Veszprém viselte 2023-ban az Európa Kulturális Fővárosa címet, közösen a Bakony-Balaton régióval. A 13 helyszínen rendezett több mint 50 kulturális esemény közül is kiemelkedik az Egry József-kiállítás, melyet az egyedi hangvételű, különleges fény- és színvilágú festő 140. születésnapjára rendeztek 140 művéből. A felújított, közel száz éves Laczkó Dezső Múzeum, várostörténeti intézmény több ezer műtárgyat, dokumentumot őriz, köztük körülbelül félszáz Egry József-festményt (egyebek mellett olyan főműveket, mint a Szent Kristóf a Balatonnál, vagy a Szivárvány). Utoljára 2008-ban volt Egry-kiállítás Veszprémben. Telitalálat volt ez a tárlat, vele nyitni a megújult múzeumot, katalógust megjelentetni (nincs monográfia, az életművet összegző könyv Egryről), valamint Simon Márton költő finisszázsa.
Egry József a nagy magányos festők egyike, akárcsak Mednyánszky, Csontváry, Farkas, Vajda. 1883. március 15-én született Zalaújlakon (nagykanizsai járás), közel a Kis-Balatonhoz, egy zsákfaluban, nagyon egyszerű napszámos paraszti családban. Ötéves, amikor a mélyszegénységből, éhezésekből menekülve felköltöznek Budapestre. Apja alkoholista, édesanyja alkalmi munkákat vállal, bérházakat takarít. Nagyon korán kiderül Egry rajzkészsége, de továbbtanulásról szó sem lehet. 1898-ban kimarad a polgári iskola negyedik osztályából. Fellegi Emil dekoratőr, festő műhelyében dolgozik, 1900 körül Kotcsek János festő segédje. 1901-ben – 18 évesen – két arcképét kiállítják a Nemzeti Szalon Tavaszi Tárlatán. 1903-ban megismerkedik Lyka Károllyal, aki 1902-ben alapította és 1918-ig szerkeszti a Művészet című folyóiratot. Megjelenteti a Művészetben Egry expresszív rajzait.
Egry József 1903-ban, 20 éves korában szerepel először kiállításon az akkor népszerű Nemzeti Szalonban. Egy évre rá Münchenbe utazik tanulni, de anyagiak hiányában kénytelen hazatérni. Ezután Lyka Károly támogatásával egy évre Párizsba mehetett szakmát tanulni, ahol főleg a modern művészetet tanulmányozta és a Julian Akadémia esti rajztanfolyamán képezte magát. Szajnai rakodómunkásként keresett pénzt. 1907-ban Menhely előtt című képével állami ösztöndíjat nyert, így tudott beiratkozni a Képzőművészeti Főiskola esti tagozatára, ahol Ferenczy Károly, a „legnagyobb nagybányai”, a nagybányai művésztelep első nemzedékének kiemelkedő alkotója lett az egyik mestere. Tanulhatott Szinyei Merse Páltól, a nagy tekintélyű, sikeres művésztől, a modern magyar festészet előfutárától.
Egry József: Menhely előtt, 1907 (Forrás: hung-art.hu)
Önéletrajzában írja, hogy azért volt számára fontos a főiskola, mert kapott műtermet. Nem tudta megszokni a légkört, a hagyományokat, saját belső késztetésű képeket teremtett, öntörvényű volt (és maradt egész életében). („Nem bírtam azt a bizonyos száraz iskolai metódust” – írta.) 1907-ben egy műpártoló támogatásával két hónapra Brüsszelbe utazik (Bruggébe is). 1914-ben hosszabb időt tölt Ungváron, ahol bemutatja műveit. Az autodidaktának indult Egry Münchenben, Párizsban és Budapesten a legmagasabb szakmai szinten sajátíthatta el a mesterségét, ami kellő muníciót biztosított számára ahhoz, hogy saját képi világot teremtsen.
1915-ben besorozták katonának, segédszolgálatosnak rendelték be Nagykanizsára, de a frontra nem vitték ki súlyos tüdőbaja miatt (ami egy alatta beszakadt jég miatti megfázás következménye). A Vöröskereszt badacsonyi hadi kórházában kezelték. Ott ismerkedett meg egy ápolónővel, Pauler Juliskával, akinek az apja akadémikus volt, a férje pedig ezredes. Egymásba szerettek, az aszkétikus alkatú, paraszti arcvonású festő (mintha szobrász véste volna) és a gömbölyded, polgári műveltségű középkorú asszony (a kiállításon is szerepelt egy 1930-ban róla festett kép, mögötte a Balaton, háttérben a Badacsony). A jómódú 40 éves asszony a családi botrányok ellenére elvált, és haláláig hűséges társa volt a festőnek, akinek tehetségében feltétel nélkül megbízott. Késői önéletírásában szűkszavúan emlékezik meg összetalálkozásukról. Nyáry Krisztián írta az Artmagazinban: „A Pauler család, amelynek soraiban miniszter, egyetemi tanár és akadémikus is volt, megdöbbent Juliska szándékán, és mindent megtettek, hogy megakadályozzák a duplán rangon aluli házasságot. Egry ugyanis nemcsak paraszti származású volt, de középiskolai tanulmányait sem fejezte be. Amikor megértették, hogy az asszonyt nem lehet eltántorítani szándékától, évekre kiközösítették a családból.”
Badacsonyban és Keszthelyen éltek, az asszony örökségét képező házakban. Egry 1918-ban fedezte fel a Balatont, s ez teljes fordulathoz vezetett festészetében.
A múzeumban a 2023 júniusa óta kiállított 140 festménnyel párhuzamosan (a tárlat eredetileg október végéig tartott volna nyitva, de 2024. február 18-ig meghosszabbították) a Várgalériában, a Művészetek Házában voltak láthatók Egry József fiatalkori művei, Távol a frázisoktól címmel. Az 1901 és 1918 között készült munkáit (rajzok, krokik, karikatúrák) nézve szembetűnő a kezdetek, az útkeresés, a Badacsony előtti és utáni művek közötti szemléletbeli és kivitelezésbeli különbség. Ez a fiatalkori szakasz drámai erejű, a plein air és a konstruáló irányzatok ötvözése. Ezeken még jellemző motívum a szegényember-ábrázolás (Kikötői munkások, 1912). 1911-ben hosszabb időt töltött Belgiumban, ahol Meunier szociális elkötelezettségű szobrai hatottak rá (Rakodó munkások). 1922-ben a Belvederében állítja ki először megváltozott megjelenésű munkáit
Egry József: Kikötői munkások, 1912 (Forrás: hung-art.hu)
A húszas évektől szinte csak a Balatont és környékét (Badacsony) festi, stílusa, színei megváltoznak. A korai balatoni képek még konkretizálható tájképek, majd a napjárás, a fényváltozások, a vízfelszín-módosulások kötik le a figyelmét, a konkrét formák kontúrvonal nélkülivé válnak, az atmoszférát a fények, a színek lebegése teremti meg. Szenvedélyes horgászként is, illetve műterme ablakából figyeli a fények változásait a vízfelületen. „A Balaton kiigazítja az életemet” – nyilatkozza 1936 áprilisában a Magyarország című lapnak.
A látványból, a konkrét témákból indul – víz, vízpart, hegyek –, de nem naturalista és nem impresszionista módon ábrázolja a helyszíneket, hanem fénnyel átitatottan. Nem az elsődleges látvány érdekli, még ha annak elemei azonosíthatók is (emberek, csónakok, hegyek, maga a víz, a levegő, az ég, a Nap). Ezek az anyagi valóság megtestesítői, de a fény által alakítottan szinte áttetsző lebegésben. A fény nála nem a tárgyak megvilágítása, hanem önállóan létező entitás, vonalak és foltok rendszere. Egyrészt az egyszerű, tiszta anyag, anyagiság, másrészt a fény általi metamorfózisok (Balatoni fények, 1943–44; Balatoni fények, 1930 k.; Badacsony, 1937; Fehér Balaton, 1925). Kállai Ernő, a két háború közötti magyar művészet egyik legjelentősebb szakértője írta: „Egry piktúrája az anyag legtökéletesebb átszellemítését jelenti, a legtisztább és egyben a legnagyvonalúbb lírát, melyre expresszív naturalizmusunk eddig eljutott.”
Egry József: Badacsonyi est, 1930 (Forrás: hung-art.hu)
A húszas években Keszthelyen, Badacsonyban, Badacsonytomajban festett képei sikeres kiállításokat, díjakat (Ernst-díj, 1924; Szinyei-tájkép-díj, 1926) és nemzetközi bemutatkozásokat (Berlin, Drezda, Hamburg) eredményeztek. 1929-ben (más adatok szerint 1930-ban) Egry fél évet élt feleségével együtt Szicíliában. Az ott készült festmények nagy része hazajövetelük után magángyűjteményekbe került. 1938-ban néhány hónapot ismét Olaszországban töltöttek, Taorminában (Egry elismerte Csontváry különleges művészetét, de nem hatott rá festésmódja), valamint Nerviben, a tengerparton. Ezeknek az utaknak az anyagi fedezetét, kinti megélhetésüket felesége keszthelyi házának, örökségének eladása biztosította.
A Laczkó Dezső Múzeumban látható kiállítás koncepciójában fontos szerephez jut a Balaton mentén („a magyar tenger”) és az olasz tengerparton készült festmények együttes szerepeltetése (Taormina, 1930; Szicíliai tengerpart, pálmák, 1930; Isola Bella, 1930). Az a szimbiózis, ami a Balaton és Egry között létrejött, nem érzékelhető a tenger mellett készült képeken, még ha kompozíciós módjuk (nyitott kompozíció), az absztrakcióhoz közeledésük és a nem mindennapi technikai kivitelezés rokonítható is.
Egry József: Isola Bella, 1930 (Forrás: hung-art.hu)
Semmilyen stílusirányzatba nem sorolható, egyedi, egyéni alkotásainak különös világát festési technikája alapozza meg. Állítólag ez is a szegénységének köszönhető. Elfogyott az olajfestéke, hígította, hogy tovább kitartson, aztán a nehézkes olajnál sokkal könnyedebb pasztellt vitt a felületre, majd még színvibrálást előidéző krétát. Érett korszakában néhány színnel festett: sienai vörös, okker sárga, indiai sárga, aranysárga, szalmasárga, sárgás smaragdzöld, világoskék, indigókék, fehér (ez utóbbi hol fedett fehér, hol a papír üresen hagyott felülete), kevés rőtbarna. Színsávokból, áttetsző rétegekből összeálló kompozícióban mintha a meleg földszínek dominálnának, jelezve, hogy ez a képi látvány maga az anyagi valóság, a tapintható, érzékelhető matéria, a föld–víz–ég ősi és örökkévaló hármassága.
Festményei egyszerre materialisták (az ókori görög filozófia értelmében) és szakrálisak, az istenivel telítettek. Nem az Istennel, nem az istenekkel, nem köthetők vallásokhoz, ideológiákhoz, elméletekhez. Nála a fény is testet ölt, anyagi (azaz nem szellemi), kézzel fogható, empirikus valami. Egry – ahogy ezt számos róla szóló írásban megfogalmazzák – a fény festője. A fény átalakító erejének festője (Szivárvány sorozat). Fénytünemény az ég, a víz, a hegy, a föld, a fa, a ház, a csónak, az ember. Persze konkrét jelenség is, mint maga a fény, másrészt épp fénnyel telítettségük okán a világegész, a kozmosz, a mindenség alkotóelemei. (2015-ben a kaposvári Rippl-Rónai Múzeumban volt emlékkiállítás A fény festője címmel, ahol az is követhető volt, hogy miben különbözik szemlélete, festésmódja az impresszionisták fényfelfogásától.)
Egry József: Szivárvány, 1930 (Forrás: hung-art.hu)
A harmincas években több kiállítást rendez a Tamás Galériában, 1937-ben és 1939-ben az Ernst Múzeumban, 1936-ban gyűjteményes kiállítást a Frankel Szalonban (ennek anyagát Bécsben is bemutatják). Az, hogy az 1924-ben alakult KUT – Képzőművészek Új Társasága – elnökének választották 1938-ban, szakmaiságának, tehetségének, egyéni stílusának magas szintű elismerése. A KÚT tagjai a modern művészet mellett kötelezik el magukat, elhatárolódtak a dogmatizmustól, a dilettantizmustól, a Műcsarnok hivatalos, állami ízlésvilágától csakúgy, mint az álmodernizmustól. Németh Lajos vezető művészettörténész a 20. századi magyar festészetről szóló művében a KÚT szellemiségét az École de Paris modernizmusához hasonlítja. (Egry korszerűségéről, modernitásáról kevés szó esik a szakirodalomban.)
Egyre többen írnak róla: Kassák Lajos 1941. december 16-án közöl vele interjút a Magyar Nemzetben, és 15 művésszel készült interjúkötetében ő is szerepel. Annak ellenére, hogy Badacsonytomajban él, részt vesz a fővárosi képzőművészeti életben, csoportos budapesti kiállításokon a Nemzeti Szalonban, a Gresham Társaság Művészház kiállításain. Egyre többen fogalmazzák meg vele kapcsolatban, hogy „magából teremtett stílust”.
Egry József: Ajtó mögött, 1934 (Forrás: hung-art.hu)
1941-ben az olaszországi utazások, gyógykezelések miatt eladott keszthelyi és badacsonyi házak (a felesége öröksége) bevételéből egy szerényebb, ám műteremmel is rendelkező házat építettek Badacsonyban, a part közelében. Akkor már állt Szigligeten Farkas István saját tervezésű műteremháza. Kölcsönösen becsülték egymást, már a húszas évek elején többször is együtt festették Balatongyörökön a Balatont. Harmadik versenytársuk Nagy István volt, akivel Egry még az I. világháború idején ismerkedett meg, erdélyi utazása során.
Műtermét 1944-ben bombatámadás érte, 40 festménye pusztult el. A háború után az Európai Iskola progresszív művészcsoport tagja, 1948-ban elsők között kapja meg a Kossuth-díjat és szerepel a Velencei Biennálén. 1951-ben halt meg Badacsonyban, a badacsonytomaji temetőben mindössze tízen búcsúztatták. 1951-ben emlékkiállítást rendeztek a Fővárosi Képtárban, 1957-ben a brüsszeli világkiállításon mutatták be műveit.
Egry József: Napfelkelte, 1940 (Forrás: hung-art-hu)
Leginkább a „Balaton festőjeként” ismert. Már a harmincas években így nevezték azok a szerzők, akik felfigyeltek egyéni festésmódjára, felületkezelésére, modernitására (Lyka Károly, Genthon István, Rabinovszky Máriusz, Kállai Ernő, Kassák Lajos). Egry válasza: „Az még nem balatoni festészet, ami a Balatont ábrázolja.” Kétségtelen tény, hogy a Balaton nemcsak Magyarország, hanem egész Európa legkülönlegesebb – és legszebb – természeti képződménye. Akkor értettem meg, hogy milyen is valójában a „magyar tenger”, amikor néhány európai tó (Bledi-tó, Comói-tó, Plitvicei tavak, Loch Ness, Wörthi-tó) mellett többször is eltölthettem néhány napot, megfigyelve föld-víz-ég együttesét, a tó vízének mozgását, csillogását, a visszatükröződéseket, a napkelte és a naplemente színeit, a csillagfényes éjszakákat. Úsztam, eveztem, hajókáztam és újra és újra vágyakoztam a Balaton fényei, hullámzása, hangjai után. Tizenöt évig nyaranta három hétig a vízparton ülve bámultam a fényviszonyok változásait, és egyre beljebb kerültem annak megértésében, hogy annak ihletője, kiindulópontja, amit ez a konokul, következetesen építkező festő teremtett, az csakis a Balatonnal való szimbiózisban jöhetett létre, nem a fentebb említett gyönyörű tavaknál, ahol mások a fényviszonyok, a víz összetétele, a természeti környezet. A Balaton a helytől az, ami, az eredetétől, a környezetétől, az összetételétől, élőlényeitől, és ez az érzékeny, a látványt és látomást, anyagot és lelket, hitet összekapcsoló zseniális alkotó úgy élte át és teremtette újra a Balatont, ahogy senki más (ezért vonzotta annyira a lírai költőket).
Egry József: Balatoni halász, 1937-38 (Forrás: hung-art.hu)
Egry nem elsősorban a balatoni hegyek, tárgyak (épület, horgászcsónak), emberek (halászok, napba nézők, csoportban állók, arc nélküli magányosok) miatt az, aki, hanem a fényhez való viszonya miatt. Németh Lajos írja 1961-ben: nála a fény nem szétbont, hanem épít. Talán pontosabb volna őt a balatoni fények komponistájának nevezni (Napnyugta – Aranyhíd, 1935; Balatoni fények – Aranykapu, 1943). Talán azoknak van igaza, akik szerint az Egry-képeken a harmincas évektől a Balaton mitikus tó a végtelenített szakrális térben, ám átlényegítve is megőrzi valós, a konkrét térben és időben való létezését. Ábrázoló módszere is egyre közeledik az absztrakcióhoz, elhagyja az impresszionizmusra, expresszionizmusra, kubizmusra utaló formai jegyeket. Alig van olyan szakember, művészettörténész, aki megkérdőjelezné ezt az általánosan elterjedt meghatározást.
„Nem a Balatont festem, hanem annak világát” – szögezi le többször Egry. Érdemes összehasonlítani az 1919-ben festett Felkelő nap című festményét a későbbi, fény- és színfoltokból összerakott, Badacsonyban és környékén alkotott föld-víz-ég elválaszthatatlansága mellett tanúskodó képekkel. (Visszhang, 1936; Aranyhíd, 1935; Napfelkelte, 1940). Egymás mellé tenni az 1916 utáni első évek kompozícióit azokkal a későbbiekkel, ahol a reggeli vagy esti víz feletti páráknak testet adott. „A Balatonnak sajátos jelenségei, opálos színei, párás fényei, ismétlődő vonalritmusai vannak. Gyors változatai, a misztikus délibábos jelenségektől az elvont absztrahálásig. A Balaton párás fényei átalakítják a reális formákat, tárgyakat. A távlatok, a perspektívák szüntelenül változnak, átalakulnak és a fények maguk is képi formát kapnak” – fogalmazza nagyon pontosan Naplójában.
Egry József: Visszhang, 1936 (Forrás: hung-art.hu)
Egry nem tájképfestő, sem a műfaj hagyományos szabályai, sem az impresszionisták értelmezése szerint. Szuggesztív látomások természet és ember összetartozásáról. Az, hogy kúpszelet, ellipszis, parabola, hiperbola formáiban rendezi a napkorongot, a halászok, napba nézők csoportját, a föld, a víz, az ég részleteit, megerősíti az örökkévaló természet mindenhatóságát és azt, hogy az emberi létezésnek kizárólagos kerete a természet, a táj. Az ember teremtette helyszínek természetes módon kerülnek bele a mindenség földi jelenvalóságába (házak, fák, csónakok), a föld-víz-hegy-ég alkotta egészbe.
A tér végtelen, határtalan, az ember törékeny, kicsi (Visszhang, 1936; Derül, 1941). Formák és színek a fényözönben.
„Én mindig azt festem, amit élek.” Ars poetica. Mint az önarcképei. Virtuóz felületkezelésű, nagyvonalú ecsetkezelésű, 1940-ben festett Önarcképe is bizonyítja, milyen bátor, eltökélt, öntörvényű festő volt ez a szigorú, magányos ember. Nyíltan néz szembe nézőjével, kicsit szinte kihívóan, az idő lenyomatai az arcán, különös, mély, bánatkék szemeiben. És arcán is a Balaton-festményekről jól ismert fehér folt (itt mintha vitorlára utalna formája).
Egry József: Önarckép, 1940 (Forrás: a Laczkó Dezső Múzeum honlapja)
Egry minden életkorban készített rajzokat és olajfestményeket önmagáról. A Laczkó Dezső Múzeumban a kiállításon több is látható volt a koraiakból. Kassák Lajos, aki 1913 óta ismerte őt, Egy ember élete című önéletrajzi regényében és a vele készült beszélgetésekben is rendkívül hallgatag, magába forduló, mélyen gondolkodó, tiszta, de keserű embernek láttatja őt, akit a festésen kívül semmi más nem érdekel. „Festek, mert ez az életem” – mondja Egry József hol csendesen, hol némi indulattal, hol csodálkozón („a költő ír, a macska miákol, az eb vonít, a kis halacska ikrát ürít” – mondja Radnóti A második eclogában). „Ünnepi ruhát veszek a lelkemre, mikor festek” – vallja Egry.
Takáts Gyula költő, aki Fonyódon telepedett le, gyakran találkozott Egryvel. Szűkszavú, zsörtölődő embernek tartotta, aki nem szívesen mutogatta képeit, megmaradt plebejusnak, parasztnak, miközben olyan világot teremtett fényeivel, színeivel, lebegő formáival, ami életében és halála után is delejesen, áhítattal vonzotta a képei ragyogásától elbűvölt költőket. Megihlette a festményverseket író Tandori Dezsőt és Weöres Sándort, Nagy Lászlót, Nemes Nagy Ágnest, Szabó Magdát, Lator Lászlót, Pilinszky Jánost és így tovább. Talán őket is inspirálta, ami a veszprémi kiállítás rendezőit: „A látottakat ismertté, az ismerteket tudássá, a tudottakat élménnyé, az élményeket magasztossá kell tenni, hogy művészetet hozhassunk létre.” (Egry József)
