− Régen szerettem a könyvesboltokban bóklászni − mesélte egy régi ismerősöm a minap −, böngészni a kínálatot, belelapozni a kiadványokba, csevegni az eladókkal, de úgy múlt el belőlem ez a kedvtelés, akár hajdanán az első szerelem. Vagy éppen a második − tette hozzá göcögve, miközben kivett két szálat az eléje tartott cigis dobozból, az egyiket zsebre vágta, a másikra rágyújtott, pedig ott, ahol álltunk, nem lett volna szabad dohányozni.

− Köszönet érte, dörmögte. − Én már csak így vagyok ellenálló − bámulta a cigarettát sárgás ujjai között −, ezzel a halált okozó függőséggel.

− Nincsenek már forradalmárok – legyintettem, és esetlenül tüdőztem le a füstöt. Évek óta csak igen ritkán gyújtok rá, valódi kocadohányossá szelídültem.

− Ezeket az újmódi könyváruházakat nagyon nem szívelem − folytatta a történetet −, mind ugyanolyan borzadályos. Idegesítenek. És én is idegesítem őket, az egyikből ki is tiltottak. Egy időben naponta betértem oda, vártam, hátha csalódom. Nem csalódtam. A hozzá nem értés nem akarta föladni, hiába jártam a nyakára. Legutoljára leemeltem egy kötetet a polcról, a Világirodalom föliratú szakaszról, annak is arról a részéről, ahol az L-betűs szerzők sorakoznak. Odavittem az eladóhoz Mario Vargas Llosa regényét, megkértem, olvassa el a szerző nevét. Megtette. Akkor mit keres ez a könyv az L betűnél, kérdeztem jámboran. Nem is értette! Köszönés helyett annyit mondtam csupán, Garcia Marquezt meg az M-hez sorolják, ha nem csalódom. Amikor legközelebb betévedtem, megkértek, többé ne tegyem. Ne menjek oda, mert agresszív és udvariatlan vagyok. Nem állítom, hogy nem így van, azt azonban igen, hogy ők sem különbek. Az, hogy nem tudják tisztességesen betűrendbe rakni a szépirodalmi műveket, mert fogalmuk sincsen arról, hogy például a spanyol szerzők számottevő része két vezetéknevet használ, az egy dolog, de hogy a kereskedés ajánlata kizárólag és mindenütt az aktuális trendekre meg a csiricsáré förmedvényekre szorítkozik, azokat viszont minden áron rám akarja sózni; vagy hogy Jungot és a pillanatnyilag divatos gurut egymás mellett kínálják pszichológiaként, az már nekem sok.

Elhallgatott, kapkodva szedte a levegőt. A csikket a csatornanyílásba pottyantotta.

− És az antikváriumok? − vetettem föl.

− Azok közt vannak még viselhetők − gyújtotta meg a másik szál cigarettát. − Bár a kedvencem már nem egyszer fölhúzott. Interneten rendeltem egy olcsó, de megbízható kiadású Kantot. Nem figyeltem, s elfelejtettem kivenni a pipát a Kérek ajándékkönyvet opció elől. Kaptam is: Kanttal gondosan egybecsomagolva egy Courths-Mahler-füzetkét. Rózsaszínűt. Egy másik alkalommal Gabriel Marcel mellé Berkesi Andrást.

Hirtelen köhögés tört rá, úgy rázta, hogy azt hittem, menten megfullad. Megérintettem a vállát, mire fölemelte a kezét, mutatta, nincs semmi baj.

− Erre mondják, hogy ezt dobta a gép − szellemeskedtem, mikor csillapodott a rohama.

Mérgesen legyintett.

− Úgy már többször jártam, hogy rendeltem valami kütyüt, amihez ajánlott a rendszer ilyen-olyan kiegészítőt, aztán amikor megérkezett, kiderült, a kiegészítő nem azt az eszközt egészíti ki, amelyiket én megvásároltam. A magyarázat mindig úgy hangzott, valahányszor reklamáltam, hogy a program ajánl és nem ők. És a program szarik a kompatibilitásra. Vagyis végső soron azzal hozakodtak elő, amit te idéztél az imént. Csakhogy a könyvek azért mégis csak másak, nem? Másak kellene, hogy legyenek… Könyvesbolt, antikvárium, egyre megy, az eladók se itt, se ott nem értenek a dolgukhoz, és vélhetően nem is érdekli őket. Betéved az ember, és csak elkeseredik, mert ha már onnan is kiveszik a szellem, akkor…

Újra legyintett, lemondóan.

− No, megyek vissza dolgozni − nyújtotta a kezét, megszorította az enyémet, fölhúzta lyukas ujjú kesztyűjét, megigazította sárga mellényét, megragadta a falnak támasztott gereblyét, és ment vissza a társaihoz, akik az utóbbi percekben egyre ferdébb tekintetekkel méregették. Mikor elindult feléjük, az egyik oda is kiáltotta neki:

− Na, szedd a lábad, Guti!

A teljes nevét talán nem is ismerik, gondoltam.

Gutenbergnek hívják.

***

Sietek, gondoltam, amikor a fiú felém nyújtotta a kezét, s már rohantam is tovább. Már amennyire a sétálóutca térburkolatát fedő hártyavékony jégréteg engedte. Késésben voltam, éppen a korai jég miatt. A fene enné meg, hogy október utolsó napjaiban fagy! Miután beérkeztem a szerkesztőségbe, alig maradt időm fölkészülni a reggeli értekezletre. Utolsóként foglaltam el a helyem a körasztalnál, végighallgattam az értelmetlen szövegeket, a kiosztott feladatokat. Az értekezlet végén Gyuri, a rovatvezetőm rosszalló megjegyzéseket tett, amiért ezúttal is képtelen voltam érdeklődő ábrázatra cserélni azt a savanyú képemet.

− Márpedig nem vagyok erre képes, no – vágtam egy grimaszt −, mostanában pláne nem. − Ahogyan egy rakás egyebet se, tettem hozzá gondolatban. Van is bajom elég.

− Embereld meg magad, Gergő! – veregette meg a vállamat Gyuri.

A felém nyújtott kézre gondoltam, miközben elfelejtettem magam elé engedni a kolléganőmet az ajtóban, és akkor is, amikor csak hümmögtem, mialatt a kollégám a beteg gyerekéről beszélt. Tudtam, mit gondolnak rólam, mégsem tettem ellene semmit.

Késő estig benn maradtam, befejezni egy anyagot, aztán taxit hívtam, nem maradt erőm másra. Nyugtalanul aludtam, s bár másnap szombat volt, korán keltem és az őseim történetét írtam, nevezetesen ezúttal Igaz Gergelyét. Ebédelni is elfelejtettem, csak délután álltam föl a laptop mellől, nyújtóztam egyet, ettem egy kiflit kakaóval, ittam egy feketét, átöltöztem, aztán nekivágtam a városnak.

Előző nap tényleg siettem, de ma odaléptem hozzá, és adtam egy százast a fiúnak. Szóltam is pár szót. Hogy fordítsa a javára, vagy valami hasonlót. Bár inkább motyogtam, mint mondtam. A fiú rám mosolygott, elkaptam a tekintetét, indultam tovább. Szívesen megálltam volna beszélgetni. Érdekelt, ki ez a fiú, hogyan került ebbe a helyzetbe. Mégsem álltam meg és nem kérdeztem semmit. Számonkérő lenne a hangsúly vagy tolakodónak éreznék a viselkedésemet a járókelők, netán, ami rosszabb, maga a fiatalember, ezt nem kockáztathattam meg. Kényesnek nevezett helyzetekben soha életemben nem találtam a megfelelő hangot, a szükséges testtartást, a csuda tudja, micsodát. Nem egyszer tartottak emiatt goromba fráternek vagy érzéketlen seggfejnek.

Mert valahol goromba fráter is vagyok, meg érzéketlen seggfej is, aki képtelen a hangulatát a többiekéhez szabni. A magamé meg többnyire komor. Ettől nem szenvedek, nem gyötör depresszió, pusztán arról van szó, hogy számomra ez a természetes állapot. Semmiségeken heherészni, a másik hogyléte felől érdeklődni csak azért, hogy érdeklődjem valami felől, nem az én stílusom. S bár nagyon is túlteng bennem az empátia, kimutatni kevés ember előtt tudom. Inkább nem is kísérletezem.

Valaha próbálkoztam. Nyitott szívvel fordultam az emberekhez. Mindannyiszor baj lett belőle. Egy rosszul megválasztott szó, vagy nagyon is jól megválasztott, csak éppen megértésre nem lelő kifejezés, egy balul sikerült mozdulat, arcberendezésem eredendő alkalmatlansága keresztülhúzta a számításaimat, megcsúfolta szándékaimat. Olyan voltam az emberek világában, akár a macskák közt a skót lógófülű, amelyik lesunyt fülekkel születik, ezért minden macska azt hiszi, támadásra készül. Holott csak elbántak vele a tenyésztők.

Baktattam tovább a sétálóutcán, ritka pelyhekben hullani kezdett a hó. Október végén, az Isten szerelmére! Az aprócska kristályok lebegve szállingóztak lefelé, s mikor elérték az aszfaltot, pillanatok alatt piszkos vízzé olvadtak. Amelyik a kabátomon landolt, nyomban parányi, halványan csillogó vízcsöppé változott át. Mielőtt elértem volna a Széchenyi teret, befordultam egy mellékutcába. A folyóhoz igyekeztem, bámulni a vizet. Télen úgysem lehet sokáig, hidegben nem kellemes ácsorogni. Habár az se kizárt, nem is lesz igazi hideg. Idejét se tudom például, melyik évben fagyott be utoljára a Tisza. Gyerekkoromban még csúszkáltunk a hátán, át lehetett kelni a túlsó partra a jégen, léket vágva horgászni karácsony előtt. Hacsak nem képzelődtem akkor is. A gyerekek gyakran képzelődnek. Legalábbis én gyakran tettem.

Mikor elértem a folyóparti sétányt, újra megpillantottam a fiút. Ugyanaz a fiú volt, kétségtelen. Ugyanabban a pózban állt, a szemét lesütötte, kicsit meggörbítette a hátát, a melléhez táblát tartott − „Utcán élek, éhes vagyok. Kérem, segítsen!” –, a cipője orránál eldobható műanyag pohár. Előkotortam egy százas érmét, beledobtam a pohárba. Csörrent, ahogy a többi érméhez verődött. A nyelvemen volt néhány szó, mégsem ejtettem ki egyet sem, tisztában voltam azzal, úgysem kerülhetek a lényeg közelébe. Némán gyalogoltam le a partra. Kacsák ültek a vízből előmeredő köveken. Zöldes árnyalatú tollakkal a gácsérok, barnán a tojók. Néhány varjú és csóka sétafikált föl s alá a folyóparton, és ahol nyaranta horgászok ültek, most csak a hűlt helyük terpeszkedett. Szerettem ezt a környéket. A város zaja adta az alaphangot, de távolról, sejtelmesen hatolt csak a fülembe. Ha figyeltem, a híd kőlábán megtörő hullámok csobogását is tisztán ki tudtam venni. Korán sötétedett, én azonban tulajdonképpen szeretem az efféle szürkületbe hajló téli délutánokat, egy kicsit még akkor is, ha késő ősszel köszöntenek rám. Talán valahol északon kellene élnem, jutott eszembe, odavaló a habitusom, a temperamentumom, vagy annak hiánya. Az időről időre rám törő rideg komorság, ahogyan az anyám fogalmazott egyszer réges-régen. Eszembe jutott, ahogy meredten bámulom a halott nagyanyám, szólni nem szólok, a kezem úgy csüng a testem mellett, akár akasztott ember a bitófán. Meg akartam érinteni az anyám, ám valahányszor elindult izmaimban a mozdulatot eredményezni próbáló szándék, mindannyiszor felülírta egy felsőbb akarat. A sajnálat és a veszteség érzése. Szerettem a nagyanyám, őszintén sajnáltam, hogy nem láthatja többé a világot. Ez az érzés meg a veszteség kínja rágott belülről, nem maradt benne erő az anyám vigasztalására. Pedig értettem az anyjámat is, akartam is cselekedni, ám olyan hamisnak éreztem volna, ha megteszem. Mindazonáltal a hamisság érzését is hamisnak éreztem. Kiguvadt szemmel meredtem a tetemre, nem szóltam, nem moccantam. Az anyám úgy látta, ridegen és komoran. Megráztam a fejem, elhessegettem az emléket. Mindenesetre megpróbáltam.

Hátat fordítottam a folyónak, hazafelé indultam. A hó már nem esett, csak valami szitáló nedvesség maradt utána. Két sarokkal följebb újra a fiúba botlottam, adtam neki egy százast ismét. Rá se néztem közben, a számat szorosan összezártam, szinte fájt. Kutyát sétáltató nyugdíjasokat kerülgettem, andalgó szerelmespárokat, imbolygó részegeket, kisbabájukat tologató kismamákat, unokájukat terelgető nagypapákat. Kicsit fáztam, a cipőm átázott, a zoknim átnedvesedett, jól esik majd levetni otthon, gondoltam. Éppen azt tervezgettem, miként bújok a kanapéra, jó, bolyhos takaró alá, kezemben egy csésze forró kávéval, amikor újra a fiúba botlottam, aki a szemét lesütve, hátát némiképp meggörbítve állt, a melléhez táblát tartott − „Utcán élek, éhes vagyok. Kérem, segítsen!” –, előtte eldobható műanyag pohár árválkodott. Elfogyott a százasom, egy ötszázas címletű papírbankót gyűrtem hát a pohárba, belenéztem a fiú arcába, s megkérdeztem:

− Hogyan? Talán követsz?

A fiú értetlenül nézett vissza rám, ajkai elnyíltak, kilátszottak barnás, vékony fogai, s köztük a gyakori foghíj.

Nem vártam meg a választ, iparkodtam haza. Mire hazaértem, még háromszor találkoztam a kéregetővel, mindig ugyanazzal. Összesen hétszer botlottam belé aznap, és esküdni merek, hogy mindig ugyanabba, mindig ugyanabba. Otthon sebesen levetkőztem, kényelmes ruhába bújtam, kávét főztem, begubóztam a pamlagon, két kezembe fogtam a csészét, a kávéillatot szívtam magamba. Ha lehunytam a szemem, a fiú értetlen tekintetét láttam magam előtt, az elnyílt ajkak mögött a barnás fogakat, amelyek akár egy öregember szájában is lakozhatnának, és nem értettem az egészet. Sajgott a fejem, az első korty kávé leégette a szájpadlásom. Fölhördültem, fölpattantam, beleléptem a bakancsomba, kabátot öltöttem, és nekivágtam az utcáknak. A nedvességtől csillogó úttesteken bizonytalanul tükröződtek az utcai lámpák pisla fényei. Kutyagoltam, kutattam, s mikor a kéregető fiúra leltem, megérintettem a vállát. Mondani akartam valamit, ám a fiatalember ijedten húzódott el tőlem. Ettől nyomban kijózanodtam. Ügyefogyottan rohanni kezdtem hazafelé, mint akit üldöznek. Csakhamar azonban újfent a koldusba botlottam, kis híján fölborítottam, egészen közel került egymáshoz az arcunk, a két ijedt, szorongó tekintet, a némán tátogó szájak. Kihagyott a szívverésem, kivert a hideg verejték, s újfent loholtam, míg haza nem értem végre megint, berontottam a saját lakásomba, akár egy hódító hadsereg, ziháltam, levegő után kapkodtam. Nem kapcsoltam villanyt, lehánytam magamról a kabátot, betámolyogtam a nappaliba. Ültem a félhomályban, a város beszűrődő fényeiben, a bakancsomról sáros lé csordogált a szőnyegre, a fejem még mindig sajgott, zsongott, zsibongott, míg végül el nem nyomott az álom.

Szinte az egész vasárnapot átaludtam, mint akit letaglóztak. Estefelé fölhívtam az anyám, váltottunk pár semmitmondó szót, öt percnél tovább nem tartott. Közben megkeseredett a számban a nyál. Minden vasárnap öt perc, nagyjából ennyi volt a családi életem. Az egyre ritkább kivételektől eltekintve. Meg az állandó lelkifurdalás, hogy mindössze ennyi. És a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság érzése, ami rendre eltöltött, ha erre gondoltam. Bár nem gyakran gondoltam erre. Akkor azonban nem ez járt a fejemben. És a kéregető fiún is tűnődtem. Nyakamba kellene venni újból a várost, megkeresni és mondani végre valamit. Neki, róla, magamról. Valami lényegeset. Igazit. Nem mindig elég a tett, néha kell a szó is, jutottak eszembe egy régi ismerős, egy ködbe veszett lány szavai. Ezen a világon csakis abban van föloldozás, a szóban, visszhangzott a mondat a bal agylebenyemben. Egyikben sem vagyok jó, feleltem akkor, régen, régen, embertelen régen, s most sem vélekedtem másként.

A viszonylagos csöndbe élesen hasított bele a csengő berregése.

Fölálltam, az ajtóhoz siettem, kinyitottam. A kolduló fiú állt előttem, a háta görnyedt, a szemét lesütötte, valamit nyújtott felém. Egy tárcát. Fölismertem: az enyém, ebben tartom az irataimat. Átvettem. Egy kurta pillanatra egymáshoz értek az ujjaink.

− Tegnap este veszíthette el − motyogta a kéregető −, egy barátom találta meg.

Alighogy befejezte, már hátat is fordított. Kellett volna mondanom valamit, de csak szorongattam a tárcát, szólni nem bírtam. Nem hívtam be a fiút, nem tettem semmit, ezúttal sem, mégsem, csak álltam a nyitott ajtóban, kezemben a tárcám, a szememben a félelem, vagy valami ahhoz hasonló, a szívem hevesen vert, a halántékom lázasan lüktetett. Sokáig álltam így, sokáig, sokáig, véget nem érő időn keresztül, vigasztalan, föloldozatlanul.