza van, csak az az ötven év, amit itt eltöltöttek (és eltöltöttem én is). És a gyermekkor reminiszcenciái a szomszédokkal, városlakókkal, a macskaköves utcák és a régi házak kipárolgásával, ahol „sötétben siettek haza a munkásnők”, és főleg a családdal (aminek fontosságáról nem a politikai lózungokból értesültek). És az apák emlékével is: „Nézd, int az apja, ott / a Demke, a szülőotthon állt” – int ki a versből az öreg Szénási. „E(e)mlékszel?”, szól a másik hang (Heller) már halott apjához, „hányszor jöttünk együtt és beszéltük, / na, majd, ha a zsinagóga elkészül, / akkor, akkor lesznek szépek az ünnepek.” S erre Szénási így: „Volt néhány pillanat, / amiről azt remélted, mindig veled marad.” A költők egyike (Szénási) önmagához szól, sorolja az elmúlt idő momentumait. „Csak a fotópapíron / szürke minden, a kavics / a járdán sárga volt”, s „a (A) rádióból lelkes, rossz zenék, / amikre mindig emlékezni fogsz. ” S(s)okszor békétlenül álltunk a világgal szemben, / pedig az olyan szépen van kitalálva” – mondja Heller.
Nem idealizál egyikük sem, ám a két hang eltérő. Szénási Miklósé tárgyilagosabb, rejtetten kritikus, de azért benne a sajnálkozás is, hiszen „úgy lesz e ritkás kertekkel / teli övezetből sűrűn / lakott városnegyed hogy / akik itt élnek nem is tudják / mit veszítenek el / micsoda perspektívát”. Heller Zsolt monológjának hangvétele elégikus, az elveszett éden utáni sóvárgást idézi, minden tárgyilagosságával együtt, és elvesztett édesapjának mindig jelen levő hiányát és emlékét, a közösen is bejárt, kedves helyeket. „T(t)örténhetett bármi, valódi grundként lehetett itt elbújni, mondja a zsinagóga kertjéről. Ugyanez a motívum más kontextusban megjelenik Szénásinál is: „Ott szakadt ketté a világ, azon a játszótéren.”
„N(n)em értettem, miért olyan fontos neked, / hogy lásd az utcák fényeit, halld azt a tompa morajlást, / ami a Piac utca felől minden alkalommal megérint, / érezni a házakból kiáradó dohos illatot, / melyek a régmúlt indián füstjelei”. Két költő beszélget egymással, vagy inkább mesél, emlékeket idéz fel, emlékre emlékkel válaszol. Kicsit olyan, mint egy négykezes, könnyed zongoradarab. A városhoz fűződő kapcsolatuk egy-egy láncszeme pereg előttünk, jó és rossz történések sejlenek. A múlt, a gyermekkor szervül, összenövünk vele, ahogyan a várossal is, érezzük, ha nem is így, nem is ugyanazon a helyen nőttünk fel, hogy mindez a miénk is. Otthon vagyunk benne.
Szólnunk kell a kötet készítésében aktívan részt vett fotográfus, Gólya György kitűnő fényképeiről, mint a város vizuális lenyomatairól. E fotók semmiképpen nem illusztrációként, hanem önálló entitásokként kísérik a szöveget, beilleszkednek, egy harmadik városképet képeznek, velük együtt válik a könyvecske egésszé. A két szerző versei cím nélkül jelennek meg, Szénási szövege álló, Helleré dőlt Times New Roman betűtípussal. A tipográfia és a kötetterv Török József keze nyomát dicséri. Az elegáns, visszafogott borítót Szénási Bence tervezte.