Első szalag – Míg farkasok vonulnak

Etruszk vagyok.
Jó ideje időket lesek.
Ahogy rég teszik
a könyökükre dűlők.
Mint anyám szarkofágján a szobor.
A haj rendezett.
A kéz elsimul a párnán.
Sima. Mint az arc.
Üveges a szem.
Hova néz, eldönthetetlen,
tükör nélkül
rögzült a tekintet
a kint-bent figyelemben.
Hiába műszer és szemész,
a fókusz bemérhetetlen.
Az ok egyszerű,
nem nehéz megérteni,
nem mozdulatlan,
múltat és jövőt
egymásra másolva lát.
Micsoda montázs.
Egy túl gyorsan tekert film képei.
A szalag megfejthetetlen.
Etruszk jelek
a múmiára csavart vászoncsíkokon.
A testtartás merev,
nem rezzenhet, mert akkor mulaszt.
Bár úgy tűnik, a farkasok vonulnak,
a küzdelem fel sem merül,
szökni nincs hová, nem érdemes,
és gyors vagy lassú lesz, de áttűnés.
Volt már ez a tegnap, ez a holnap.
Az idő előre, hátra. Menekül,
lebeg fölöttünk szemérmetlenül.

Negyedik szalag – Jelentés

Urak, jelentenék.
Tovarisi, kérem,
csak egy kis figyelmet,
egy percet kérek szépen.
De tényleg, figyeljenek,
és elnézést a szóért,
de hogy oroszul jelentsen
hiányzókat egy gyerek,
nekem a fejembe verték.
Régi reflex, minták,
hát ne haragudjanak,
hogy majdnem oroszul jöttek
a hiányról szóló szavak.
Hiányról jelentenék,
ha volna idejük, kérem,
próbálom rövidre fogni,
sietek, ígérem,
csak pár percet kérek,
egy kémnek kijár ennyi,
és én annyira igyekszem
igazán jó kém lenni.
Tudják, a költők mindig,
hagyomány, hogy figyelnek,
senki nem olyan pontos,
mint ők, mert minden kis jelnek
neszét veszik, s a jelek
mostanában nem is,
nem igazán aprócskák,
jövés-menés közben
nem lehet nem észlelni,
hogy üresek a falvak,
hogy eltűnt a fél ország.
Csak gondoltam, jelentem,
hátha nem járnak arra,
ahol a madár sem szokott,
aki visszajő tavaszra,
de ezek emberek, kérem,
és elhagyták a fészket,
és jó rég, mert düledeznek
a tetők és kerítések.
Tudom, mi jár a bajok,
a rossz hír hozójának,
de uraim, bocsássák meg,
annyira lesújt a bánat.
Muszáj elmesélnem,
hogy annyian hiányoznak,
hiányzik a hangjuk,
lépteik nem visszhangoznak,
a félig üres utcán
csak nagyszüleik csoszognak,
hát uraim, nem lesz ez jó,
uraim, baj lesz, félek,
ha az országban nem lesz,
lassan nem marad lélek,
de mit is tehet egy kém,
ha Isten kéme volna
(ahogy egy másik jó kém,
egy Browning nevű mondta),
akkor sem tehet nagyon mást,
hogy elmondja, míg a torka
bírja, mintha hinné,
hogy ezen múlik bármi,
mondjuk az ország sorsa.
Hát uraim, elköszönnék,
mulassanak tovább jól,
csupán egy kém jelentett
országról-világról,
nem akartam zavarni,
csupán egy költő gyászol.

Tizenharmadik szalag – Madár

Egy perzsaszőnyeg dallamára

Napra nap. Pontosan.
Az igaz minta szerint.
Minden mást kirekesztve
ölteni megint és megint.
Egymillió öltés. Végtére végtelen.
Haladni egyenletesen, megfordulni a széleken,
ölteni újra és újra,
ölteni reggeltől estig,
akik szolgálatba állnak,
nevüket elfelejtik,
csak a mintát tudják, őrzik,
ismétlik százszor, fejből,
ismerik színről, fonákról,
felismerik egy szemből,
csillag,
virág,
szár,
kacskaringó,
levél,
nem való erre olyan, aki az útról letér.
Az út vörös és türkiz,
a szív és a torok útja.
Aki ezt készíti madár.
A színbe szőtt dallamot fújja.
Egy éven át némán. Hogy minden hang
lejegyezve a szőnyegbe szőve szóljon,
hogy aki egyszer látja, ezt a dalt ne feledje,
aztán a néma madár
– hisz itt lenn
minden hang
bicsaklik egyszer –,
egyetlen öltést elvét, másik szín szálat vet fel,
később visszatér a sorhoz,
türkiz és vörös
a csillag,
a szár,
levél,
kacskaringó,
mire végére ér az útnak,
két fényes szeme árkos,
kerek csípője rozsdás,
fehér lesz haja szála,
de eldolgozza szépen,
az utat gonddal lezárja.