A szereplők egy festményből lépnek elő. Magából a vászonból, az évtizedek óta a művön maradt, megszáradt ecsetszálak közül ugranak bele a valóságba a figurák, az ismert karakterek, mint megelevenedett animációk.

Szinyei Merse Pál Majálisa elevenedik meg a film első kockáin. Magyarország. A fehér kalapos férfi kitépi a pongyola pitypangot és odaszteppel a rózsaszín ruhás, vörös hajzuhatagú hölgyhöz. Leguggol, majd átadja a flórát, a nő meg az arcába fújja a pihéket.

Nagy zivatar, eső és jégdarabok hullnak és sikongatások közepette a társaság minden tagja felugrál egy ponyvás teherautóra, amit a díszletmunkások betolnak a színpadra. A sofőr villámcsapás sújtotta férfi, szárnyai vannak.

A teherautó fölemelkedik a felhők közé. Az egyik göndör bárányfelhőn egy koala maci tart táblát, az van ráírva: FASSBINDER. A Csepel teherkocsiból kiszállnak az égben. ahol kék a fű és ezüst a tenger. A fehér ruhás hölgy elkiáltja magát: egy pillangó elaludt a lelkemben.

A rózsaszín ruhás nő, félmeztelen, hárfázik. Közben esni kezd a hó és csörög egy Nokia telefon, aminek villog a tejfoga. A két hölgy szteppel, a négy férfi körbetáncolja őket. A háttérben a második világháború megy: film a filmben. Tankok, aknák és szép katonaarcok. Néhány szovjet tiszt térképet tanulmányoz a pálmaágakkal álcázott frigysátorban. Valakit épp holtan vonszolnak a lövészárok mélyén. Épp tizennyolc éves lehet, szőke német tiszthelyettes. Sár, vér és játék. Énekli a fehér ruhás szubrett.

—

A vas-sisak lecsúszik, a katona haján bogáncs. A felirat a zubbonyán azonban tisztán látszik: KEGYELMET KÉREK A NÉZŐKTŐL. A RECEPCIÓ MEGHALT. A rózsaszínű ruhás primadonna Marlene Dietrich egyik dalát énekli.

Közben a háttérben kitűzik a Reichstagra a szovjet lobogót. A színpadra pedig beengednek harminc komondor kutyát és betolnak étkezőkocsin harminc nyitott laptopot. Mindegyik képernyőn háború folyik.

A Férfiak kezdik visszaadni a nőkre a ruhákat, akik szó nélkül szót fogadnak.  Az öltöztetés éneklésbe csap át. Föl-föl Ti rabjai a földnek. szabad lettél te éhes proletár! A szemük se rebben. Lars von Trier jön be a képbe. Hámozni kezd egy vérző narancsot.

A teherautó Moszkvában landol, a Vörös Téren. De, érdekes módon, ott a diadalív. És ki van tűzve rá egy európai uniós, csillagos-kék zászló. Hol volnánk? Kérdezi Lars von Trier.

Egy tiszta tekintetű író válaszol rá a felhőkön lovagolva, gitáron kísérve a kon/textust.

—

Szinte hihetetlen, de állandóan, és folyamatosan baj van. Baj van a világgal, baj van az országgal, és baj van mindenütt, egy társadalom legkisebb szegletében is így van. Mindig és megkerülhetetlenül. Mintha ez, vagyis a baj, a természeti működés egyetlen megjelenési formája volna, vagy, ahogy azt Krasznahorkai László mondja, a természeti lét egyetlen formában fejezi ki magát, mégpedig a háborúéban, a háború szelleméről kellene ily módon beszélnem. De én, mint mondom, pont az ellenkezőjéről szeretnék, arról, ami nincs, és ami nem is volt soha, egy remény tartalmáról, az elérhetetlenről. Arról, amikor nincs baj, amikor nincs háború, amikor nem fáj, amikor nincs gyűlölet, és amikor nem a harag és a bosszú a legmélyebb emóció, s mert egy olyan pontján vagyok a Földnek, ahol egy ősi törvény megtiltotta valaha egy szó kimondását, annak szellemében én most azt a szót kerülöm kimondani, amelyről pedig beszélni akarok, kimondását tehát elkerülöm. De utalok rá, még mielőtt artikulálnám. „Ennek a szövegnek nincs más eredete, mint maga a nyelv, vagyis éppen az, ami folytonosan megkérdőjelez mindenféle eredetet. Tudjuk most már, hogy egy szöveg nem szavak egyetlen vonalra illeszthető sorozata, amelyek sorra átadják egyetlen jelentésüket egymásnak, mintegy teológiai mintára (azaz a Szerző/Isten „üzeneteként”), hanem ez egy sokdimenziós tér, amelyben sokféle írás verseng és fonódik össze, s ezek közül egyik sem önálló entitás, hanem másolat, kompiláció.” (Roland Barthes)