Tolnai Ottó Balaton című verse két változatban ismert. A hosszúvers először az Új Symposion 1967. szeptember–októberi, a Sinkó Ervin-munkaévet meghirdető 29–30-as számában(1), a 4–5. és 6–7. nagyméretű oldalpárokon jelent meg – vagyis a szám elején, közvetlenül a munkaév témáit bejelentő szöveg után. Sinkó Ervin az Új Symposion első nemzedékének szellemi mentora volt, a hozzá kapcsolódó munkaév a sinkói életmű kutatásán túl a jugoszláviai magyar irodalom alapkérdéseire is irányul.

Ezt követően a verset publikálják Tolnai Ottó és Domonkos István Valóban mi lesz velünk című közös kötetében, amelyet Domonkosnak is, Tolnainak is két-két hosszúverse alkot, meg Végel László utószava, Kapitány László könyvterve és nagyszerű kollázsai (például épp a Balaton-vers előtt már ekkor a zsilettpenge motívuma, amely Tolnainál később, a Virág utca 3-tól válik kiemelt motívummá). Domonkostól Az élet az a német város meg a Mikisz Theodorakisznak ajánlott Kislányom: Görögország, Tolnaitól meg a Balaton és a Guevara van a Valóban mi lesz velünk című 1968-as kötetben.

Tolnai Ottó és Domonkos István Valóban mi lesz velünk című közös kötetének borítója

A kötetcím a fiatal jugoszláviai magyar s egyúttal kelet-közép-európai értelmiségiek alapkérdéseinek ad súlyt, tettvágyukat és kudarcérzéseiket egyszerre láttatva. „A közös kötet hátterében a Tolnai és Domonkos közötti mély esztétikai és érzelmi kötődés áll, a kettő éppen így, egymástól elválaszthatatlanul”, írja Tolnai-monográfiájában Thomka Beáta, és a négy verscímben szereplő földrajzi nevekhez kapcsolódva a két költő utazás iránti megszállottságára, a Mediterráneum természeti és civilizációs öröksége iránti rajongására mutat rá – a saját aktuális kelet-európai szituáltsággal együtt. A versek a társadalmi, ideológiai, esztétikai megosztottságok, viták között a saját értelmiségi szerepüket kereső alkotók érzékenységeit, kétségeit, elkötelezettségeit juttatják szóhoz. Az erős jelentéseket megmozgató kötetcím Tolnai Balaton című verséből való, és onnan további ironikus és egyúttal a nemzedéki kifosztottságot is érzékeltető jelentéseket mozgósít. A narratív jellemzőket is hordozó vers egy balatoni nyaralás, egy fiatal vajdasági magyar értelmiségi család balatoni nyaralásának keretezését mutatja. A „valóban mi lesz velünk” kérdése válságot idéz, amelyben nemcsak a korhangulat kétségei, hanem az életkorhoz kapcsolódó illúziók eltűnése is ott van. „milyen keveset táncoltunk amióta együtt vagyunk Kedves”, hangzik el még a vers elején, hogy aztán tízegynéhány sor után ezzel térjen vissza a motívum: „mi lesz velünk, ha egyszer már nem fogjuk tudni a legújabb táncokat / valóban mi lesz velünk”. Azoknak a fiataloknak a kétségei, a betagozódástól tartó félelmei jutnak itt szóhoz, akik egy merőben más világszemléletben bízva kezdték alakítani az életüket, az „öregek” elrontott világa, az előző nemzedékeknek a 20. század tragédiáiba torkolló tévedései után.

Nagyszabású siratóvers a Balaton, a szabadvers apostolait, mestereit, példaképeit siratja benne Tolnai a jelenkor, 1967 nyara emblematikus magyar helyszínén, a magyar tenger partján, Kassákot és Füst Milánt, aztán Kodályt és Sinkó Ervint, és mindazokat, akiket az a kivételesen tragikusként megélt év elvitt. Az 1967-es nyár balatoni közérzetének sajátos víziója a symposionista avantgárd perspektívájából, körülötte a tömegnyaraltatás lehangoló világával, a tévében futó táncdalfesztivállal. A másik három vers a korabeli, kavargó nagyvilág problémáival különös tágasságot ad a Balatonnak, kitágítja jelentéseit, pedig a vers jelentésvilága önmagában is tágas: a Balatont és az Adriát egymásban tükrözteti, faggatóra fogja a magyar kultúrához, a hétköznapok kultúrájához, az ABC-k, a lángossütödék, a különösként megélt anyanyelvi tapasztalatok, a balatoni tömegnyaraltatások világához és Kassák, Bartók és Kodály kultúrájához való viszonyát. Az anyaország hétköznapi, sekélyes és esetleges világával való groteszk találkozás súlyos terheket hordoz, amiből a lírai én sem vonja ki magát valamiféle előkelő távolságtartással. A családi nyaralásra érkező jugoszláviai magyar költő rágóval, kakaóval, tiszta szesszel, orkánkabáttal csencsel. Emögött azonban lépten-nyomon fölsejlik Kassák és Füst Milán szabadverse, Kodály meg Sinkóék magyar kultúrája, Egry József balatoni piktúrája. Az ellentétek egymásba kollázsolódnak a szabadvers tág terében: „a WARTBURG-találkozósok dudáik fekete labdáin könyökölnek a Tó körül / érdekes Brancusi is gyalog ment Párizsba / Brancusi a román / Brancusi aki két részre osztva kőbe véste az ember szívét / és kőbe véste mint egy frissen-köszörült késpengét a madárt / ó jajjj / ó jajjj / én nem temetni jöttem a Tóra / rágót kakaót tisztaszeszt vegyenek / tetszik tudni én csak orkánt / nem pedig gumipitypangot vetek”.

Az Új Symposion 1967. szeptember–októberi számának címlapja (Forrás: Exsymposion.hu)

A könyvpublikáció, a négy vers együttes megjelenése az épp a Balatonból kiemelt kötetcímmel a folyóiratban történt korábbi publikáció fölé íródik. Pedig a folyóiratbéli változat másként tágítja a vers jelentéseit, érdemes külön is a figyelmünkre. Itteni kimunkált tipográfiájával, a körülötte lélegző folyóirattérrel majd fél évszázad múltán is új, friss olvasatot tesz lehetővé. A két változat szövege egyébként egy fájdalmas szedési hibát leszámítva ugyanaz, az eltérő arculati sajátosságok és a publikációs környezet kontextusai ugyanakkor lényegi eltéréseket hoznak létre. (A szedési hiba azért fájdalmas, mert a vers jelentésképzésében hangsúlyos szerephez jutó Egry – Egry József – nevét a vers végig kisbetűs tipográfiájában az óvatlan szedő „egy”-ként szedi, és ez erősen értelemzavaró hibaként így jelenik meg a könyvben.)

A Sinkó Ervin emlékének idézésével indító lapszám a folyóiratra magára, a lapalapításra is visszamutat. A Sinkó Ervin-munkaévre vonatkozó felhívás szövege fölött, a második oldal tetején közlik Tolnai Ottó Brâncuși-nak A hallgatás asztala című szoborkompozícióját(2) körbejáró kis esszéjét, értelmezve az aktuális lapszám címoldalát és a folyóirat emblémáját. Az Új Symposion emblémája a két egymásra nehezedő kifordított félgömbbel termékeny párhuzamba helyeződik Brâncuși körökkel és félgömbökkel dolgozó szobrával.(3)

Brâncuși A hallgatás asztala című szoborkompozíciója; Tîrgu Jiu (Zsilvásárhely), Románia (Forrás: Pixabay)

Brâncuși súlyos kőtömbjei az elnémulás, a csend jelei lesznek itt, de a túlélésé is, mert „A Kő mindig eleve kívül helyezi magán a halált”, írja a huszonhét éves jegyzetíró. A Balaton vers fölerősíti a gömbmotívum akusztikáját – a csend, a semmi, a nulla, a kiüresedés jeleként láttatva a formát. (A gömb aztán az egész Tolnai-költészet vissza-visszatérő motívuma lesz, gyakran összefüggésben az O-val és a 0-val, az Ottó név két gömbjével és az O-t és a 0-át egymásba játszatva – a semmivel.)

A Balaton cím önmagában képverssé válik a folyóiratban, kinagyítva az O gömbjét, a szöveg pedig újabb és újabb összefüggésekben ismétli meg ezt az o-t: a felkiáltás ó-jában; a tó szó újabb és újabb kimondásának játékában; az „ó a Tó”, az „ó a só” és a többi felkiáltás végtelenített iróniájában; a tóból ivó bivaly lába között beazonosított két fekete nap képével („verejtékező bivaly farol a Nap elé / lába között két fekete Nap / Dürer rajzolta heréi / ellenkező irányba forognak / inni jöhetett szegény”); „a Belső tó Balaton o-betűje” beazonosításában és hát Brâncuși említésével itt is („Brancusi aki két részre osztva kőbe véste az ember szívét”), kapcsolatba hozva Kassákkal („érdekes Brancusi is gyalog ment Párizsba”); a Hold üres tányérjának képével – és sorolhatnám egészen a vers zárlatában felszálló Nivea-labdáig a motívum változatait („és NIVEA-labda lelkem a két ellenkező irányba forgó / fekete Nap felé távozik”). És ne feledjük, a fekete nap képét először a Wartburgok kürtjeinek fekete gumilabdái idézik meg.

Tolnai Ottó Balaton című versének részlete az Új Symposion 1967. szeptember–októberi számában

A szavakból, mondatokból, kijelentésfoszlányokból építkező vers túlmutat a maga szövegszerűségén, erős látványokat képez meg, és a képzőművészet jeleit, vizuális eszközeit juttatja szóhoz, eljutva egy különös Egry-jelenet, voltaképpen egy képzelt Egry József-performance víziójához. A súlyos terhekkel lehorgonyozott verset ennek a víziónak az üres, fénnyel telített gömbjei emelik föl, és egyensúlyozzák ki lebegését. „A Balaton festője” úgy lép itt színre, hogy műanyag csövecskéből hatalmas szappanbuborékokat fú, kiegyensúlyozza őket, és egy sóhajjal fölengedi az égre. A Brâncuși-féle szoborkompozíció, A hallgatás asztala visszatükröződik az egész folyóiratszám vizuális arculatának alakításában, üres tereiben, és a Balaton vers motívumai is a hallgatásra, a kiüresedésre és a gyász motívumkörére erősítenek rá, érzékeny egyensúlyt hozva létre a Brâncuși-féle súlyos, kettévágott kőgömbök és Egry József Balaton-festményeinek fényes gömbalakzatként formált, szuggesztív látványai között.

Egry József Szivárvány című festménye a Gopcsa Katalin által szerkesztett Egry József-album borítóján (Laczkó Dezső Múzeum, Veszprém, 2002.)

Hivatkozások

1 A teljes folyóiratszám letölthető az Exsymposion.hu oldalról.

2 A hallgatás asztaláról további fotók a Köztérkép oldalán.

3 Brâncuși félgömbjei és az Új Symposion összefüggéseiről Dánél Mónika értekezik szépen A hiány plasztikus helye – Kép és szöveg megnyíló terei az Új Symposionban című tanulmányában, amely Nyelv-karnevál című kötetében olvasható.