„Fontos szerepe volt a Mészöly Miklós–Polcz Alaine házaspárnak, Miklósnak és Alaine-nek az életünkben – vallja Szávai Géza egy interjúban. Még rendszerváltás előttről barátságban voltam Miklóssal. Aztán rábeszélt, hogy vásároljak Kisorosziban egy hétvégi telket házikóval, az övének a szomszédságában. Pénzt is adott kölcsön. Számomra ez hihetetlenül fontosnak bizonyult, lett egy búvóhelyem Budapest közelében. Igen szoros szimbiózisban éltünk vagy másfél évtizedig. Miklós haláláig. Házaspárokként is. Amire Alaine azt mondta, hogy ritka az ilyesmi. Én erről eddig nem írtam, a búvóhelyemet is óvtam, az emlékirat műfaja nem vonz, inkább taszít. Viszont gyerekkoromtól folyamatosan fotóztam, kisoroszi éveink alatt is. Nem hagyhatom veszni a sok fotót. Ám ha egyébre nem is, legalább képaláírásokra szükség van. És máris írásnál, könyvnél tartunk.”
*
„Én nem akarok, nem akarhatok házasság-könyvet írni sem Polcz Alaine-ről és Mészöly Miklósról, sem Ilonáról és magamról. Egy-egy ember élete a fontos. („Egy életünk van!, házasságunk több is lehet…”) (…) A házasság felől nézni emberéleteket?! Inkább fordítva. (…) Ezért írok külön-külön Polcz Alaine-ről (Az életed, Polcz Alaine / Asszony a hátországban) és Mészölyről (A templom és kilincse / Az élet és Mészöly Miklós). De ahogyan a házasság összeköti ezt a két embert, a két külön kötetet is dilógiának nevezem. Mert „összeállnak” a könyvek is. Magamban paradoxonszerűen fogalmazom meg: a DILÓGIA ebben az esetben olyan TRILÓGIA, melynek harmadik kötete az első kettőből épül fel az olvasó tudatában, mint az első két kötetből – és a két életből! – összeálló boltív. Nemcsak Mészölyéken, hanem saját magam és feleségem kapcsolatán töprengve kulcsszóvá nőtte ki magát a BOLTÍV. (…) Két, akár veszélyeztetett („gyenge”) lény egymásnak dől, és boltívet alkot. Egyik is, másik is megtámasztja magát. A másikkal. Úgy válik támaszává a másiknak, hogy maga is eldőlne, ha nem támasztaná őt a másik. Irtó fontosnak érzem: „boltívet” az egyedüliségükben (!) reménytelenül kiszolgáltatottak, már-már szerencsétlenek is alkothatnak. Boltívként pedig összehasonlíthatatlanul nagyobb a teherbíró képességük, mint külön-külön, vagy „mechanikusan” összeadva, mert a boltív sokkal több, mint az őt képező két pillér szimpla összege. A boltív: szervülő szerkezet, a maga nemében titok, csoda. Én így néztem Mészölyre, Alaine-re, és miért hallgatnám el, titokban így néztem a különc Szávai Gézára és törékeny, beteg feleségére.”
*
„A régi fotók közül is csak a beszédeseket választom” elhatározásom mellett kitartva két – külön – fényképpel emlékeznék a házasságuknak arra a periódusára, amikor már leszámoltak néhány illúzióval (egyre bizonyosabb, és aztán végképp bizonyos lett, hogy nem születik gyerekük). De életük külső körülményei többé-kevésbé rendeződtek, amúgy persze továbbra is eléggé viharos történelmi folyamatok közepette (forradalom Magyarországon, hidegháború a világban).
Megkapták a Városmajor utcai műteremlakást.
Alaine-ről itt készült egy színes és művészinek szánt (amatőr) fotó, de a színes technika (előhívás során?) befuccsolt. Ha e képet színesben látnánk, akkor elsősorban – vagy csak – a vakító, kellemetlen „fuccs” hatna, de fekete-fehérben nézve nagyon ott van, az élete e szakaszában megint – titkoltan, de – megriadt Alaine.
Mellette, szemben („fotóice” értve: szemközti oldalon) a talányos, érett férfi, Miklós. (Talán nem amatőr fotó, de sem Alaine, sem Miklós nem tudta megmondani, ki készítette. Akárki volt, remek a felvétel. A jó érzékű fotós „eltalálta” Miklóst.)
*
Warhol kamerája – a tettenérés tanulságai címmel Mészöly értekezést is írt a „képfelvétel” természetéről, logikájáról. Nem véletlen, sőt beszédes, hogy a mindent és mindenkit szenvtelen tárgyiassággal rögzítő semleges kamerák warholi világában találtam meg azt a fotót, amelyen úgy éreztem, hogy „fényképen is működni látom” azt a boltívet, amelybe „belehajolt” néhány évtizedre (ahogy másképpen mondani szokás: mindhalálig) Mészöly Miklós és Polcz Alaine.
A fényképet bárki készíthette (nem tudni, ki az illető), Alaine és Miklós társaságban voltak, a fotón is többen szerepelnek, köztük Miklós-Alaine elvegyülve, meghúzódva a „tömegben” – mintha csak Warhol közömbös kamerája előtt.
Ahogy valóságosan is érezhették magukat.
Nem kellett tetszelegni, „fotózkodni”, szerepelni.
Na, itt természetesek!
Derűsen (úgyse figyel rájuk senki!) áll a két pillér egymás mellett – és él a boltív. Ezen a fotón, átlagos, semleges tömegbe keveredve.
Így látja őket a Fennvaló is, amint a feléje áramló nagy tumultusban (feltámadás, megdicsőülés, miegymás?) elvegyülve, egymásnak támaszkodva (vállvetve) állnak, talán haladnak is. Persze vitatkoznak.
Érdemes nekünk odatolongani? „Tolongva eléje járulni?” – méltatlankodik Miklós.
„Igen, kincsem, igen!” Alaine erősen tartja, irányítaná, karon fogná, megragadná Miklóst. De ez a férfi mindig értetlenkedik, ellenkezik.
„Minek?” Úgyis magával sodorja őket a tömeg, az élet, miegymás.
Van mit néznie, szemlélnie a Fennvalónak. Irigyelhető is ezért a Nagy Szemlélő. (Én irigylem. Majd megbeszéljük. A végtelenségig lesz időnk, Uram, amikor majd találkozunk.)
De így visszapillantva: szeretem elnézni néha ezt az Alaine–Miklós boltívet, csak amolyan „emberi perspektívából”. A Fennvaló talán másképpen néz. Mindenkinek szíve joga. Szívünk joga. Nézünk, mint a moziban. Ha még emlékszünk, mi volt a mozi. De a képek maradnak. Emlékezetben, papíron, képernyőn. Nézünk, mint…
Amíg csak konyec, „rómaiul szólva, miként a pápa” szokott: fine del primo tempo.
*
„ARCVESZTÉS NÉLKÜL”: jellegzetes „hosszanti” kép. Mert rajta élethossziglan tartó, jellegzetes arckifejezések.
Javasolom jól megnézni Alaine arcát. (Miklósét is lehet, persze, de ez a könyv Alaine-ről szól.) A belendült, szenvedélyesen érvelő Miklós – nyilvánosan is – ellentmondást nem nagyon tűrő egyednek mutatkozik (ami csak – jellegzetes – látszat, de hát ez látszott!).
És Alaine? Amikor tehetetlen, akkor is tesz „ellene”, tehetetlensége ellen. És mit tehetett, amikor már semmit nem tehetett? Hát nevetett! Így. Mint ezen a képen. Egy egész életen át.
Ha nem fél az ember, ha nyugodt, nem támad rá kutya.
Nevető emberre sem (legalábbis nem mindig!) támad szenvedélyes, dühös ember.
Így hát mindenki (kutya, ember stb.) „megőrizheti az arcát”.
*
Polcz Alaine életét raknám össze egy kis könyvbe, sok fotóval, és felmerül bennem a kérdés: aki nem ismeri/nem ismerte Alaine-t, mit sem tud róla, és kezébe veszi e könyvet, átlapozza, végignézi a portrékat, nos Alaine arcai, arckifejezései mondanak neki valamit? Érdekes lehet számára ez a gyereklány-kortól öregasszony-korig követhető arc-folyam a maga beszédes változásaival?
Hiszen van, létezik testbeszéd, nap mint nap olvasunk róla, nézzük, értelmezzünk magunk is. Vajon egy (ez!) az évtizedeken átívelő arc-beszéd kifejező annyira, hogy végignézzük? Számomra ugyan Polcz Alaine életének, sorsának, egyéniségének, törekvéseinek és személyiségének felmutatása a feladat, de nem csupán ennek valósághű megvalósítására törekszem.
A látványban, képeken követhető ember-, asszony-életek (asszonyember-életek) sorába illeszteném. „Egyúttal /egyidejűleg.”
Testbeszéd, alkat, jellegzetes „testmondat” (ugye, ha már van testbeszéd!), szinte „test-szólásmondás” jellegű fotóval jelezném, mire gondolok (miközben persze Alaine-t mutatom!). Pillantson az Olvasó az itt látható két fotóra. Gondolom, a lényeget leolvassa róluk. Én azt a címet adtam a két fotónak: Slussz-pássz! Az egyik képen nyilván Alaine, a másikon Ilona, ha anyámról is volna ilyen mozdulat-rögzítő fotóm, akkor teljes volna „a kép”, akár egy szoborcsoport. Életemben e felsorolt három nővel vitatkoztam a legtöbbet. A vitát mindig ők zárták. Mindhárom vitapartnerem utolsó szava, na és a kísérőmozdulata, testmondata, amellyel illusztrálta, ez volt: Slussz-pássz!” Ennyi volt, nincs tovább. Nem marad, csak a kajánság: Alaine egyik keze éppen sínben volt, sérülés miatt, amikor a kép készült, így azt mondhattam, ez egy gipszbe tett, jellegzetes mozdulat.
Mindig szerettem elkapni az ilyen típus-mozdulatokat. Ezeken belül pedig az egészen különöseket, egyénieket, de általánosan értelmezhetőeket. Mert ezek az igazán „közérthetőek”.
Ugyanígy kerültem gyerekkorom óta (amióta fényképezőgépet lötyögtetek a zsebemben vagy a táskámban) a fotózáshoz társuló, elmaradhatatlan, megszüntethetetlen viselkedések „megörökítését” (ha már felszámolni képtelen voltam). A fényképezőgépek lencséjét észlelve beállunk valamiféle – számunkra mindig előnyösnek vélt – pózba. Nos, én kerültem a pózokat, elég sikeresen, mert a géppel állandóan játszadozva (mint cigarettások az öngyújtóval) már nem észlelték a „megcélzottak”, hogy mikor kattintok, vagy kattintok-e egyáltalán, meg hát aki ennyit játszik azzal a szerkentyűvel, annak nincs is film a gépében. Így aztán fesztelen, természetes viselkedést, felkészületlen, „valóságos arcukat mutató arcokat” fotózhattam. Érdekes, netán tanulmányozásra is méltó, ha megvan a fotózás előtti pillanatokban készült felvétel (amiről nem is tudnak az érintettek) és a – tudatos „kész mű”. Magammal, saját ábrázatommal példálózom, másokat nem sértve (na jó, Miklósék ezt is mindig megbocsátották!). Hárman vagyunk a képen, Miklós és én, Alaine pedig fölöttünk – és ránk? – „vigyáz”, bizonyosan sejt is valamit (zseniálisan működő érzékei voltak). Ájlonka, akit erre megkértem, „próbálgatta” a gépet, mi meg közben, miként az „látva vagyon”, egészen jól elvagyunk, szórakozunk. Na és aztán rákészülünk, és ültünkben „beállunk” a kész műbe.
Ilyenek vagyunk tehát „az életben” – és másmilyenek vagyunk egy fényképen. Paradox pillanat és tapasztalat: mindkettőt megnézhetjük, és összevethetjük.
Mit ne mondjak, vannak ám különbségek.
Nézhetem, amint a „kész mű”-szerű – művi – fényképen én is bekomolyodom, besavanyodom, mint télire eltett uborka az üvegben, Miklós is a – vélt – örökkévalósághoz illő képet vágott. Mert a fénykép megmarad. Örökre. Rögzült. Bárki, bármikor hosszan nézheti ezt a rögzített látványt.
Anélkül, hogy eligazító-magyarázó képaláírások műfajától az elméletieskedés felé tangóznék, csupán annyit szeretnék jelezni, hogy jómagam a látszat mögötti, az igazi arcokat akartam fotózni, de rákattintottam a bevallott, megjátszott látszat-látványokra is. Mert bármi beszédes, (valamit) kifejező lehet.
Hiszen – ismételten csakis magammal példálózom – a saját arcomat se ismerem. Gyakran félnem kell tőle… Hajdan a kislányom, aztán a három unokám rám szokott kérdezni: „Géza, haragszol?” Kiderült, hogy amikor nagyon koncentrálok, valamin nagyon elgondolkodom, egyszerűen szétesik az arcom valamiféle hülye, elhagyott, élettelen „alap-arcra” – leereszt, mint kilyukasztott futball-labda –, számomra mintha már nem is létezne, talán nem is érzékelem, mert teljes valómmal más egyébre figyelek. És a kontrollálatlan alap-arc komor, bizony: a kisgyerek számára riasztó. Nem ezt szokták meg, nem ezt várják el tőlem, és ha ezt látják, mindig aggódva rám kérdeznek az unokák. Nem szeretem ezt az arcomat, amit különben nem igazán láthatok, bár megpróbáltak így is lefényképezni… Elszörnyedtem magamtól.
De látnunk kell az arcokat. Portrék rakosgatása, válogatása, e könyv írása közben legalább ennyit el kellett mondanom. Hogy szenvedélyesen érdekel „az arcok igaz arca”. És oly változatos látványaik is.
*
Készülnek fényképek – ritkán –, úgy, ahogyan az élet ír. Érzékenyen érint, amit látunk, meghat, elgondolkodtat, olykor igazságot oszt, de legalábbis igazságérzetet mozgat.
Ilyenkor csupán rögzíteni kell, ami elénk tárult.
