visszhangtalan
mióta a tanárnő elköltözött
a kerítés lécei között a rés pusztulást
mutat… elhanyagolt a kert
senki nem gondozza a növényeket
az esőcsatorna alatti hordó megtelt
az épület ablakán a spaletták zárva
a napozóágy a tornácon hever
dögcédulát tűzött rá a szél
kifakultak a délutánok
a csönd visszhangtalan
új vászon kellene új színek
terepmintázatú harkály kopog a fán
a csalódást megfesteni nem lehet
…ha…
ha kiszámíthatnád a kérdések ívét
ha nem pazarolnál energiát a
várakozásra ha megtanulnád tisztelni
a reménytelenséget s hülye próbák
helyett elforgatnád végre a nagyapádtól
örökölt gyűrűt és belekiáltanád
az éjszakába a három kívánság közül
az egyetlent amit valóban akarsz
felszámolódna a hiány
mert hiába vagy jó ha hamuvá ég
a vágy… felhólyagosodott tenyeredet
nézed – zongorafutamnyi csönd terem
csatavesztés utáni káosz zűrzavar –
a felperzselt alkony kontúrjai közt
szétkent mondatok derengenek
nem dráma ez csak utolsó pillanat
valami elromlott
mint megvakult reflektor
kihunyt a nap – a próbának vége –
s bár elült a szél – a fájdalom
egy számmal most is nagyobb
átengedtelek
mozgásba lendülünk
futunk a parkon át
kéz a kézben
mintha így biztonságban lennénk
sűrű köd ereszkedik a térre
légszomj gyötör
megmerevednek a kandeláberek
nekitámaszkodom az egyiknek
már nem félek
nem féltelek
– észrevétlenül átengedtelek
