Kászim, aki azelőtt is járt már a városban, mintha meg akarná nézni a későbbi birtokát, inkább tűnt embernek, mint Szapolyai vagy Werbőczy; Kászim édes volt, mint a méz, azok kemények, mint az éretlen körte, ez szívélyesen beszélt és lágyan, azok csak elvakkantották magukat az ember fölött… (…)