Ott ültek egymás mellett a padon, és nézték, ahogy a szemközti onkológiai szakrendelésről lassú, komótos léptekkel távoznak a betegek. A hetvenes évei közepén járó, vékony asszony idegesen remegő ujjaival a blézerének varrását morzsolgatta. A mellette ülő ötvenes férfi lopva a nő kezét nézte.

Az a kéz még néhány évvel ezelőtt dolgos és földet művelő kéz volt, amelynek gyűrődései közé beivódott a föld, és mára az idő is belekarcolta az évek súlyát. Most e kéz eres és ráncos volt, de vonalai mégis szépek és tiszták, ahogy az asszony lelke is. Az alakja, mint egy kislányé, s az is olyan, ahogy a lábát a padról lógatva lóbálta, vigyázva, a nyári papucs le ne essen róla.

Ültek, és keresték a szavakat. Mindegy, mit. Bármit, csak hogy a hosszú, kínos csendet meg tudják törni. Valamit mondani akartak a másiknak. Valami olyat, amivel feloldhatják a percekkel ezelőtti, fojtó érzést a torkukban.

– Én most nagy bajban vagyok, ugye fiam? – kérdezte az asszony, és a füvet nézte a lába alatt.

– Igen, Anya. Te is olyan „kalandor” lettél, mint apa – válaszolta a férfi, az anyja aggódó arcát figyelve. Már hat éve, hogy eltemették az apját, aki szintén daganatos beteg volt. Mire kiderült, hogy mi a baja, az orvosok mindössze két hónapot jósoltak neki, de ő erős volt, s dacolva mindennel, végül még két és fél évet kapott az élettől. Azért hívta kalandornak. Nem jutott jobb az eszébe. Sugallni akarta az anyjának, hogy még sok idő eltelhet így, hogy kapja a kezeléseket, még sokáig együtt lehetnek.

– Csak az a sok daganat ne lenne bennem – mondta suttogva az asszony, és a férfi látta, hogy az anyja legszívesebben sírva fakadna. Mégis uralkodott magán, mint olyan sokszor korábban is, s csak idegesen a keze közé temette az arcát, de ezt is csak egy pillanatra.

– Anya, ezek a kezelések talán segítenek megállítani azt, ami benned van. Hallottad a doktornőt. Azt mondta, nem tud meggyógyítani, de megpróbál abban segíteni, hogy ez a folyamat megálljon vagy lelassuljon – mondta, és az asszony szemét kereste.

Az pedig, mint egy gyermek, reménykedve felnézett a fiára, hogy ez a probléma is megoldódik. Metastasis. Ez volt az a furcsa szó, amit olvasott a CT-vizsgálat lapján. Még most sem tudja igazából, mit jelent, de azt igen, hogy ez a szó őt nagy bajba sodorta.

– Most akkor én már életem végéig, mindig fogom kapni ezt a kezelést?

– Azt hiszem anya, igen – válaszolta a férfi, aki most legszívesebben kiszaladt volna a világból.

Egy éve, hogy az asszony a kertes házból elköltözött egy kisebb, de komfortos bérházi lakásba, ahol nem kellett fát hordani, hogy meleg legyen, és nem kellett azért rettegni, hogy a falban lévő, elavult vezetékek zárlatosak lesznek és nem lesz áram, nem tudja nézni a kedvenc sorozatait. Mert amikor egyedül volt, akkor azokat nézte, ahogy esteledett. Addig kint dolgozott a kertjében, mint valami megszállott. Nem árulta el, de a csomót már régen észrevette a mellében. Valamikor a férje halála után nem sokkal. Azóta négy év telt el. Nem szólt senkinek sem. Talán félt. Azzal nyugtatta magát, hogy fahordás közben megütötte, és azért lett. És most kiderült, hogy nemcsak a mellében van.

A férfi gyengéden átkarolta az asszony vékony vállát, és óvatosan magához húzta.

– Hinned kell anya abban, hogy ez a kezelés jó lesz neked. Hinned az orvosodban és hinned abban, hogy a gyógyszerek hatni fognak. Van olyan dolog, amit szeretnél megcsinálni? Mondjuk elmenni az iskoládba, ahova jártál? – banálisnak tűnő kérdés volt ez, de jobb nem jutott a férfi eszébe.

– Nem, az messze van. Meg mit csináljak én ott? – mondta dacosan az anyja.

– Csak megnézzük, aztán eszünk egy jó halászlét valahol.

– Azt ehetünk itt is. Nem akarok utazni – felelte és nem értette a fia kérdését. Nem értette, mi történik vele és miért. Amikor a doktornő közölte a vizsgálatok eredményeit és a kezelés tényét, akkor az asszony felállt, és csak annyit mondott: – Doktornő, én szeretnék még élni.

– Megteszünk mindent, Marika néni. De ehhez maga is kell, és hogy legyen erős – felelte határozottan az orvosnő.

Ahogy kiléptek a rendelő ajtaján, mindketten magukra húzták azt a mérhetetlen súlyt és azt csendet is, amibe a váróteremben ülők és kezelésre várók már hónapokkal korábban elmerültek.

– Gyere, anya, üljünk le arra  a padra egy kicsit – mondta a férfi, az asszony meg szófogadón leült a padra, amiről nem ért le a lába, és vigyáznia kellett, hogy a papucsa le ne essen.

Ott ültek egymás mellett, és bár felfogták, mi történik velük, azt nem tudták, miért. Azt remélték, a sors enged még néhány szép évet egészségben és úgy, hogy ne kelljen nélkülözni. Ahogy az volt a cél és vágy az asszony életében a háború után gyerekként is, majd végig a kommunista rendszerben, és utána, még a nyugdíj előtt is, idősen, meg az, hogy helyt tudjon állni a fiatal munkatársak között.

Ott ültek egymás mellett, és észre sem vették, hogy harminchat fok van, nyár és napsütés, és közben az asszony morzsolta a blézere varrását.

A férfi nem tudta, mit tegyen. Nézte a törékeny asszonyt maga mellett, aki az édesanyja, és dühöt és tehetetlenséget érzett amiatt, hogy nem marad más nekik, mint a hit és a remény, hogy az anyja sokáig bírja majd a kezelést és a betegség támadásait. Miközben ilyen gondolatok jártak a fejében, próbálta óvatosan magához húzni és átölelni az anyja vékony vállát.

Mintha csak ennyi kellene ahhoz, hogy a világ újra szép legyen.