Művészek önvallomásai zene és kép összefüggéséről – Láng Eszter riportsorozata
Láng Eszter: A művészetek „egymásba hatolásának gondolata nem új, utalnék Tamkó Sirató Károly 1936-ban írt dimenzionista kiáltványára (Dimenzionista manifesztum), amelyben a művészetek egymásba hatolásáról beszél. Tamkó Sirató szerint „a(A) fejlődés, ez a mindenen áttörő ösztön […] az alkotó művészet úttörőit teljesen új területek felé indította el”. Te mit gondolsz erről? Mennyire igaz mára vonatkoztatva?
Nagy Ákos: Egyetértek mind az újjal, az áttörő ösztönnel és a művészetek egymásba hatásával is, ugyanakkor irtózom a fejlődés szótól, mert azt feltételezi, hogy az új egyszer s mind jobb is. A fejlődés a technikában és a tudományokban tetten érhető, a művészetekben viszont nem. Ha beszélhetnénk fejlődésről, akkor Guillame de Machaut és Francesco Landini például fejlettebb, mint a Notre-Dame-i iskola két jelentős komponistája, Leoninus és Perotinus Magnus; J. S. Bach és Jean-Philippe Rameau, mint Johannes Ockeghem és Josquin des Prés és a többi és a többi.
Szüntelen azt tapasztalom, hogy új csak régiből sarjadhatott a történelem során mindig. Ez vélhetőleg a jövőben se lesz majd másként. Emiatt aztán a régi ugyanúgy válhat ösztönzővé és meglepetésszerűvé, hisz régi-új csupán örök körkörös végtelen táncot lejtő duális ellentétpár, amely kijelöli az egyik, illetve a másik helyét.
Megvilágítom saját példáimmal mindezt. Több száz éves németalföldi polifón technikát használok gondolataim kifejezésére. Egy ütött kopott régi mátrixnyomtatóval készül Hajdú Leventével közös hibrid technikájú animációnk a J’écoute les sons étouffés dans la pluie című darabomra. Egy több mint ezeréves hindu kereteposz ugyanúgy elindítja fantáziámat, ahogy a historikus hangszerek.
A változás szó emiatt sokkal jobban írja le azt, amit művészi munkának, alkotói folyamatnak tekintek. A változás ugyanis nem alá- s fölérendelt, jó-jobb viszonyt feltételez, mint a fejlődés. Azt figyeltem meg ugyanis, hogy egyfajta közös ontológiai mezőként működik mindez. Olyan, mint egy összkultúr-üst, amiben egyetlenegy fajta azonos összetételű alaplé rotyog, ami személyiségünk eltérő vonásai, gondolataink, érzéseink, élményeink hatására válik más-más ízűvé.
Vannak-e képi asszociációid zenészként?
Igen, sőt többről van szó. Azt hiszem, hogy beszéltünk már korábban arról, hogy szinesztéziás vagyok, vagyis a hangok bekapcsolják a képek, színek feldolgozásáért felelős agyi területet is. A hangoknak, nemcsak a hétköznapi értelemben használt zenei hangoknak, színük és aurájuk van.
Fontos számomra a történetmesélés, ezért hagyom is, hogy a színek erős képi asszociációkat kelthessenek. Bár ez tudatos műveletnek hat, nálam többnyire tudattalanul működik, és általában a már befejezett, kész mű átnézésekor, meghallgatása során veszem észre.
A formát, a hangszerelést sokszor szinesztéziás képességem segítségével alakítom ki, és a színek átmenetei, a színkeverés, ami létrehozza ezeket; vagyis zeneszerzői eszköztáram egy igen fontos eleméről beszélhetünk, ami feltétlen mélyebb szinteken működik és több dologra is kihat, mint a képzettársítás.
Kérlek, fejtsd ki a véleményedet a zene és a képi világ kapcsolatáról. Megítélésed szerint van-e a kettő között kapocs, összefonódás, átjárhatóság? Ma divatos az összművészeti kifejezés, te ezt hogyan értelmeznéd? A magad számára megfogalmazódik-e valamilyen együttélés, kapcsolódás, kísérleti lehetőség a két művészeti terület között? Amikor találkozik a két terület, melyik a dominánsabb (számodra)? Konkrét példákkal illusztráld mondanivalódat!
Nem átjárhatóságot, hanem azonosságot látok, így nincs két vagy több művészeti terület, hanem csupán egy, aminek más-más élét látjuk és vizsgáljuk. Igyekszem nem dominanciát keresni. Ellenkezőleg, mellérendelő viszonyra törekszem, és nem függelmi viszonyokat létesítő és azokat fenntartó hierarchikusra. Évszázadokig tartó vita volt szöveg és zene kapcsolatáról. Volt kor, mikor a szöveg csupán alibi volt, hogy ne „fa-la-la” legyen a dallamok alatt. Volt, mikor a librettó diktálta a muzsikát is. Sose értettem, egyik miért köll gúzsba kösse a másikat. Molière ugyanúgy összművészeti produkciót álmodott színpadra, ahogy Wagner is, mikor megírta zenedrámáit. A balinéz wayang bábokkal játszott árnyjáték során gamelan szól. Piscator baloldali avantgardista totális színházat űz. Mi ez, ha nem gesamtkunstwerk ugyanúgy?
Saját példákat is említve elsőként a még készülő J’écoute les sons étouffés dans la pluie darabomat mondanám, ahol a németalföldi polifón szerkesztési eljárások képi imitatív szerkezeteket, képi kánonokat alkotnak úgy, hogy időben eltolva jelentkezik a már látott „téma”, többes rétegződést alkotva. De említhetném A gyermek Nārāyaṇ(a) és a Chiaroscuro című műveimet is akár. Míg az elsőt indiai epikus művek ihlették, addig a másodikat a balinéz wayang bábok és az azokkal eljátszott történetek, valamint a reneszánsz fény-árnyék technikája, ahogy neve is mutatja.
Nagy Ákos – Escher Stairs from Chiaroscuro
Egyáltalán: értelmezésedben van-e megragadható összefüggés a zene és a képi világ között? Táplálkozik-e, táplálkozhat-e egyik a másikból, hogyan ér össze és hogyan hatol át egymáson a két világ?
Nem tudnám, csak önmagam ismételni. Ezeket én nem választom szét.
Megítélésed szerint mi a közös, van-e közös a két médiumban?
Mivel a művészet egészére egyetlen egy médiumként tekintek, így igyekszem nem felosztani, nem szétválasztani, különféle művészeti ágakként nézni a művészeti produktumokat. Az emberi gesztusrendszer egy esetleges megnyilatkozását látom, nem mást. Számomra teljesen mindegy, hogy ezt mozgással, grimaszokkal, hanggal, színekkel, szavakkal éri-e el a játszó, az alkotó ember. Érzések, gondolatok hoznak létre egy gondolati struktúra mentén kapcsolatokat egymással, ha művészetről beszélünk, s az erre rezonáló ember ezekhez kapcsolódik, nem máshoz. Ezt pedig, azt gondolom, teljesen felesleges szétszálazni, hisz a közvetítői szándék és maga a közvetítendő üzenet szinte mindig azonos. Még akkor is azonosak, ha vélt vagy valós más-más szándékok és mozgatórugók mutathatók is ki, s más felületei vannak. Az, ahogy kifejtik a hatást, talán más, de ami létrejön mint eredmény, az lényegét tekintve azonos.
Milyen zenei és képi, vizuális élményekre emlékszel a gyermek- és serdülőkorodból?
Anyám és anyai nagyszüleim a rendszerváltást követően használt és új alsó-, illetve felsőruházattal kereskedtek, és így sokat jártam a Dunaújváros környéki piacokra, valamint az országos vásárokba hétvégente. Gyakorta mentünk a pesti lengyel, később a kínai piacra, ahol olcsón lehetett jugoszláv Takt kazettákat vásárolni. Minden felutazás során egy tucat ilyen hanghordozót kaptam, amin barokk, klasszikus és romantikus komponisták népszerű hangszeres művei voltak. Sokáig ezek a zenék – concertók, indulók, szimfóniák, tánczenék –, az iskolai kórusában, valamint a hegedűórákon tanultak határozták meg gyerekként a mindennapjaimat.
Később aztán a ’hivatalos muzsikák’ mellett a ’nem hivatalos’, az egyszerű sematikus könnyűzenei dalok érdekeltek. Elsőként természetesen lázadásként, hisz ének-zenei általános iskolába jártam, és előtte nem igazán hallottam ilyeneket. Szüleim nem hallgattak otthon zenét, koncertre nem jártak, így nem is ismerhettem semmit. Egyedül a balatonszéplaki és a ’baráti országokba’ utazás során hallottam ilyesféle zenét. Fel se sorolom, mely stílusok és műfajok voltak ezek, mert olyan ütemben fogyasztottam őket, hogy félévente, évente volt egy-egy zenei pálfordulásom. Egyébként nem mellékes, hogy egy korabeli nyári slágernek köszönhetem muzsikus létem, mert annak felismerése győzte meg anyámat arról, hogy zenei tagozatos legyek.
Igen meghatározó élmény volt a korai hangszertanulás mellett az apámtól kapott többsávos magnó, amivel rettenetes minőségű fölvételeket tudtam készíteni. Egy nagyon egyszerű Casio szintetizátorral, a hegedűmmel és mindenféle hangkeltő eszközzel magam játszottam zenét saját és barátaim szórakoztatására. Főleg hangjátékszerű kollázsok voltak ezek: primitív dallamfoszlányok, ügyetlen harmonizálás, effektszerű zörejek, sok emberi hanggal, ami valahol a prózai ritmikus szavalás és az énekbeszéd között volt. Emlékszem, kifejezetten arra törekedtem, hogy a lehető legtöbb különböző zenei emléket és élményt egymás mellé tudjam valahogy gyűjteni. Aztán ezekből és rádió- és televíziófelvételekből, videójátékok hangjaiból és mindenféle lemezből vágtam össze a teljesnek nevezhető anyagot.
Nagy örömmel töltött el, hogy képes voltam manipulálni a sebességet, lassítani és gyorsítani úgy, hogy egyrészt a magnólejátszófej mellé lenyomtam az előre csévélő gombot, másrészt a lemezjátszó 45ös és 33as állását váltogattam. Megkarcoltam a lemezeket, és úgy játszottam és vettem fel őket, illetve ütemesen csavargattam a rádióállomások között a szép nagy kerek gombot.
Vagyis önfeledten játszottam és nagyon sokáig ez jelentette az iskola utáni foglalkozást addig, amíg meg nem jelentek a televízióban a zenei csatornák. Magam is rabjává váltam annak, hogy hihetetlen mennyiségű kész muzsikát hallhatok egy gombnyomásra, amit nem kell kitalálni és előadni. Ráadásul számomra addig érthetetlen idegen nyelvű zenéket hallhattam, amiknek a hangzása nagyon vonzott.
Serdülő korom vége felé pedig barátságot kötöttem a különböző pszichoaktív növényekkel és ezek használata által a pszichedelikus és narkókultúrával. A drogoktól teljesen függetlenül a II. világháború utáni európai és amerikai experimentális avantgárd zenékkel való megismerkedés jelentett csodával és ámulattal vegyes, igen mély hatást még számomra. Történt aztán, hogy egy paksi elhagyott könyvtár ajtaján bezuhanva rám esett a Salgó polc tartalmával együtt, ami egy Bartók összes vinylgyűjtemény volt. Innentől már nyílegyenes az út, legalábbis ami az ízlést illeti.
Dunaújváros teraszos kialakítású partszakasza számos acélszobornak ad otthont, ami azonfelül, hogy egyedülálló jelenség az országban, már csak méretei és sokszínűsége miatt is, remekül illeszkedik bele a város indusztriális környezetébe. A parthoz képest jobbra a Vasmű kéménye, előttünk pedig az uszályok és a rakodódaruk sora. Ezek mind-mind elválaszthatatlanul velem maradtak, ahogy a város alapzaja, azaz a Vasmű mély búgása, a Kokszoló sziszegése, valamint a vonatok folyamatos jelenléte is.
A szoborparkból feltétlen ki kell emeljem Móder Rezső Guruló kozmosz nevű mobilját, ami a mai napig arra késztet, hogy ha arra járok, összekondítsam a lengő részeit.
Mindezeken felül ne feledkezzünk meg arról se, hogy a leírt kompozíciókat elsősorban olvassuk, utána halljuk csupán, vagyis a kottakép is vizuális élmény minden kottát olvasó muzsikus számára.
Hallgattak-e a családi, szűkebb baráti, rokoni környezetedben zenét, voltak-e otthon képek, milyenek, érdekelt-e a képzőművészeti világ?
Azt említettem már, hogy zenét otthon szüleim és nagyszüleim nem hallgattak, pedig anyai Soponyai nagyapám nagybőgőzött, anyám öccse pedig dobolt.
Egy-egy festmény lógott a falon nálunk, ami azonkívül, hogy remekül ellátta a porfogó funkciót, mással nem bírt. Volt egy szupergiccses, még naivnak se nevezhető téli tájkép és pár ízléstelen lézeres rajz. Nagyszüleim nappalijában azonban buktatva állt egy Kántor Andor kép, ha jól emlékszem a címe A parkban, vagy valami hasonló, ami egy városi parkot és egy benne mozgó emberpárt ábrázolt. Nem jelentős mű, de az olajfestmény komor színvilága, valamint a színek keveréke sokáig izgatott, és szerettem nézegetni, ahogy az előszobájukban található agarakról készített kőnyomatot is, amit anyai Sáth nagyanyám apja kapott Ausztriából.
Főleg a gótikus, az impresszionista, a posztimpresszionista, a szecessziós, az expresszionista, a kubista, a primitív, az absztrakt és az absztrakt expresszionista festmények és szobrok tetszettek és tetszenek ma is. A kemény tortalap és a felső hab, amit kifejezetten szeretek. Ami középen van, vagyis a klasszikus képzőművészet számomra teljesen érdektelen, leszámítva az őrült apokaliptikus tájképeket és szürreális csendéleteket, valamint a groteszk portrékat. Sokáig tartott számomra a klasszikus képzőművészethez az út, és igazából, bár ismerem a jelentős alkotókat és műveiket, csodálom is technikájukat és az európai műveltség fontos részének tartom alkotásaikat, de szeretni nem szeretem őket.
Jártál-e, jársz-e koncertekre és kiállításokra?
Korábban nagyon gyakran jártam koncertekre, de az utóbbi években döntően külhoni kollégák magyarországi bemutatóira, free jazzre, vagy szabad improvizációs zenére megyek el, ha épp nincs koncertem vagy bemutatóm. Megvallom, hogy a magyar kortárs zenei élet számomra, Kurtágot és Eötvöst, valamint egy-két üdítő kivételt nem számítva, szűkös, belterjes és ennek okán fáradt, álmosító, így nem is látogatom ezeket az eseményeket.
Ami a képzőművészeti kiállításokat illeti: Sean Scully-n voltam legutóbb. Igyekszem követni korunk vizuális művészetét, itt a kísérleti és kis- vagy nagyjátékfilmre, az animációra is gondolok ugyanúgy egyébként. Számomra a film is nagyon fontos, és bosszant, hogy olyan mostohán bánnak vele!
Milyen zenék hatottak rád? Vannak-e kedvenc zenéid és képeid? Mennyire mély az érdeklődés?
Épp azért, mert igen élénken érdeklődöm a művészet iránt, nem tudok egyetlen zenét, festményt, könyvet, filmet, épületet, színművet, szobrot kiemelni azok közül, amik hatottak rám valamilyen módon. Igyekszem mindegyiket hatni hagyni. Ha valami taszít, az is fontos lehet!
Nagyon sok különféle kultúrából és korból érkező zene hat és hatott rám. Talán egyszerűbb, ha úgy fogalmazok, hogy az ipari, művi, receptúrák alapján sorozatgyártott dolgok egyáltalán nem érdekelnek, de ezeken kívül az európai zeneművészettől egészen a japán császári udvari zenéig szinte minden.
Ami a festészetet illeti, felsoroltam a korszakokat és a szemléletmódokat, amik engem érdekelnek. Ezekből számos alkotót tudnék említeni, de ez számomra egy egységes tömb, és nem tudom, mint a parizert felvágni és egyet kiemelni belőle, mert szinte mindegyiket ugyanúgy szeretem.
A legegyszerűbb, ha azt mondom, hogy ami abszolút taszít, sőt egyenesen károsnak tartom, az a történelmet és az emlékezetpolitikát olcsó propagandára felcserélő és az erőszakot, valamint a nacionalizmust istenítő mivolta miatt a fasisztoid rendszerek nemzeti giccse, ami a turuloktól az esernyős Erzsébet királynős szobrokig, a már nevében is hazug, német megszállás áldozatainak emlékművétől a Falk Miksa utcai Columbo szoborig tart. Sajnos akad példa bőven, így sorolhatnám napestig. Még Speernek és Zsdanovnak is jobb ízlése volt!
Van-e olyan vizuális élményed, amelyből aztán zenei darab született?
Igen, több is. A Móder-mobil mellett említettem már a dunaújvárosi zajokat, amik állandóan jelen vannak műveimben.
A Chiaroscuróról, amit a renszánsz fény-árnyék technika és az indonéz wayang bábelőadások ihlettek, fentebb már tettem említést. A Guruló kozmosz elektroakusztikus kompozíció írására késztetett. Történt ugyanis egy szörnyű tragédia: egy férfi felakasztotta magát a szoborra, és ott kongatta lengő testével a mobil darabjait. A Glowing Sky, bent branches arra keresi a választ, hogy hogyan lehetséges az, hogy a halott és élettelen dolgok is zenélnek, és a kaotikus rendszerek, mint például az ingamozgásszerű állapotok, amit a mobil alkatrészei végeznek, rendezett formává állnak össze végül.
Nagy Ákos – Glowing Sky, bent branches
Rothko absztrakt expresszionista képei és színhasználati technikájának köszönhetek két művet is, az egyik az Hommage à Rothko egy elektroakusztikus, a másik, az Hommage à Rothko [Geneamus version] egy historikus hangszereket is szerepeltető verzió, ahol az eredeti elektroakusztikus kompozícióhoz szerpent, tekerőlant, viola da gamba és hárfa társul. Itt olyan finom és durva színátmeneteket akartam elektronikus és akusztikus úton is megvalósítani, mint amiket Rothko csinál a festményeiben.
Nagy Ákos – Hommage à Rothko [Geneamus version]
Georges Braque kollázstechnikája nyomán alkottam meg azonos című Papiers collés művemet, ahol egymásnak látszólag ellentmondó anyagokat illesztek össze épp úgy, mint ahogy a kollázsoknál szokták.
Nagy Ákos – Papiers collés
Henri Michaux kalligrafikus rajzversei, festményversei, írásai, amik egymásból nőnek ki mind, és egyik a másikába fordítható, szintén arra sarkallt, hogy nekiduráljam magam s lerázzam magamról az épp akkor régóta tartó alkotói tespedtséget, és amit korábban elkezdtem, hogy tudniillik a barokk kor concerto grosso hagyományát használom úgy, hogy több különböző réteget ütköztetek, itt sokkal kiterjesztettebb formában alkalmaztam. Hangszíntérben gondolkodtam, amit a különböző kisebb concertalo virtuális együttesek ideája remekül tett berendezhetővé. Ráadásul a különböző együttesek mind más-más hangolási szisztémában mozognak. Érdeklődésem azonos Michaux érdeklődésével, ugyanis ő is mélyen behatolt a délkelet-ázsiai kultúrák dzsungelébe. Emiatt aztán ez a kompozíció a japán és a thai-mon-khmer zenei hangzásokból építkezik. Kapóra jött a SSI 4D Sound rezidens programja, aminek segítségével sokcsatornás [24] verziót is készíthettem a műből, amely még inkább kiaknázza a virtuális zenekarok és a különböző hangolások adta lehetőségeket.
Nagy Ákos – Par la voie des rythmes – La Déploration sur la mort d’Henri Michaux [2 ch version]
Beszélünk vizuális zenéről, mint sajátos műtípusról. Mennyire ismered? foglalkoztál-e vele?
Mivel magam is dolgoztam és most is dolgozom különböző animációs projektekben, így mondhatom, hogy belülről ismerem a műfajt. Úgy történetileg, esztétikailag, mint technikailag, bár gyorsan le kell szögezzem, hogy érdeklődésem lényegesen mélyebb, mint tudásom.
Kíváncsi vagyok, és játszom. Ez a kíváncsiság és játékszenvedély az, amely elvezetett olyan projektekhez, mint amilyen a Gyenes Zsolt révén Par la voie des rythmes – La Déploration sur la mort d’Henri Michaux művemre készített animáció. Ez az, ami odáig vezetett, hogy a Rimóczi Istvánnal közös PSGT duónk által előadott kompozícióm, a J’écoute les sons étouffés dans la pluie-re, képi anyagát illetően már magam is alkotói igénnyel csatlakozzak Hajdú Leventéhez.
Nagy Ákos – J’écoute les sons étouffés dans la pluie [Splendor version]
(Megjegyzés: a fenti videó nem a még készülő audiovizuális mű hang és képi anyaga; zenéje egy másik verzió.)