Színek, fények, képek, jelenségek áramlása… igen… a Rippl-Rónai „iskolában” festőnek készült Takáts Gyula – ahogy ő fogalmazta – „több oldalról kapja a fényt”: fest, rajzol, versel… és a körülötte tobzódó látvány csodálatára örömmel invitál másokat is.

A Kút (1935), Kakuk a dombon (1937), Május (1939), Családfa helyett (1941), Hold és hárs (1943), kötetek bizonyítják, hogy ez a pár év az egyik leggazdagabb, legfelszabadultabb, hol aprólékosan természethű, hol izgalmasan formaközpontú, rajzos kedvű, sajátos, egyéni lírai értékeket teremtő korszaka volt. Versnyelvezete érzékletes, érzéki… ebben az időszakban a leggyakrabban használt szava alighanem a fény… és a fény ezer-meg ezer sugárra bomló színzuhataga, a mindent átfestő, felemelő és átértelmező, lírai – valóság!

Fehér szirmok, sárga csodák, // fekete bárkák, bordó nádasok…” (Balatonparton)

„– Ki látott engem? – Se föld, se víz alattam. Akár a fény, akként suhantam.” (Fakutyán, fényben)

Szinte megelevenedik előttünk az ecsetkezelésben már jártas, és most egy másfajta kifejezésmódban örömmel kísérletezgető fiatal művész, aki lepkegyűjtő módjára lesi, gyűjti, boncolgatja a látottakat:

Hallottad a csendet zenélni,
mikor halkan hangot ád?
Melyben a lepke szárnya, ha röppen,
zajongó csattogás.
Mily mesés, ha hallanád,
amint az opálos szirmon
a méh tipeg
És szürcsölése, amint a mézet issza,
s a virág sírása
mily édes, mézes hangcsodák.
Ökörnyálhúr
mily pendülő zene,
ha fűszálhoz csapja
a pirosló ősz szele.
Mikor tücsök hátán
a napsugár mesélve pattog
,
s szerelmes szöcskék sarkantyúja
pucokdombok között
pendülve-csendülve csattog.
Hallottad a csendet zenélni,
mikor halkan hangot ád?…
Csitt! – Meg ne mozdulj!
E csendben még véred is
vulkáni mormogás…

(Sohasem hallott zenék)

Kevés ehhez fogható, már-már tapinthatóan plasztikus, látványt, hangot, színeket, ízeket egyaránt érzékeltető természetfestő lírikusunk van. „Idilli tájköltő” volna?! Aki Takáts Gyula teljes életművét ismeri, tudja, hogy ez a szemléletes, minden körülményre, minden apró mozzanatra hangsúlyt fektető látásmód nemcsak Takáts Gyula lírájára, hanem más műfajaira is mindvégig jellemző marad, akár prózai írásaira, akár esszéire gondolunk.

A képszerűség nála nem formai kellék, hanem látásmód, ezért tudja könnyed hajlékonysággal alkalmazni a verseiben, helyszín- vagy jellemábrázolásra egy-egy novellában, de például az esszéiben, kritikáiban megfogalmazott megállapításai is ezért olyan tű élesek.

Skiccek, vázlatok, 30-as évek

Vízfestmények, pasztellképek, 30-as évek

Ez a derűs időszak azonban nagyon hamar véget ér. Fenyegetően közelednek a harci dobok, riasztó eszmékről hallani. Bár Weöres Sándor még vérfagyasztó szóviccel leírhatja egy Takáts Gyulának szóló balatoni levelében, hogy „Ölel gurgulyád, hazafi Weöres Sándor, nemzeti, nép- és műköltő; Csönge”, a dátumra nézve aligha van kedvünk nagyon mosolyogni: 1939. júl. 17. (Az is igaz, persze, hogy Weöresnek már 1933-ban volt bátorsága leírni az alábbi sorokat: „Hitler / A dermedt Föld / figyelme / jégcsapként lóg a bajuszán.”)

Takáts Gyula önfeledtsége is csakhamar elborul… már a korábbi megjelenéseket is újra értelmező és új verseket is tartalmazó Se ég se föld című kötet (1947) nagy része is ezt a komor hangot üti meg, a háború viszontagságai és veszteségei után kilátástalan jövőkép nyomaszt.

A háborús éveket Takáts Gyula szintén a Balaton mellett tölti. Több oka is van ennek a döntésnek. Legfőképpen, mert semmi áron nem kívánt bevonulni. Egészségügyi okokból mentességet élvezett ugyan, de a háború vége felé az egészségügyi alkalmatlanság már mit sem ért. Sürgető baráti tanácsra a lehető leggyorsabban elhagyta Kaposvárt. Természetes, hogy Fonyódra ment önkéntes száműzetésre, hiszen itt volt kedvese, Gallé Kornélia, és amúgy is úgy ismerte a berket, mint az őslakosok… talán még náluk is jobban. Ha rejtőzködni kellett, hol máshol érezhette volna magát nagyobb biztonságban, mint az ember nem járta berekben?!

Hol írással, hol nyugodalmasabb, barangolósabb napokkal telt az idő. Egy ilyen felfedezős alkalmat örökít meg egy korai rajzmappája, amelyben a zsírkréta rajz egy sümegi kirándulás emlékét őrzi. Kisfaludy Sándor sümegi présházánál járt, s az élményt nemcsak rajzban, versben is megörökítette. Érdemes idézni, mert a témához illik.

Kisfaludy présháza Sümegen – rajz és vers

A városi, kaposvári zaklatottabb életből a viszonylagosan nyugodtabb Fonyódon végre alkalma van megírni első nagyobb lélegzetű regényét, a Polgárjelölteket. Keserű képet fest a kicsinyességbe, bornírtságba, tehetetlenségbe, kisstílű vágyakba és alantas erkölcsökbe fulladó, züllesztő vidéki kisvárosról, ahol lehetetlenség tisztát álmodni és bűntelennek maradni. Úgy ír, olyan nekikeseredéssel, mintha ez az egész tespedt posvány, épp ez lett volna az okozója mindannak a háborús nyomorúságnak, ami most rájuk zúdult.

Ugyanez a hang zeng tovább a háború utáni éveket feldolgozó, helyileg a Balaton parti településeken játszódó, Kinek könnyebb? (1963) című novelláskötetében. Primer, gyilkos indulatok fojtásában zajlik itt az élet, bosszú, sértettség, falusi iparos-gőg, kapzsiság, hiszékenység, babonák, szóbeszéd, mendemondák, íratlan szabályok, önkény, maguk szabta törvények, vétek, bűn, sorsszerű bűnhődés… Tatay Sándor Csipke című novelláskötetének, vagy a Ház a sziklák alatt, vagy épp Cseres Tibor Hideg napok című regényének klímájával rokon ez a sűrű világ.

Kevés benne a fény, a megnyugtató végkicsengés. Talán csak egy kivétel van benne, a „Magyar Guernicát” megfestő A pásztor című novella. Tárgyilagos, szenvtelen hangú leírással indít; zötykölődő, végtelen szekérsor hordja a sebesült katonákat a fonyódi kikötőbe, hogy onnan a badacsonyi honvédkórházba szállítsák őket. A menet a csaknem üres, kifosztott gyógyszertár előtt halad. Mintha ez az érzelemmentes pásztázás is az egész háború, a kisemberek kiszolgáltatottságát, értelmetlen szenvedését hangsúlyozná. Ebbe a lélektelen folyamatba lép be a juhász, aki a rábízott állatok számára vásárol gyógyszert. Ide-oda hajtja őket, nehogy a katonaság kezére jussanak. A következő kép már az otthonukból kitelepített lakosság szánalmas menetét mutatja… gyalogosan, szekérrel, kisebb-nagyobb batyukkal, szerény ingósággal menekülő szerencsétlen emberek sorát. Aztán repülőgép jelenik meg az égen és végigbombázza, végiggéppuskázza a menekülő embereket és a karámba terelt állatokat. A mészárlásból alig pár ember és állat menekül meg. Megtizedelt nyájával, elnémult kutyájával újra útnak ered a juhász. Karján egy megárvult, hároméves kisfiút visz. Már nem juhász. Pásztor… akinek lábnyomai a fagyott hóban csillogtak… Ecce homo. Íme, az eltűnt Nagyberek etikája – és pátosza.

Takáts Gyulát 1949-ben a Kaposvári Rippl-Rónai Múzeum és a Somogy megyei múzeumok igazgatójává nevezik ki. Értelemszerű, hogy értékmentő munkáját innentől kezdve „hivatalos keretek” között is folytatja, noha megdöbbentő körülmények között. Ezt jól szemlélteti az alábbi idézet:

„1958-ban a múzeum dolgozóinak létszáma 2 főfoglalkozásúra csökkent (igazgató és restaurátor). 61-ben a restaurátor munkatárs is nyugdíjba vonult.

»A múzeumban megalakult új néprajzi szakkör és a régi múzeumi baráti kör segítségével megkezdjük a szellemi néprajz, így a Somogy megyei népmese, népköltészet, népdal és tánc gyűjtését, magnetofon- és filmfelvétel segítségével.« — próbálta a lehetetlennek tűnő feladatot külső erők bevonásával megoldani a Rippl-Rónai Múzeum egyetlen tudományos dolgozója és igazgatója, Takáts Gyula.

Ugyanakkor azonban vázolta a legszükségesebb tennivalókat is:

»A szakterület decentralizálása és a megyei regionális szervezetek kialakítása megköveteli, hogy a Balatontól a Dráváig húzódó nagy megye gyűjtőterületének középpontjában, Kaposváron fölfejlesszék… a Rippl-Rónai Múzeum részlegeit. Így a régészeti, néprajzi, képzőművészeti szakokon kívül szükséges lenne egy irodalomtörténeti részleg megszervezése is.

Ennek megfelelően a személyi fejlesztés elengedhetetlen. Az utolsó négy évben három, illetve 4 tudományos státusról egy személyre sorvasztott múzeumhoz szükséges lenne a megelőző státus alapján egy régész azonnali kinevezése, utána egy néprajzos, s akkor magam (ti. Takáts Gyula) kizárólag művészet- és irodalomtörténeti kutatással foglalkoznék, s mindkét muzeológiai szakot el tudnám látni.

Természetesen szükséges lenne a meglevő műhelyek és laboratórium kihasználására egy restaurátor és egy állandó adminisztrátor alkalmazása is. Az ilyen felfejlesztés elmaradása esetén ekkora területen egy személy aligha oldhatja meg egy megyei tájmúzeum feladatait.«

A Rippl-Rónai múzeum állománya 1961-ben 1 fő régésszel, 1962-ben 1 fő restaurátornál gyarapodott, és így újra megindulhatott a régészeti gyűjtő–és ásató munka is.”

(A Somogy megyei muzeológiai kutatás története, Somogyi Múzeum füzetei. Kiadja a Rippl-Rónai Múzeum, Kaposvár, 1966.)

Az áldatlan időszak ellenére gazdagodik a múzeum régészeti, néprajzi és műkincs állománya. (Hozzáfűzzük, hogy még ilyen körülmények között is 1949- és 1967 között 117 (!) időszakos képzőművészeti kiállítást rendeztek a Kaposvári Rippl Rónai Múzeum falai között!)

Kultikus irodalom- és művészettörténeti értékkel bíró helyeket mentenek meg a Balaton úgynevezett „második vonalának” településein is, mint pl. niklai Berzsenyi kúria, vagy a somogytúri Kunffy Lajos Emlékmúzeum. De Takáts Gyula az emberi sorsokkal is foglalkozik, így a Berzsenyi leszármazottak, vagy az aggastyán Kunffy Lajos életének alakulását is szívén viseli és egyengeti.

Takáts Gyula múzeumi portréja, 60-as évek

Az ötvenes évek komoly megrázkódtatásokat és nagy fordulatokat hoznak Takáts Gyula életében. Többször és fenyegetően tornyosul fölé és családja fölé a korábbi, szépséggel, harmóniával, művészettel telített élet, az „Éden elvesztése”.

Nemcsak a balatoni családi villát, hanem a kaposvári családi házat is folyamatos kisajátítások érik, és míg a kaposvári ház elvételét nagy harcok árán sikerül is megakadályozni, a fonyódi villát nemcsak kifosztják, de évekre el is veszik tőlük. Pusztítás, dúlás, gyűlölködés, a legalantasabb megnyilvánulások mindenütt. Korábbi kedvese, Gallé Kornélia gyógyszertárát is kisajátítják, őt Somogyjádra helyezik. A legnagyobb csapás azonban 53 tavaszán éri, amikor egy tragikus balesetben elveszíti legfőbb támaszát, segítőjét, életútjának és művészi pályájának legfontosabb egyengetőjét, az édesapját.

Alig fél év múlva Takáts Gyula 42 évesen rászánja magát a házasságra. Feleségét, Szabó Ilonkát 53 karácsonyán mutatja be a családnak. A családi konstrukciókban bekövetkezett változás (házasságok, család) végső soron ellehetetlenítették a korábbi fonyódi élet folytatását. A családi villa immár sem pihenésre, sem kikapcsolódásra, sem barátok fogadására, sem elmélyült alkotó munkára nem volt alkalmas. Ekkor határoz úgy, hogy új, önálló életteret keres magának. A Balaton északi partjára, Balatongyörök-Becehegyre esik a választása.

A Balaton északi partján új feladat várja. Az értékmentés felett egy csapásra az értékteremtés veszi át a dominanciát. De mit is akar itt, a Balaton egyik legcsodálatosabb panorámájú, de leginkább emberpróbáló, kies-kietlen tájon Takáts Gyula?! Nem keveset. Édent teremteni. Dús, fügét, szőlőt, gyümölcsöt ontó, bort fakasztó kertet a sziklán, meghitt fészket a hitvesnek, örömteli szállást a barátoknak, ihletett otthont a múzsáknak.

Sok oka volt ennek a heroikus elszántságnak. Negyven éves elmúlt. A kívülálló számára beérkezett ember. Sikeres. Verseskönyvei, regényei jelentek meg. Nevét ismerik. Kitűnő állása van: múzeumigazgató. Mindeközben nap, mint nap szembesülnie kell vele, hogy „beérkezett, de nem befutott” ember. Évek óta nem jutott publikációs lehetőséghez. Művészileg újat, izgalmasat hozó, jelentős és szeretett művének, az Egry Józseffel közösen alkotott Vízitükörnek még csak esélye sincs a megjelenésre. Mindketten épp csak „megtűrt” művészek. Takáts Gyula szívósan harcol a megjelentetéséért, végül sikerül is – de már csak Egry halála után, 1956-ban.

És milyen a „beérkezett ember” állása?! A hatalom packázásnak szemérmetlen gesztusa: egyszemélyes múzeumban ő lehet az igazgató. Ki tud minderről?! Jószerével senki. Takáts Gyula rejtőzködő és fegyelmezett ember. Tisztességgel teszi a dolgát, védi mindazt, amit értékesnek tart, amiből építkezni lehet, házat, hazát, világot. Olykor persze kifakad:

Mindennap ugyanaz… És szívgörcs… Hivatal… Magány és harc közt zsongó őrület…
Mindennap ugyanaz… És epegörcs… Hivatal… Magány és harc közt zsongó őrület…
Tíz éve láttalak! – Tíz éve már és lassan itt lesz a halál…
És újra ugyanaz és görcs és hivatal… Harc és magány, mely lassan őrület…
Csak állok és érzem Szalonta, Nikla és Sümeg harangjai már jönnek értem

(Két oszlop, 1. Virágok virága, 1961)

Hogy mit jelent számára Becehegy?! Elhatárolódást mindattól, ami lehúz, elnehezít, megbéklyóz. Útkeresést: a saját út, saját hang, saját világ, saját életforma megteremtését, a „dolgok elrendezését”. A vágyott önállóságot. A teremtés lehetőségét. Létrehozni valami hallatlanul nagyszerűt: fizikálisan és szellemileg is. Mert az élet nemcsak küzdelem, hanem alkotás is: cselekvés, tett, értelmes életforma, művészet.

Elhatárolódást, de nem elfordulást. Mert Becehegy arra való, hogy a saját küzdelmein, a saját megteremtett, kiharcolt harmóniáján, életformáján és művészetén át felmutassa, a világban létezik összhang és teremtő rend, és megértve a titkait, egy magasabb minőségű életet élve otthonosak lehetünk benne. Épp erre való a kert: mert a kert küzdelem és beérés, titkok és megértés, „anyanevelés”, az anyafölddel való birkózás színtere. A kert a „hasznos szép”.

Becehegy a Balaton egyik legszebb pontján az alkotó különállás színtere.

Ez nem az Olympos s én két oszlopot rakattam oldalába. Ragyognak messze az öblök fölött.
Rajtuk a háromszög galamb nélkül csupán tető, nem timpanon, sem a Szentlélek jele,
csupán remete Gyulának költői ketrece…
Két fehér oszlopot emeltem föléjük. Ragyognak messze az öblök fölött.
Egy-pár rím; húsz forint az ára! Egy lépcső kétszázba kerül.
Így raktam én Árkádiába lépcsősort rímekkel vulkán-tetőre e kettős hattyú-oszlopig…

(Két oszlop, 2. Virágok virága, 1961)

A becehegyi költői ketrec megteremtésével Takáts Gyula immár „igazoltan távol” van az irodalmi élet kelletlen és kellemetlen világától. Ahogy az már lenni szokott, minél inkább eltávolodunk valamitől, az annál közelebb jön. Takáts Gyula 1957-ben a Magyar Pen Club tagja lesz. Még ebben az évben megjelenik a Mézöntő című verseskötete és a Színház az Ezüst Kancsóban című regénye, amelyből évtizedeken át sugárzott nagysikerű rádiójáték is készül.(1)

Ettől kezdve szinte folyamatosan jelen van az irodalmi életben, a hatvanas években hét, a hetvenes években tíz kötete jelenik meg.

Takáts Gyula páratlanul gazdag alkotói évei ezek, nemcsak az írást, a festészetet tekintve is. Most válik újra igazán „plein air” művésszé, aki nyitott teraszán a tág panorámát nézve legszívesebben egy kis rajztáblán dolgozik… hol verset rajzol, hol képet ír.

Nehezen szólhatok róla. Épp azért, mert amikor csak tehetem, mindig ott ülök tükre fölött, egyik legszebb mészkő-teraszán. Mit mondjak róla, és melyik arcáról és lényéről szóljak?… És ismerem-e, amikor a látvány szemem előtt mindig szeszélyes gyorsasággal lényegül újra és újra át. Épp ez a megfoghatatlan, ez az állandóságot nem tűrő az egyik legbiztosabb vonása. És a többi?… Azok is ilyen aligha megfogható elemekből tevődnek össze… Egyre inkább úgy érzem e hosszú, csákány vágta, terasz fedélzetéről a nyári ragyogásban és még inkább üvegkajütöm téli kagylózúgásában, hogy állandóan próbára tevő mindez, ami itt van körülöttem. A képzelet és a művészi gyakorlatot kísértő. Bátran sziréntermészetűnek is mondhatom… … … És a fények?… A tükrök?… Ezek a nem mély vízre és vízről kinyíló fénylapok… Azoknak elvont, ragyogó mértana. A vízről táruló fénytani jelenségek, melyeken nemcsak érezzük, de látni is kell e felszín és környezet sok törésű tükrein túl is az alattuk rejtőző és csak a most, a tündéri pillanatokban, az alkalmakként fölvillanót.” (Genius Loci… 1968, Egy kertre emlékezve, 1971)

Ahogy képeit is dúsítják és színezik az egyre változó, pillanatonként omló és összeálló színek és formák, úgy gazdagodnak látványban, színben, formákban eddig sem szegény versei. Felébredő rajzoló kedvét a szintén Balatongyörökön nyaralótulajdonos gyerekkori barát, Martyn Ferenc is élesztgeti, minőségi papírokat, rajzeszközöket vásárol számára, bírálgatja, rendezgeti képeit, sőt még önálló kiállításra is rábeszéli (Pécs, 1964). Ettől kezdve már nem is kell nagyon unszolni, sőt, egyre inkább olyan kiállításokra vállalkozik, amelyeken képei mellett nagy tablókon versei is megjelennek. Van miből válogatni, több tucat rajzmappában több száz kép lapul: néhány olaj- és vízfestmény, de többnyire inkább zsírkréta, és pasztellképek, vagy egyszerűen csak golyóstollal rajzolt, esetleg utóbb zsírkrétával színezett grafika.

Golyóstoll-rajzok, 60-as évek

Színes zsírkréta-képek, 60-as évek

Becehegy élményanyagának hatására egyfajta finom attitűdváltás is érzékelhető Takáts Gyulánál. A somogyi Balaton-part, a Nagyberek világa földrajzi-geológiai érdeklődését keltette fel, és ezt a fonyódi tudós-polihisztor, Bacsák György kutatásai is mélyítették, (ld. Takáts Gyula hagyatéka, Bacsák György feljegyzései, jegyzetei, kéziratai a Balaton-környék történetével, régészetével, földrajzával kapcsolatban, valamint újságcikkek, újságok -Balatoni Kurír- 1920-40…stb.).

A becehegyi magasságból feltáruló széles panoráma viszont inkább meditatív, töprengőbb, létkérdésekkel vívódó szemléletre sarkallja; korábban csak átsuhanó fogalmak most kezdenek otthonossá válni a versekben: az idő, amely sziklákat lapoz. Nem „humanizált”, nem gonosz, vagy kegyetlen, de szakadatlan halad, formál, változik. Van. Ebben a közömbös időben, ebben a vég nélküli időfolyamban és végtelen térben kell létezni és emberhez méltón, a későbbi generációk számára is hasznosan tevékenykedni.

Egyre sürgetőbb a környező világ megértésének felszólító parancsa, a világ, amely kész a párbeszédre, de tragikus módon nemhogy nem értjük, de nem is vesszük, fel sem fogjuk ezeket a jeleket… pedig jelek közt élünk… Egyre inkább meggyőződésévé válik, hogy „a mamuttalpú van”-nal szemben a rejtett folytonosságú kultúra – a tudás, a létrehozott összhang, a kiszenvedett harmónia, az alkotott szépség – az, amely a túlélés záloga.

Ahogy sokasodnak a jó borra és jó szóra szomjazó baráti látogatások, úgy sokasodnak a közéleti szerepek is; felkérések, szerepvállalások, tagságok…

Mindezekkel együtt pedig a felelősségérzet felerősödése. Takáts Gyulát, más, a Balaton mellett szívesen idéző, alkotó művésszel együtt – mint például Illyés, Borsos, Szász Endre, vagy az ugyancsak Balatongyörökön szőlészkedő jó barát, Simándy József – felkérik a Balatoni Intéző Bizottság munkájában való részvételre. A művészek hatalmas, jobbára kilátástalan harcba kezdenek az évtizedek óta a Balatonra, mint a hazai turizmus fellegvárára tekintő esztelen, ésszerűtlen, tájromboló, a Balatont és a természetet is tönkretevő, kizsákmányoló és züllesztő hatású beruházások és intézkedések, a tó körbebetonozása, a nádasok kiirtása, a parti övezetek felparcellázása, az évszázados települési struktúrák szétzilálása, az oda nem illő építkezések, a művelési területek turisztikai célú hasznosítása, a helyi lakosság morális fellazítása, stb. stb…. ellen.

Azon a tájon, ami számára egyetemes szépségek és kinyilatkoztatások színtere volt, ahol átérezhette a mindent bölcsen igazító rend szépségét, alkotó, tájformáló erejét, tanítását, a kulturált ember és az értőn művelt táj összhangját, a történelem-táj-szellem hármasságából kibomló derült életforma harmóniáját, ahonnan letekintve elrendezhette magában a „világ dolgait”, komoly érzelmi krízist jelentett számára a balatoni értékek idegen prédára való jutása, a modern barbarizmussal való szembesülés.

„Amikor a hatvanas években megnyitották a baráti országok turistái előtt a Balatont, ránk szakadt a pokol. A minőségi szolgáltatások hiánya miatt a Balaton rendkívül olcsó volt, így a hetvenes években előfordult, hogy egy-egy hétvégén egymillió ember üdült a tó mellett.” – nyilatkozta Rosta Sándor, akit a 70-es években neveztek ki a Balatoni Intéző Bizottság főtitkárává.(2)

Takáts Gyula így ír: „…mind többször merül fel bennem a gondolat „A Magyar Nemzeti Park”-ról. Egy különösen aprólékos gonddal szerkesztett törvényről ábrándozom, amely „pro arte” ebben a földrajzi valóságban világos, mindenre kiterjedő figyelemmel védené nemcsak az itt gyökerező természetet, de a benne épült történeti, népi és művészettörténeti világot is. A víz élő vonalától az ormokra rakott holt kövekig. Mindazt, amiről érdekünkben gondoskodni kötelességünk és hozzá talán hatalmunk is van… Megőrizni azt a könnyen szétbontható valóságot, amely még teljes szépségében áll előttünk, és amely fölött a többit úgyis ősi rendje és szeszélyes szabályai szerint alakítják és védik és teremtik örök parancsaik szerint az évszakok és az idő…” (Genius Loci… 1968, Egy kertre emlékezve, 1971)

És nemcsak az erőltetett turizmus rombolását látja, hanem a szőlő-bor-kertkultúra letűnését is.

Csak zöld vessződ
jelzése még ha biztat,
faladról egy-egy levelet
néha, hogy szakítsak
s a volt gyümölcs-ízét
s mi fürtjeit veri,
pár sorban elküldjem neki,
két ujjammal döntve kövét…
Kit kerestek, íme kilép

(Száz nap a hegyen, 1975)

Tusrajzok, 1979

Maga sem sejti, hogy csakhamar még kegyetlenebb veszteség éri. 1977-ben elveszíti hitvesét, ifjúkori társát, mert kapcsolatukra a 24 éves házasság már csak a „szentesítés” volt.

A becei ház kezdettől fogva mitikus táj volt számukra. Valóságos és titokzatos lények népesítettek be minden zugot, itt lakott a becei hydra, az idő köveit tojó gyökérmadár, tenyerükből ettek szöcskét a zöld gyíkok, felröppentek a szilvafák, kezét nyújtotta a füge, beszélt és mesélt az egész szerves és szervetlen világ, mert volt, aki értette a szavát. Társa halála után Takáts Gyula Orfeuszként bolyong és szólít mindent, de mindhiába. A keserves keresést, a másként érzés, másként látás, másként szólás, a más dimenziókban való tájékozódás megannyi hiábavaló próbálkozását számos kötet őrzi. Nagy szellemi és formai bravúr, hogy ezt a szétesett, szétzilálódott lelkiállapotot a legfegyelmezettebb klasszikus formában, a szonettben képes féken tartani. (Kötetei: Vulkánok, fügefák 1978, A harmónia keresése 1979, A semmi árnyéka 1980, Százhúsz vers 1980, Kimondani 1981, Helyettük szóljál 1982, A rejtett egész 1984, Szonettek a Styxen túlra 1990).

Hófehér betűket ír
Rajzolni kellene s kezem
lassan mozdul… Alig emlékezem…
Arcod egy csillag tükrin át,
mint vers, csak fényli vonalát.

Leírni?… Még talán… S a toll
acél-madárként átszáll a falon.
Hideg a körmöm… A papír
fehéren hófehér betűket ír…

Kísérteti és olvasom.
Kék űr hideg-lila szava,
mint titkos könyvek mondata.

De tollam túl már a falon,
s hogy írjam így?… S ha nem!… Ki lenne még?…
A rácson át hozzám szól az az ég…

(Szonettek a Styxen túlra, 1990)

Toll- és tusrajzok, 80-as, 90-es évek

Takáts Gyula három év elteltével újra nősül, de az egykori Éden soha többé nem tér vissza. Többnyire magányosan él, bolyong a becehegyi világban, egy egyre erősödő, intuitív lelkiállapotban. Amit egy esszéjében Fekete Istvánról ír, őrá is igaz: „megérzései, látomásai, álmai és hallucinációi… és a nagybetűs Időnek kicsit mélabús és zsongító idézése. … nemegyszer hallotta magányában a mezők, rétek fölött ezt az ihlető zenét.” (Emléktábla-avató; Fekete Istvánról 1984,Tükrök szava – Betűk arca 1985)

Hogy legyen, akivel eltöprenghet a magányos, széles panorámájú tájban, társául szegődik egy különös, már-már mindent értő, mindent tudó, keleti bölcs: CsuFu. 1989-ben toppan be Takáts Gyula életébe… s bár még körülveszik a jégfalak, már van kivel várni a tavaszt…

1
Nem a nap… A hal úszik fölötte.
A naphal, akár az ifjúság
és pikkelyén a máig jött napok
hozzák és adják is tovább
Csu Fut, aki kertemben áll.

2
Kis házáról már lecsúszott a jég.
Most azon át, mintha csak lenne szebb,
mert jéggel tündöklőbb a Világ,
az itt kék tollhegyén e csepp.

3
Igy várja Csu Fu a tavaszt.
Bölcsebb se lett, se gazdagabb…
Nézi… Rajzolni, írni semmi kedve…
Körülveszik a jégfalak
ablakai s éneklő madarak.

(Az itt kék tollhegyén, Kövül az idő, 1989)

Csu Fuval könnyebb lesz eltöprengeni olyan fogós kérdéseken, mint hogy milyen is a természet rendje, mit jelent az élet és halál, a van, a volt és a létezés. és van-e valahol egy értelmesebb, szebb világ, amit bölcsesség ural – amiben nem fájdalmas a változás és az elmúlás, mert ez a rend. És mert Csu Fu és Takáts Gyula is tudja, hogy létezik az öröktől való rend és szükséges is, hogy létezzen, hát el is jutnak ők ketten Drangalagba.

Csu Fuval ketten sok kötetet írnak (Kövül az idő 1989, Versek Drangalagból, 1991, Az innen és a túl, 1994, Csu és Drangalag 1996, Már Drangalag viszi 2001, Hol is a volt 2006).

Csu Fu versek emlékezet után (részletek)

5
Csu Fu a fényről sokszor eltűnődött
és nem a nap, a ragyogó sötét
oszlatta el lelkéből a ködöt:
ahogy szívünkből sugárzik a lét.

6
Csu Fut így néha nem is látták.
Kereshették a kövek s követek.
Kedves pókja beszőtte házát
s hálót se tépve sétál köztetek.

Esti beszélgetés
Csu Fu, ha este lett,
nem gyújtott soha mécset
s a kérdésemre így felelt:
– A mécs kis kört világít,
de nézd csak, a sötét
átfényli az egészet… –

(Az innen és a túl 1994)

Takáts Gyulát 1999-ben újabb csapás érte, második feleségét is elvesztette. 88 éves. Attól, hogy egyedül botladozzon a szeretett hegyen, mindenki óva inti. A Heszperidák hajdan volt dús kertje elenyészik. Barackosa, mandulása elöregedik, szőleje elvadul, pincéjét feltörik. Néhány még termő fa kivételével kivágatja az elvadult kert növényeit. De a ház fölé új tetőt emeltet. Ne vesszen minden el.

„… És ahogy a part alatt
a baltájára néz,
akárcsak régi két barát,
örül Csu Fu,
hogy van kivel
s mint pásztor szótlan népivel
beszélget Csu tovább
baltája élivel…”

(Akárcsak régi két barát, Már Drangalag viszi 1991)

Csu Fu szerepe felerősödik: meg kell értetnie, el kell fogadtatnia költőtársával, Takáts Gyulával, hogy a dolgok és a létezés lényege a romlás és az elmúlás, ebből fakad az élet. Ennek tudatában kell értelmes életet élni; tisztában kell lenni vele, hogy a teremtett világ mulandó, változó. Ami nem mulandó, az az ideák világa. Ebben egyetértenek.

A versekben olyan hívószavak jelennek meg, mint bölcsesség, hallgatás, mindenség és újra csak a természet és a fény… A költői alapállás érdekesen kétféle; egyfelől rezignált bölcsesség, szemlélődés, másfelől valami egészen különös dolog: ami eddig csak fel-felsejlett a korábbi verseknél, a világ megkettőzése itt már egészen tetten érhető.

A reális, múlékony, romló világgal párhuzamosan felépült a halhatatlan ideák, eszmék világa. Modern kifejezéssel szólva, afféle „outsourcing” történik… a véges, a mulandó, a romlandó ’kiszervezése’.

Takáts Gyula és Csu Fu, a zűrzavaros világ és Drangalag, a véges idő és 13. hónap, a múló élet és az ötödik évszak…

A visszafordíthatatlan magány még néhány nyárra ifjúkora szép fonyódi kertjébe viszi vissza. Itt születik meg utolsó, hattyúdal kötete, a Hol is a volt (2006). Éterien finom búcsúversek. Egy lefutó filmtekercs elhalványuló kockáin még átsuhan egy madár, még megrezzen a lomb, hullám koccan a csónakhoz, föltáncol egy-zsombékdarab, lebukik… és az utolsó vízkanyar is elsimul.

A néma fakutyán
November és hattyúk helyett
fehéren villámlik a tél.
És berkünk tündér-partjain
a zöld helyett
varjaktól sötét
égerfa áll.
Fénylő jegén
a túlsó partra át,
versek helyett
süket magány suhan
a néma fakutyán.”

Epilógus:

Takáts Gyulával nem sokkal a halála után találkoztam. Álmomban a becei aprócska „költői ketrec” melletti kis terecskén nézelődtünk. Takáts Gyula a körülöttünk álló fákban gyönyörködött. „Nézd, milyen nagyszerűen lettek megmetszve!” – mondta örvendezve. Aztán, szavait nyomatékosítva, felemelte az ujját: „Jegyezd meg, ha egy jól metszett fára felnézel, a lombok között mindig rád sugárzik a fény!”

Fontos üzenet – odaátról.


Hivatkozások

1 Színház az Ezüst Kancsóban – rádiójáték Takáts Gyula regénye alapján. Szerkesztő: Albert Zsuzsa. > Adatlapja a Rádió Lexikonban.

2 MR. Balaton. > Nol.hu.