A „magyar tenger” partján történelmünk utóbbi évszázadai folyamán három (vár)megye osztozott: Somogy, Veszprém és Zala – s nincs ez másként manapság sem. A XX. század folyamán azonban többször felmerült a gondolat – párhuzamosan a Balaton-kultusz és a fürdőélet fellendülésével, fellendítésével –, hogy a tó környékének településeiből Balaton vármegyét kell szervezni, hiszen ez a régió külön, egységes adminisztrációt, fejlesztési elképzeléseket kíván meg, amit egy önálló törvényhatóság megszervezésével lehet hatékonyabbá tenni.
Báró Wlassits Tibor, a Balatoni Társaság elnöke 1923-ban a Budapesti Hírlap hasábjain megjelent írása szerint a Balaton vármegye gondolatát az 1890-es évek vége felé vetette föl Mészöly Gyula, „a legrajongóbb balatoni kultuszember”, majd dr. Óvári Ferenc, a „Balaton régi reprezentatív man-je is szeretettel karolta föl az eszmét”, aztán az 1904-ben megalakult Balatoni Szövetség is támogatta azt. Egy, a Városok Lapja 1929. december 10-i számában megjelent írás szerint az ötletet 24 évvel azelőtt, 1905-ben vetette fel a lap főszerkesztője, Várhidy Lajos, aki egy speciális fürdővármegyét képzelt el a tóparti járásokból (tehát nem csak a „fürdőközségek”-ből, így a nem a Balaton partján fekvő települések látnák el amazokat) Keszthely székhellyel. Ez a speciális vármegye „tartaná kezében, illetve irányítaná az autó- és autóbuszközlekedést, különösen a hajózást, halászatot, közutakat, fásítást, közellátást, szállodaügyet, idegenforgalmat a Balaton összes fürdő- és nyaralótelepein”.
Szupits Dezső, a tabi választókerület képviselője 1913-ban vetette fel a Balaton vármegye gondolatát. Erről a Budapesti Hírlap 1913. november 23-i számában tájékoztatta Szegedy Miklós az olvasóközönséget (a cikket két nappal később a Somogyvármegye című lap is közölte). „Az a körülmény, hogy három vármegye, három közigazgatási apparátussal, háromféle irányban végezné a munkáját, lehetetlenné tesz minden egységes tervet, egységes akarást, egységes irányítást, egységes végrehajtást s ezekkel együtt lehetetlenné teszi az egységes, vagyis az igazi fejlődést” – olvashatjuk a cikkben. Szupits felvetése szerint a Balaton partján 8–10 km szélességben kellene kihasítani a területet az új vármegye számára, amelynek székhelye Keszthely lenne („a legfejlettebb a Balaton-menti községek között”), Siófokon pedig járási főszolgabíró székelne. A tervezet készítője hatalmas optimizmussal élt, amikor kijelentette, hogy a terület kiszakítása ellen nem lenne kifogása a három érintett vármegyének (ellenben ha közülük az egyikhez csatolnák a teljes Balaton-partot, akkor „körömszakadtig védekeznének”). Szegedy az elképzelés „táblabíró-logikáját” is kiemeli, amelyen a vármegyei apparátus felállítását érti, de egyet is ért vele: „A nagy, az igazi célt csak akkor érhetjük el, ha azok, a kik a Balaton körül élnek, valamennyien, egységesen és öntudatosan csak a Balatonért lesznek! S rosszul ismeri az a magyar lelket, a magyar tömegérzéseket, a magyar tömegerőt, a ki azt hiszi, hogy ennek a szervnek szerepére nem a vármegye a legalkalmasabb!” – fejeződik be a cikk.
Szupits Dezső elképzelésének a különböző sajtóorgánumok hasábjain akadtak lelkes támogatói, de ellenzői is. Az utóbbiak egyik legfontosabb érve az volt, hogy „a Balaton Vármegye csenevész, erőtlen alkotás lenne, amely külső segítség nélkül mégpedig fenntartatni magát sehogy sem tudná, csinálna olyan súlyos közteherviselést, mely elől mindenki menekedni volna kénytelen” – idézi egy meg nem jelölt helyről Marton István A Balaton régió fejlődése című 2013-ban megjelent tanulmányában.
Mangold Gusztáv a Somogyi Hírlap 1913. november 30-i számában imígyen fogalmazott: „a »Balaton vármegye« eszméjének felvetése éppen olyan szerencsétlen,mint a balatoni hídé [értsd a Szántód és Tihany közötti hídé] volt s legkevésbé sem alkalmas arra, hogy a Balatonvidék érdekei iránt komoly érdeklődést kelthessen”. Mangold nem fejti ki bővebben érveit, ám az érdeklődés a Balaton vármegye iránt a későbbiekben sem szűnt meg.
1916-ban ismét „kísértett” a Balaton vármegye – ahogy egy, a Somogyvármegye hasábjain megjelent írás címében áll. Az április 16-án megjelent Budapesti Hírlap egyik cikke üdvözli a Balatoni Kormánybiztosság felállítását, s egyben leszögezi: „Az érdekelt szomszédság évtizedek óta érezte az egységes igazgatás hiányát, azért sokat emlegette egy Balaton vármegye létesítésének szükségét, mely a Balatont és összes partvidékét foglalta volna magában. Ennél a vízi vármegyénél kevésbé komplikált működéssel, célszerűbben oldja meg a problémát a Balatoni kormánybiztosság.” A fennebb említett Somogy vármegyebeli írás szerzője ehhez kapcsolódóan jegyzi meg, hogy az ismét kísértő Balaton vármegye tervéhez, a három érintett vármegye esetleges megcsonkításához, „az ilyen kedves és értékes részek elvételéhez van maguknak a vármegyéknek is egy-két szavuk és a Balatonvármegye buzgó harcosai lehetetlen eszméjüket sohsem fogják tudni megvalósítani”.
A Magyarországi Tanácsköztársaság idején, 1919 tavaszán megvalósulni látszott a Balaton vármegye – legalábbis ideig-óráig. Ekkor ugyanis Keszthelyen elhatározták, hogy elszakadnak Zalától, s létrehozzák az önálló Balaton vármegyét. Ennek területi kiterjedéséről több elképzelés is született: „Az 1919. április elején megszületett javaslat szerint a Zala folyó torkolatától Balatonfüredig, lényegében az északi part zalai részét magában foglalva születne meg az új vármegye. Néhány nappal később már egy sokkal kisebb, Keszthely 30 km-es körzetére kiterjedő területi egység képzete merült fel. Jelenleg nem ismert egyeztetési folyamatok során az események olyan irányt vettek, hogy 1919. június elején feltehetőleg már mindhárom Balaton körüli megyét érintve, 141 település kinyilvánított csatlakozási szándékával nyújtottak be petíciót a helyi politikusok a belügyi népbiztos számára az új közigazgatási egységről” – írja Kabai István Regionalizmus és területi politika a Balaton térségében című 2016-os doktori értekezésében. Az események (amelyekről a Testvériség című lap több számában is beszámoltak) lényeges momentuma, hogy a központi vezetés feltételesen jóváhagyta a tervezetet, azonban a Magyarországi Tanácsköztársaság bukása megakadályozta annak megvalósítását.
Az 1920-as trianoni békediktátum után a megcsonkított ország közigazgatását újra kellett szervezni, s ehhez kapcsolódóan ismét felmerült a Balaton vármegye kérdése. Az Est című lap 1922. január 14-i számában olvasható egy írás dr. Erdélyi Magyar Péter tervezetéről, amely 39 helyett 11 vármegye létrehozását ismerteti, Somogy, Zala, Vas és Veszprém vármegyék gyökeres átszervezéséről is szól. Eszerint a négy érintett törvényhatóság területét erősen megcsonkítanák, s létrehoznának mellettük négy új vármegyét: a Balatonról elnevezett közigazgatási egység székhelyéül Siófokot jelölték ki, területe 370 307 kat. hold lenne, lakóinak száma 99 097 fő, s Somogy Lengyeltóti és Tabi, valamint Veszprém Enyingi járásából szerveznék meg. A Badacsony vármegye Keszthely székhellyel jönne létre Zala Keszthelyi, Tapolcai, Sümegi és Zalaszentgróti járásaiból (300 868 kat. hold területen és 120 653 fő lakossal), Nagykanizsát a Zalából kihasított Nagykanizsai, valamint a Somogytól elcsatolt Csurgói és Marcali járásokból Mura vármegye központjaként jelölik meg (471 157 kat. hold területtel és 181 087 főnyi lakossággal), végül a Bakony vármegyét Pápa székhellyel képzelték el Veszprém Pápai és Devecseri, valamint Vas Celldömölki járásából (362 310 kat. hold terület és 145 508 főnyi népesség).
Dr. Erdélyi Magyar Péter 1922-es javaslata a vármegyék átszervezéséről (Forrás: Est, 1922. január 14. 4. p.)
A tervezettel kapcsolatban az Új-Somogy című lap munkatársa kérdést intézett a vármegyén „az egyik legilletékesebb tényezőhöz”, aki kifejtette: „Ennek még a lehetősége ellen is magyar szívünk teljes érzésével tiltakoznunk kell. Magyarország vármegyéinek jelenlegi beosztása történelmi alapokon nyugszik. (…) Ragaszkodnunk kell a történelmi múlthoz, ez a mi legnagyobb erősségünk s kétségbevonhatatlan bizonyítékunk, az 1000 éves Magyarország feldarabolásának igazságtalanságával szemben.” A Balaton-kultusz fejlesztése és a balatoni fürdők fellendítése célzatával létrehozandó Balaton vármegye kialakítása kapcsán kijelentette a megkérdezett, meg nem nevezett személy, hogy „ezen cél csak az egész balatoni partvidékre kiterjedő egyöntetű intézkedésekkel volna elérhető, vagyis az egész Balatonpart egy vármegyei hatóság alá lenne helyezendő. (…) Ennek megoldása is sok nehézségbe ütközik, annak azonban, hogy a Balatonpart egy-két járása, az egész területnek egy kis része Balaton vármegye név alatt különválasztassék, semmi értelme nem lenne.”
1923. április 8-án a Budapesti Hírlap dr. Oroszy Géza ügyvéd, m. kir. kormányfőtanácsos gondolatait közölte. Oroszy felhívta a figyelmet, hogy a Balaton-vidék fejlesztése elsősorban közigazgatási kérdés: „A fürdővidék fellendítéséhez ugyanis elsősorban jó utak, jó közlekedési eszközök, jó közrendészet és jó élelmezési politika szükséges. Mindezek pedig csak jó közigazgatás útján érhetők el. Egy vidék közigazgatása pedig csak akkor lehet jó, ha egységes; viszont egységes közigazgatást csak a koncentráció produkálhat.” Ennek érdekében Oroszy lándzsát tört a Balaton vármegye létesítése mellett, hiszen az említett feladatokat nem tudja egységesen ellátni az érintett három vármegye és a nyolc tóparti járási főszolgabíróság.
Három nappal később jelent meg ugyanazon sajtóorgánumban báró Wlassits Tibor jelen írás elején már idézett cikke, amely kijelenti, hogy „történelmi alakulatokba erőszakos kézzel belenyúlni még a legsúlyosabb időkben is, meggondolandó, vagy éppen akkor legkevésbé időszerű. (…) Én tehát már a kiinduló pontot is elítélem, magát az eszmét pedig egyenesen közigazgatásellenesnek nyilvánítom.” Wlassits elsősorban azt emeli ki, hogy nem lehet dűlőre jutni a Balaton vármegye székhelyét illetően („hiszen a repülő főispánságot még nem találták ki”): Keszthely, Balatonfüred, Balatonboglár és Tihany említtetik cikkében. Emellett felhívja a figyelmet a somogyi és a zalai oldal, az ottani emberek eltérő körülményeire és lehetőségeire: „Más kell ennek, más kell annak. Így pl. Zalában balatonfüredi járás liszt dolgában rendszerint csehül áll, a somogyiak pedig bővelkednek benne. Borban, szőlőben pedig éppen ellenkezően áll a dolog ott” – fogalmaz. Véleménye szerint a balatoni fürdők ügye éppen nem közigazgatási – hanem befektetési kérdés. A végső konklúzió: „Sok, nagyon sok még, a mire szükségünk van. Balatonmegyére azonban nincs szükségünk, Balatonmegye nem kell, legfeljebb arra szolgálna, hogy a három ősi vármegyében elkeseredést keltsen és leghatározottabb ellenállásra késztesse őket.”
A két utóbb idézett írás polémiát indított el a korabeli sajtóban, azonban felmerült egy harmadik javaslat is: Kugler Mihály mérnök, MÁV-felügyelő felvetette, hogy nem kell külön vármegye, viszont Fejér területét ki kell terjeszteni a tóig Veszprém vármegye Siófokig terjedő hosszú nyúlványának elcsatolásával (Veszprémet más fejéri területekkel kárpótolnák hasonló terjedelemben). Kugler elképzelését szintén a Budapesti Hírlap közölte 1923. április 17-i számában, s a cikkíró külön hangsúlyozta a balatoni körvasút kiépítésének szükségességét – s ezt fontosabbként és elengedhetetlenebbként jelöli meg, mint a közigazgatási változtatásokat.
A Balaton vármegye kialakításának elképzelése az 1920-as évek végén is foglalkoztatta az embereket, 1928 és 1929 folyamán ismét temérdek cikkben írtak a tervről, s ekkor is akadtak ellenzői éppúgy, mint támogatói. Számos, az ötletet ellenző írás az érintett vármegyék erőteljes tiltakozását emeli ki a megcsonkítás ellen, s a tervezett vármegye székhelyének kijelölésével kapcsolatban felmerülő problémákat ecseteli. A Somogyi Újság egy 1929. december 28-i cikkében Wlassitsra is hivatkozik, amikor így fogalmaz: „Honnan volna ez a Balaton megye székhelyileg adminisztrálandó! Talán bizony a Balaton kellő közepéről? Mert a Balaton, Közép-Európa legnagyobb tava, már kiterjedésénél fogva sem volna egyik sarkából sem alkalmasan kormányozható, de a közepéből ép oly kevéssé. Se Keszthely, se Balatonalmádi nem volnának alkalmas székhelyek, Boglár és Tihany, B.-Lelle és Földvár ép oly kevéssé. Azután hátsó terület nélkül, csupán a közvetlen Balaton partokkal elképzelhetetlen volna ez a Balaton vármegye.”
Ekkortájt vetette fel Wlassits a vármegye helyett egy Balaton-minisztérium megszervezését, amelyről többek között az imént idézett cikk is beszámolt. Ennek felállításával megszűnne az a rendszer, hogy hét minisztérium intézi a „magyar tengert” érintő ügyeket.
Végül sem a Balaton vármegye, sem a Balaton-minisztérium nem valósult meg, de a különböző országos és helyi lapok az 1930-as évek folyamán is cikkeztek a kérdésről, megszólítva a tervezetek ellenzőit és támogatóit. Az Előőrs című lap 1930. január 4-i számában jelent meg egy glossza, amelyet egyesek József Attilának tulajdonítanak. „Balaton vármegye úgy látszik, nem lesz. Pedig már akkor is egészen másképpen fürödtünk a Balatonban, mikor a mikroorganizmusok kultúrfölény fürdőjét (biológiai intézet) létesítették Tihanyban. Ismét másképpen, mikor a balatoni kormánybiztosságot hívták életre. S már reszketve és lúdbőrözve gondoltunk arra a legközelebbi fürdésre, amely a »Balaton vármegye« jegyében fogja hűs ámulatokba fürdetni új ingerekhez szokott testeinket” – fogalmaz a szerző nem kevés szarkazmussal.
Ifj. Temple Rezső dr. kormánypárti képviselő 1935-ben vetette fel azt, hogy ha önálló vármegyét nem is, de egy központi fürdőigazgatóságot kellene felállítani, amely hatékonyan segíthetné a Balaton környékének fejlesztését. Vele szemben dr. Béldi Béla országgyűlési képviselő a Balaton vármegye létrehozása mellett kardoskodott ekkor, s amíg ez nem valósul meg, „nagyon erélyes, nagyon hozzáértő” balatoni kormánybiztos kinevezését tartja célravezetőnek, „aki letöri az áruzsorát és véget vet egyes balatoni szegénylegények garázdálkodásának”.
A Balaton vármegye tervezett területe dr. Mozalovszky Sándor 1934-es írása alapján (Forrás: Magyarság, 1934. április 1. 45. p.)
A Magyarság című lap 1934. április 1-jei számának hasábjain dr. Mozalovszky Sándor közölt egy hosszabb cikket a témáról. Ebben kifejtette – némiképp naivan –, hogy „Somogy és Veszprém vármegyét ez új megye beékelése nem érintené érzékenyen, mert mindegyik csak 10–15, a megye szék-helyétől, de sőt a járási székhelytől is távoleső községet veszítene el; Zala megyének balatonfüredi járása nagyrészt úgyis a Balaton partján húzódik végig, hosszan elnyúlva. Ennek a járásnak kiegészítése és új megyei szervezetbe csoportosítása sem okozna sehol nagyobb nehézséget.” Mozalovszky a létesítendő vármegye pontos területét is leírja: az új közigazgatási hatóság egyrészt közvetlenül a Balaton és a Kis-Balaton partján fekvő 50 községet foglalna magába 245 165 kat. hold területen (amelyből 106 000 kat. hold a Balaton víztükre), s az 1930-as népszámlálás adatai alapján 72 325 főnyi lakossággal és 17 070 lakóházzal rendelkezne. Másrészt a „szezonális állandó hullámzást” figyelembe véve egy további 54 községből álló sáv és egy „exklávé” is az új vármegye része lenne (142 524 kat. hold területtel, 48 568 főnyi népességgel és 9807 lakóházzal). A vármegye négy járásból állna, amelyek szélhelyéül Keszthelyt, Siófokot, Balatonfüredet és Balatonboglárt jelölnék ki.
A Balaton vármegye területe dr. Mozalovszky Sándor 1934-es írása alapján (Forrás: Magyarság, 1934. április 1. 44. p.)
A polémia egészen a második világháborúig zajlott, felszólalt a Balaton vármegye mellett többek között például a jelen írásban már említett Várhidy Lajos is.
1946-ban dr. Tóth János a Tér és Forma című folyóirat egyik számában vetette fel ismét a kérdést. „Három vármegye osztozkodik még ma is partjain (Zala, Veszprém és Somogy) és a három vármegye háromféleképen alakította ki fürdőtelepüléseit. Ez a hármas felosztás mindenhogyan szerencsétlen, mert egyáltalán nem számol a Balaton környék földrajzi adottságaival” – írja a szerző, akinek kinyilvánított célja tanulmányában annak felvázolása, hogy miként lehetne a Balaton környékét egyetlen közigazgatási egységgé szervezni. Írásában gyakorlati, esztétikai, közlekedési, város- és területrendezési érveket is felsorakoztat. Felveti, hogy az új vármegye kialakítása során megcsonkítandó Somogyot, Veszprémet és Zalát természetesen területileg valamilyen módon kárpótolni kell, de ennek módjáról nem ejt szót.
A Balaton megye a szocializmus évtizedeiben nem kapott jelentős szerepet a közgondolkodásban, csak az 1990-es rendszerváltoztatás után talált ismét pártfogókra, például dr. Gajda Pál a Kapu című folyóirat 1998. évi 3. számában közölte írását, amelyben ismét felvetette érvekkel alátámasztva a Balaton megye létrehozását – amely azóta sem valósult meg.
Zárásként dr. Tóth János fennebb idézett dolgozatának záró sorai kívánkoznak ide: „A Balatonkörnyék fejlesztése érdekében az erőket össze kell fogni, mivel a Balaton az egész ország kincse, s azt még nagy áldozatok árán is tovább kell szépíteni.”
