Max Imdahl: Négy szempont az esztétikai határsértések képzőművészeti problémájához

 Amikor Imdahl a képzőművészet problematikáját felvetve mintegy együttgondolkodásra invitált az esztétikai határsértések által, valójában minden, amit kiemelés szempontjából fontosnak tartott, a lehetőségek, melyek mentén kortörténeti jelenségekre irányította a figyelmünket, Kandinszkij kijelentését támasztja alá, mely szerint „a tegnap diszharmóniájából lesz a holnap harmóniája”. A példaképpen említett művészek, akiken keresztül a „túlkapások” értelmüket nyerik, szerintem szintén a rend utáni vágyat juttatják kifejezésre, csak paradox módon az ösztönösnek is mondható legelemibb lázadásuk által. Négy szempontban meghatározott bőséges példáinak holdudvarában, gondolatainak sémája mentén mutatja fel a lehetőségeket, ami alapján ráláthatunk új művészeti jelenségek akaratlan, ugyanakkor igencsak átgondolt akaratlagos határsértéseire. A négy lehetőség, amelyek szerint érdemes mindenképpen újrajárni teóriájának ösvényeit:

  1. A tradicionális esztétika térdre kényszerítése, megtiprása, tönkretétele által létrehozott új esztétikai tudat felszabadításának lehetősége;
  2. Egy félreértés körbejárása, amely az esztétikán belül próbálja megoldani a „határszegést”;
  3. Egy szintúgy félreérthetetlennek tűnő félreértés, amely a leghatásosabb pillanat vitathatósága mentén interpretálja az esztétika határain kívül eső jelenséget;
  4. A fiziológiai követelmények határainak feszegetésén keresztül alátámasztott, új esztétikai lehetőségein kívüli tudat felszabadításának lehetősége.

Az I. pontban megemlített új esztétikai tudat felszabadításának manipulatív eszközöktől sem visszariadó rebelliseit szeretném némi kritikával illetni jelen esszémben, mivel olyan határsértőkről van szó, akik nem csupán a képzőművészetben gondolták úgy, hogy a tradíciók fundamentumának lebombázásával lehet csupán új minőségeket létrehozni, hanem az irodalomban is.

„Érted haragszom én, nem ellened, nosza szorítsd meg a kezem, mellyel magosra tartalak álmaimban, erősítsen az én haragom, dehogy is bántson, kedves”.(1)

József Attila soraival talán érezhetőbbé tudom tenni, hogy ami a zürichi kabaréban mint Idea mozgalommá vált, az, gondolom, olyan reményvesztésből származik, amelyet csupán lázadó elmével lehet a legtermészetesebben módon túlélni. Csak az értő harag tud megértő lenni. „A metafizikai lázadó a széttöredezett világ fölé magasodik, hogy egységét követelje. A benne meglévő igazság elvét állítja szembe az igazságtalanság elvével, melyet a világban lát munkálkodni.”(2) Albert Camus pontos diagnózisa – úgy vélem – a dadaizmus létérzésének lényegére mutat rá, miszerint a háborús logika gépezetében feldarabolt „rend” egyszeri volt és már többé megismételhetetlen; ebből kifolyólag helyre már nem állítható. A művészetnek pedig tükröt kell tartania a polgári társadalom rongáltságának. A művészet formanyelvének határait nem elég csupán felrúgni, hanem porrá kell alázni minden szinten.

„ordít ordít ordít ordít ordít ordít ordít ordít ordít ordít
ordít ordít ordít ordít ordít ordít ordít ordít ordít ordít
aki még mindig nagyon rokonszenvesnek érzi magát”(3)
/Tristan Tzara/

Óvatosnak kell lennem, mert a múlt század átgondolt kijelentéseit még a művészetteoretikus barátaink is hajlamosak félreérteni. Rögtön eszembe jutott egy szlogenné híresült, képzőművészeket megfertőző „métely”, miszerint:„Minden ember művész”. Vesszőparipává válhat minden mondás, amit azután könnyedén meglovagolhatnak avatatlanok, hiszen fából, vesszőből készült imitált lovacska csupán, amolyan játékszerforma. Ugyanezt hajtogatja Nietzschétől Beuysig mindenki, aki a kreativitás-mítosz illúziójának fenntartásában érdekelt. Szerintem nagy tévedés azt gondolni, hogy „minden ember potenciális művész” csupán azért, mert kreatív. Thierry De Duve erre kitérő elemzésére(4), azt gondolom, jelen esetben nem célszerű kitérnem, nem csak azért, mert többnyire egyetértek vele, hanem mert most leginkább a „határsértőkről” szeretnék szólni. Néhány talentumról, akik mítosszá váltak, és a mai napig funkcionálnak is.

Egy tradicionális esztétika destrukcióját követő új esztétikai tudatnak az elszabadulásáról sokan sokféleképpen vélekednek, én nem véletlenül elszabadult szellemi vadságnak minősítem, hanem szándékosan akarom hangsúlyozni, hogy a palackból kiengedett dzsinn nem feltétlenül felszabadul bebörtönzött évei után. Felszabadult esztétikai tudatnak nehéz lenne nevezni mindazt, aminek a fundamentuma a polemizálás. A Mona Lisa Marcel Duchamp általi eltorzítása L.H.O.O.Q. aláírással valóban „forróvá” teszi a talajt. A bajszos, szakállas „hátsó”(5) pedig végképp lerombolja a portré presztízsét. Szentimentális, prehisztorikussá vált mosolyunk, mondhatni, páratlanul hatékonyan lett egy csapásra eltörölve. Meggyőződésem, hogy a képesztétika érzéki rétegeinek destrukciója nem nevezhető művészi tevékenységnek, sokkal inkább tekintem sok esetben egy olyan forradalminak beállított gegnek, ami csupán egy jól felépített marketing. A szerző által választott, 1919-ből származó Duchamp-i példa – azt gondolom – valóban a legpregnánsabban támasztja alá a dadaizmus elméletét, de az évszámot tekintve csupán pár évvel később született, mint a Cabaret Voltaire színpadán megszólaló, halandzsa nyelvezetű, pusztán zenei ritmusokra épülő „hangversikék”, amit Hans Arp saját munkásságára visszatekintve legszívesebben „arpiádáknak”(6) nevezett. A 20. század művészeti mozgalmainak életében általában az első 3-4 év az, amikor a közösségek is meg tudják őrizni kezdeti lendületüket. A tényleges átalakulás azonban hamar a végéhez ér. A tradicionális esztétika megerősödve ismét lábra áll, hiszen tudata felszabadul, ugyanakkor maga a művész nem tud ily gyors átalakuláson átmenni. Mikor az említett mű létrejött, az avantgárd művészeti mozgalma már javában kibontakozott. A tradicionális esztétikai szféra destruálása már Európában végbement. A Duchamp-i határsértés, bármennyire is eredetinek tűnik, szerintem pusztán a dadaizmus vívmányaira épülő, fondorlatos művészetnek beállított, a marketingben már jól ismert gyakorlati tevékenység. Szolgáltatok nektek valamit, ami manapság mind Berlinben, mind Kölnben, Hannoverben és még a franciáknál is sikeresen megcsúfolta a művészet formanyelvét, és a korlátlan szabadság mámorában kellőképpen kiszolgáltatott. Az időzítés a lehető legjobb New Yorkban. Sőt, mi több, Duchamp és Picabia már 1915-ös tevékenységükkel megelőlegezték a dadaizmus elméletét, hiszen már akkor látni vélték, hogy az antik műalkotás paradigmájába vetett bizalom erősen megingott. Új paradigma van a láthatáron. A paradigmaváltás pedig új piacot teremt. Duchamp és Picabia igazán kiváló dadaista művészek voltak, de zsenialitásuk valami mást szolgált, mint amit az antik műalkotásokból építkező korfejlődés feltételezett volna. El tudom képzelni groteszk módon magukat túlértékelő művészeinkről, hogy lázadásuk néhány esetben közel sem volt annyira őszinte és ihletett, mint azt ma gondoljuk. A nagyvárosok művészeti csomópontjainak számító irodalmi kávéházak törzsasztalainál a művészet és a hozzáértés nem mindig találkozott. A műkereskedelem vérkeringését pedig, akár manipulatív módon is, nem árt néha felpezsdíteni. Véradás amolyan ördögi módon. Az új divat, az új ízlés megjelenítésével valóban új esztétikai tudat jött létre? A polemikus határsértés kirántotta a dugót a palackból, és a szellem nem felszabadult, hanem sokkal inkább el.

„DADA a gyakorlatban nem alkalmazható elmélet: Dada
– a hazugságra való: egy jól menő üzleti ügy. – Dada
adósságokat csinál, és tovább nyújtózkodik, mint a takarója.
A jóisten megteremtett egy egyetemes nyelvet, s
ezért nem vesszük azt komolyan. Egy nyelv az egy
utópia. Isten megengedheti magának, hogy ne legyen
sikere: Dada is.”(7)
/Tristan Tzara/

TristanTzara, aki a Cabaret Voltaire füstfelhős legendái szerint a mozgalom nevének a kiötlője, 1916 februárjában valóban ráérzett valamire, ami a dada ideájának megfoghatatlansága mögött elnyomott érzések szóáradatában ott lapul. „Érted haragszom én, nem ellened,” csak amikor a tradicionális esztétika destrukciójáról olvasok 2016-ban, akkor elkerülhetetlenül felsajognak gondolatok, amik remélhetőleg akkor és ott, a semleges Svájcban, Zürich városában tisztán és igazan szólhattak művészeinktől.

„DADA egy szűz mikroba
Dada a drága élet ellen van
Dada
részvénytársaság az eszmék kiaknázására
Dada 391 különböző magatartással és színnel rendelkezik
az elnök neme szerint
Átalakul – állít – mondja ugyanakkor az ellenkezőjét –
jelentőség nélkül – kiált – horgászik.
Dada a gyors és érdekelt változás kaméleonja.
Dada a jövő ellen van. Dada halott. Dada hülye. Éljen
Dada. Dada nem egy irodalmi iskola, ordítja”(8)
/Tristan Tzara/

Tzara kijelentéseiből és verseiből, mindenekelőtt dadaista manifesztumaiból meggyőző erővel árad az európai múlt kulturális örökségével való leszámolás abszurd vágya. Csak az értő harag tud megértő lenni, mert tudja, hogy az avantgárd irodalom a tagadás, a rombolás, az undorkeltés nélkül nehezen tudott volna új hajtásoknak életet adni. Valami valóban felszabadult, és csupán látszólag el.

Ha már új esztétikai tudat létrejöttéről beszélünk, bármennyire is helyénvaló Imdahl Duchamp Mona Lisa példája, én Arp gyermekien őszinte, a szó bűvöletéből táplálkozó, „értelmetlen tréfáknak tűnő” szójátékaiban látom az újat. A szellem felszabadulása sokkal inkább megmutatkozik az apróhirdetésekből kiválogatott szavak, a becsukott szemmel rábökött mondatok verssé formázásában. Arp visszaemlékezésében „arpiádáknak” nevezte őket, és láthatóan és érezhetően szobrászi módon csavarta és formálta szó-matériáját. A szürrealista, automatikus versekkel rokon szóáradatának átgondolatlan folytonosságát nehéz lehet csak úgy fékezetlenül áradni hagyni. A tudat kontrollja alól felmenteni egy művet korántsem olyan könnyű, mint azt gondolnánk. Tudattalanul törekszünk a harmóniára, és személyes rituálék közepette tevékenykedünk. A Fellegpumpa című kötetének verseit szándékosan olvashatatlanná tett kézírással írta, csak hogy rákényszerítse a nyomdászt a kibetűzés során a szabad asszociációra. A nyomdász mintegy társszerzőjévé vált ezáltal a műnek. Sajátos módon lett rákényszerítve arra, hogy a szöveg kibetűzése során a képzeletére is hagyatkozzon, és ami a legfontosabb, túl merjen lépni a napi részletekbe alámerülő, már-már kényszeres precízségén. A csonkítások, a tönkretett szavak mindenféle manipulatív terven túl létrehozták az anti-költészetet. Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy nyomdászunk valódi „határsértő”, ráadásul akarva akaratlan destruálta a tradicionális esztétikát, és nem utolsó sorban felszabadította a költészeti hagyományokat és saját magát is. Megszabadult attól a tehertől, hogy ő nem tévedhet, különben is egy középkori kódexmásolón sem tudják már számon kérni, ha félreértette a szöveget és figyelmetlenül írta le.

Különben is Arp megmondta világosan, hogy minden dolognak megvan a lényegi helye. Szerintem a tévedések felvállalásában van az egyéni esztétikai tudat magja. De most hagyjuk az egyén evolúciós esztétikai tudatának fejlődését. Nézzük meg inkább alaposan, milyen érzékenyen fogalmaz Hans Arp: „A dada ugyanolyan közvetlen, mint a természet, és megpróbálja megadni minden dolognak a maga lényegi helyét.” Költészetében és szobraiban sem érezhető semmiféle esztétikai ironizálás, és végképp nehéz provokatív szándékot felfedezni. Mégis a Dada-korszak értelmet kerülő versei és szürrealista időszakának „automatikus” költeményei vezéregyéniséggé emelték. Semmiképpen nem szeretném elvitatni Duchamp antiművészet létrehozásában való szerepét és Picabia csimpánz portréinak, festő ikonokkal jelölt képeinek bomlasztó jelentőségét. Csupán „minden dolog lényegi helyét” szerintem a Dadában tiszta, gyermekien őszinte látásmódjával Arp, „véresen komoly” gondolataival pedig Tzara képviselte. Azt gondolom, hogy Max Imdahl esztétikai határsértései közül az első szempontot, melyben a tradicionális esztétika destrukciója által valamiféle új minőségbeli másság, valamiféle mindent felülíró tudat követelt magának helyet a képzőművészetben, Szabó Lőrinc frappáns megfogalmazása is alátámasztja (Divatok az irodalom körül, 1929). „Manifesztumuk szembehelyezkedik az eksztázissal, és mindenen röhögő értelmetlenségben grimasszal és szatírával, mindennek tagadásával és legképtelenebb összekavarásával éljenzi az élet szimultán tartalmú zűrzavarát, őrültségét, egyetemes értelmetlenségét. Minden pillanat őrültek háza: örüljünk neki! Amerikában és Európában igen rövid idő alatt általános sikert aratott Dada, – divatos lett tudni róla, és mulatni egy pillanatra ezen az újfajta kabarén, amely a művészet csődjének szerette volna kijátszani magát, és ezt a címet választotta egyik folyóirata számára: Véresen komoly.”(9)

Hivatkozások

1 József Attila: Érted haragszom, nem ellened.

2 Camus, Albert: A lázadó ember. Budapest, 1992, Bethlen Gábor Könyvkiadó, 37. p.

3 Tzara, Tristan: AA úr, az antifilozófus: dadaista kiáltványok és válogatott versek, 1914–1936. Budapest, 1992, Orpheus Könyvkiadó, 60. p.

4 Thierry De Duve: „A Bauhaus-modell vége – Elemzés”, 2016.
5 „Forró a hátsója.” Lásd R. Hamilton, Duchamp ([ArtsCouncil] Exhibitionatthe Tate-Galery), London, 1966. Nr. 134., 60. p.

 6 Read, Herbert Eduard: Arp. Budapest, 1973, Corvina Könyvkiadó, 144. p.

7 Tzara, Tristan: AA úr, az antifilozófus – Dadaista kiáltványok és válogatott versek, 1914–1936. Budapest, 1992, Orpheus Könyvkiadó, 59. p.

8 Uo. 58. p.

9 Tzara, Tristan: AA úr, az antifilozófus: dadaista kiáltványok és válogatott versek, 1914–1936. Budapest, 1992, Orpheus Könyvkiadó, III. p.